Sok minden történt az elmúlt időszakban. Nem véletlenül nem voltam itt az oldalon. Ha valaki hiányolta a blogbejegyzéseket, akkor nagyon sajnálom. Nem akarok mindenkit traktálni a családomat sújtó tragédiával, hogy édesanyám júliustól az intenzív osztályon feküdt egészen szeptember 6 -án bekövetkezett haláláig. Nem is lehetett vele szinte kommunikálni sem, ezért titkon örültünk, mikor halála előtti héten kicsit már tudott mosolyogni, nem lélegeztették, nagyon halkan, de picurit tudott beszélni is. Ezért nem volt kedvem sem írni, sem fotózni. Igaz voltam azért erdőben néha, de inkább csak azt a bizonyos lelki megnyugvást kerestem volna, ami a kórházi sokkot megpróbálja elfeledtetni. Persze ezt tudja mindenki, ilyen nincs. Nem feledteti semmi. Örökre megmarad. Közhely, de ez az élet rendje, de nem mindegy, hogy aki elmegy az mennyit szenved. Anyu sokat szenvedett, de soha nem mutatta. Egyikünk sem vette észre rajta a fájdalmat, a kínt. Könnyek nélkül még nem megy az emlékezés, az írás sem, de lassan majd visszarázódok... lassan.
Nem lesznek igaziak már a nagy családi ünnepek sem és igazából semmi sem, de azért vagyunk család, hogy együtt ezen túl tudjunk lépni és túl lépjünk.
Igazából csak valamit írni akartam, mert bennem van és nem akar kijönni...
Köszönöm, hogy szerettél és felneveltél!
