2012. december 10., hétfő

Erőnléti edzés

Vasárnapomat kis erőnléti edzéssel kezdtem, természetesen nem annak indult, de ez lett belőle. Fantasztikus, havas tájban való cserkelésről álmodtam előző éjjel. Gondolatban már láttam a hatalmas gím és dám trófeákat. Hangsúlyoznám, gondolatban. Végül is, nem is történt másképp, kimentünk - mert Emese valamiért ráért és elkísért -, az erdőben tényleg volt hó is, hideg is, szél is. Még a faluban -5°C volt, az erdőben már kicsit tovább hűlt az idő, itt már -8°C -t mutatott a hőmérő higanyszála. 
Próbáltunk csendben osonkodni, de a fagyott havon nem igazán megy. Kerestem a birkákat a szokott helyen, de nem találtam, talán már kicsit késésben lennénk -gondoltam-, de annyira azért nem lehet elkésni az erdőből. Ezen résznél, még vígan vártam a már megálmodott agancsosokat. Túl sokáig nem is kellett várakozni, elsőre azért csak a csigások jöttek, kicsit takarásban, majd átugratva a nyiladékon. Ment is egy két "megabájt" a memóriába. Kellenek az emlékek. Elvégre, ha nem tudok olyan szinten rajzolni, hogy mindent naplóba rögzítsek, akkor legalább ide firkálgassak és képeket töltsek. Felemelő látványt nyújt -főleg télen- a vadak keveredése, sokasága. Mikor már nincs viaskodás, valamiért megérzik, hogy mindenki éhes. Persze azért van némi tartás, de igyekeznek együtt lenni. 


Tovább haladtunk, jaj! majd, hogy nem azt írtam, hogy a lenini úton. De nem. Az erdei úton. A fák között fel is tűntek a várt lapátosok. A ködös időben alig szúrtuk ki egymást, itt már száz méterről meredten bámultuk a másikat. Meg kell jegyezzem, ennél a pontnál már akku csere volt. Hiba volt kint hagyni. Teljesen feltöltött aksi négy képet bírt. Szuper! Természetes, hogy ilyenkor jön az a jelenet amire éveket szokott várni az ember. De jött a rutin is. Elem csere és vártam a történést.


Mint kiderült nem ketten, hanem öten voltak a bikák. Elindultak lassan felfelé, mi meg utánuk takarásban ahol csak lehet. Be is vártak volna, ha nincs a ropogós hó, gyönyörűen becserkelhetők lettek volna. Azért milyen jó, hogy nem is én vagyok a hibás a gagyi képekért. Egy ismerősöm mondta vala, hogy vadakat mindenki tud fotózni... Rögtön eszembe jutottak a mondatai, láttam arcán a kaján vigyort. Hmmm mindenki.... csak én nem. Akkor mégsem mindenki... Ezen elmélkedve, észre sem vettem, hogy a dámok elindultak vissza a nyiladék irányába. Biztos, ami biztos még egy képet csak a megabájt éhség miatt. 


Vissza az előző úton, végig takarásban, ahol csak tudtunk, csak a kicsiny csapat gondolkodott másképp, ők pillanatra felénk fordultak, vesztünkre. Innen már kicsit gyorsabb futás volt részükről, a nyiladékig. Ott valamiért vártak. talán, hogy elkészíthessem (egyik) álmaim képét. Nyiladékra kiérve, teljesen felkészülve vártam, hogy lassan átmenjenek az úton. És... és elindultak, ahogy abban a bizonyos nagy könyvben meg van írva. Ujjam teljesen összeforrva (fagyva) az exponáló gombbal, majd kinyomom az alján, de nem történik semmi... Az aksi csak kettő képet bírt. Nem voltam dühös, á nem, de ha tudok kicsit japánul, akkor úgy szidtam volna az összes felmenőjét, de még a lemenőket is. Felcsaptam a vállamra a gépet és már csak az erősítésről szólt a történet. Gondoltam felmelegítem az akkukat, hova is tegyem... hát, találtam egy helyet... mindenkinek a fantáziájára bízom. Fél óra séta után kellően felmelegedett néhány kép erejéig, majd ismét beadta az unalmast. Így, csak a gép cipelése maradt, legalább erősödtem. Vagy csak elfáradtam. Közben kérdezgettem Emesét, készített e képeket... "ja, nekem a hátizsákban a gép" volt a válasz. Köszönjük Emese! Azt hittem lesz egy két emlékkép még, de azért később engedett az unszolásnak, és mivel más téma már nem lévén, maradtam én nagyvadnak. Elvégre mindig jól jön egy profilkép az 'arckönyvbe', főleg ha háttal van.