Tegnap még a reggeli órákban szándékoztam kilátogatni a nagy zöldbe. Talán gyatra testi erőmre tudnék hivatkozni, mely galád módon elhagyott. Elaludtam. Majd, mikor magamhoz tértem, már késő volt. Délben már nem indulok neki. Helyette, összekészítettem gyermekemnek a bicajom.
Délutánra, erejem teljében vágtam neki... a szélnek. Alig tudtam menni, olyan viharos szél fújt. A leshez készültem, de egy kis kanyart azért vittem bele. Fotózási lehetőség nem igen adódott, nézelődni viszont lehetett. Voltak dámok, muflonok, disznók. Gímeket most nem nagyon láttam. A leshez menet egy versike jutott eszembe, Romhányi Józseftől, a rímhányótól, 'A Moszkitó-opera'.
Ott, hol a kásás
nád, sás
lepte lápra lépve
süpped alább
a láb,
köröskörül
borús köd ül,
s éjszakára
nyirkos pára
száll a sárra,
sárga gázba'
hüledezve ül a hüllő,
borzong a borz és vipera,
ott hallható a Moszkitó-opera.
- Züm - zendít rá kóros
dalára a kórus.
Aztán tovább érleli
a vérbeli
sikert egy tenor.
Hangja a kórussal egybeforr.
Először egy dúr-áriát,
majd egy finom moll-áriát,
és végül egy maláriát
ad elő.
Mily szenvedély, vad erő!
Hogy lázba hoz ez a mester,
kísért, bárhogy hessegesd el.
Utána a tenyér csattan,
és az izzó hangulatban,
a vak, fülledt éjszakákon
felcsendül a Kinin-kánon.
Próbáltam lelkileg felkészíteni magam a sok vérszívóra, jól be is fújtam a ruhámat, gyakorlatilag feleslegesen. Ezeknek a kellemetlen agresszoroknak több esze van, mint nekem. Rákészülök a bazi nagy rajzásra, s lám a szélben szúnyogmentes minden.Legalább ebben szerencsém van, sőt a pár hete elvesztett ülőkém is megtaláltatott. Annak tényleg örültem. Szépen kitakarítottam a 'lakást', kitoloncoltam a betolakodó hüllő fiakat és egyéb ízelt és íztelen lábúakat.
...és, hogy milyen az ember szerencséje? Mikor kászálódtam kifelé a szebbik felemmel a lesből, akkor vettem észre a pancsolni, vagy inni készülő karvalyt. Hmmm, ez nem sikerült.
