A vénaszszonyok simogató árnyai rebbennek az késő őszi melegben, és bágyadtan táncol
az erdei út felvert pora az ágak közt beszűrődő langyos napfényben.
Már a hajnali köd pókhálókon hagyja névjegyét, és az öreg fák írnak megvénhedt ágaikkal bánatos leveleket arról, milyen is
volt az idei nyár. néha felhallik még egy két erőltetett nyekergés valamely agancsos daliától, de ez már csak amolyan késői vigasság, záróra utáni ajtózörgetés. A többség inkább már megpihen valahol a sűrűben, és csak akkor mozdul, ha nagyon
muszáj.
Egész napos séta során szinte semmit sem láttam, néha egy egy túrista -mint mindig- hangoskodott, kergette a kutyáit, amiket a sokadik figyelmesztetésre sem volt hajlandó pórázra kötni. Kissé elhagyva az utat, az embereket, a nyugodtabb helyeket részesítve előnyben bakktattam felfelé a domboldalon. Valahol a közelben megroppan egy ág, a
messzelátómért nyúlok. Annyira sűrű előttem minden, hogy alig látok valamit, de
kitartóan faggatom a közel hozott messzeséget. Aztán az egyik ág megmozdul,
széthajlanak a levelek, remegni kezd a bokor, és egy dámtehén ábrázata jelenik
meg a távcsövemben. Némi nemű kényszerszünet után, már is jól éreztem magam. A nap során még két csodás dámbikát sikerült megpillantani. Lassan, óvatosan, mégis büszke tartással elindul. Messze járt
már ugyan, de a távcső valótlanul közelre hozzta, kezem kezdett már fáradni, de
bármennyire szeretnék is, még mindig nem mozdulhatok, hiszen a legapróbb gyanús
jelre is azonnal elugrana...
Hát ilyen volt a vénasszonyok nyarán tett kirándulásom :)
