Egy esős Medárd-napon
kezdődött…
Egy bemutatkozás során nem is
olyan régen még szinte mindenki úgy kezdte: „Ezerkilencszáz…”. Hát, én is.
1967. június 8-
án, egy esős Medárd-napi délutánon láttam meg
a napvilágot Szolnokon. És úgy tűnik, az időjárás azóta sem engedett el
teljesen. Szinte minden ígéretesnek induló fotós túrám végén előbb-utóbb
megérkezik az eső. Lehet, hogy ez nem is átok, hanem valamiféle személyes
időjárási védjegy.
A koromat ma már nem is olyan
egyszerű kiszámolni. Ha csak a kezeimen lévő ujjakat venném alapul, biztosan
kevés lenne. Talán soknak tűnik, de én valahol belül megálltam öregedni.
Körülbelül fele ennyinek érzem magam.
Az erdő volt az első tanárom
Édesapám nyugdíjas erdész.
Születésem után egy évvel Budakeszire helyezték, és természetesen az egész
család követte. Tulajdonképpen itt kezdődött minden.
Már egészen kisgyermek koromtól
az erdő, a vad és a természet világa a mindennapjaim része lett. A hetvenes
évek közepétől édesanyám a közelben működő vadászházat vezette, én pedig egyre
több időt töltöttem vadászok és erdészek között.
Rengeteget jártam kerületvezető
vadászokkal vadkárelhárításra és hajtóvadászatokra. Akkor még természetesen nem
tudtam, hogy amit ott megtanulok, egyszer majd a fényképezőgép mögött fog
visszaköszönni.
Megtanultam figyelni.
Megtanultam észrevenni az állatok
mozdulatait, felismerni a szokásaikat, olvasni a nyomokat és megérezni, mikor
érdemes csendben maradni. Ezek a gyerekkorban megszerzett tapasztalatok ma is
rengeteget segítenek a cserkeléses fotózás során.
Tulajdonképpen az erdő volt az
első fotós iskolám. Csak akkor még nem volt nálam fényképezőgép.
Az első fotópuskától a
wildlife fotózásig
Volt egy rövid időszak, amikor
egy Zenit fotópuskával próbáltam madarakat és mindenféle egyéb élőlényt
fényképezni. Több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. Aztán kétgyermekes
apaként újra komolyabban kezdett érdekelni a fotózás. Jelentkeztem a FotoArt
Magazin által szervezett kezdő fotótanfolyamra, majd a tanfolyam sikeres
elvégzése után Imre Tamás fotográfus nevével fémjelzett Canon Professional
Wildlife fotósiskolában próbáltam elsajátítani a természetfotózás alapjait és
azt a bizonyos „wildlife érzést”.
2008-ban részt vettem a Forrásvíz
Fotósiskola mesterkurzusán is. Szipál Martin előadásaira is eljártam, hogy egy
kicsit ki tudjak kacsintani az erdőn túlra. A fotózás közben lassan több lett
egyszerű hobbinál. Egyre inkább az kezdett érdekelni, hogyan lehet egyetlen
képpel történetet mesélni.
Vadászat objektívvel
2013-ban Fekete Orsi és Mráz
Edina fotóstársaimmal és barátaimmal megnyílt első nagyszabású közös
kiállításunk, Vadászat objektívvel címmel, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.
Ez fontos mérföldkő volt
számomra. Nem pusztán azért, mert kiállítás született a képeinkből, hanem azért
is, mert megmutathattuk, hogy a vadászatról és a vadról lehet úgy mesélni, hogy
a fényképezőgép legyen a történet egyik legfontosabb eszköze. A kiállítás
anyaga később jubileumi bemutatóra is visszatérhetett volna. 2023-ban erre
minden adott lett volna, hiszen az eredeti kiállítás anyaga jubileumához
érkezett. Az előkészületek elindultak, de a történet sajnos nem úgy
folytatódott, ahogy elképzeltem. A nemtörődömség és a flegmaság végül
megsemmisítette a jubileumi kiállítás lehetőségét.
Én pedig akkor azt mondtam:
befejeztem a kiállításokat. Végleg. Az élet persze néha szeret rácáfolni az
ember végleges kijelentéseire.
Egy kis klubélet, egy kis elnökösködés
2014. május 24-én, a Vadászati Kultúra Napján megalakult a VKE Természetfotó Köre. Én lettem az elnöke. Eredetileg egy évre. Aztán valahogy 2018 augusztusáig tartott.
Közben szépen kialakult egy igazi
kis klubélet. Nem volt mindig könnyű rendszeresen találkozni, hiszen a tagok az
ország különböző pontjain éltek, de a keményebb mag nem tágított a havi
összejövetelektől. 2015 szeptemberében beválasztottak a Vadászati Kulturális
Tanácsba is. Erre a mai napig büszke vagyok. Aztán 2018 augusztusában
elérkezett a búcsú ideje. Elköszöntem a VKE Természetfotó Körétől és magától a
VKE-től is.
Barka érkezése
2018. március 31. újabb fontos dátum az életemben. Ekkor került hozzánk Barka, a drótszőrű magyar vizsla. Egy kutya természetesen önmagában is nagy változás egy család életében, de egy természetjáró és vadfotós mellett egészen különleges szerepet tud betölteni.
Barka társ lett az erdőben, a
kirándulásokon és a hétköznapokban is. Aki ismeri, a Barka-tarka kismese
oldalon időnként találkozhat is vele.
A Hazai Vadfotós Egylet
A FEHOVA lassan már kezdett az
életem egyik visszatérő állomásává válni. 2020 februárjában Csótai Laci
barátommal megalapítottuk a Hazai Vadfotós Egyletet, a HVFE-t.
A mottónk egyszerű és sokat
elmond arról, amit gondolunk: „Ahol a vad és a fotó egy lett.”
Olyan közösséget szerettünk volna
létrehozni, ahol a vadfotózás nem egyszerűen arról szól, hogy ki készíti a
látványosabb képet. Fontos a természet tisztelete, az állatok ismerete, a
tapasztalatok megosztása és természetesen egymás segítése is.
Ma már úgy gondolom, hogy az
Egylet az ország egyik meghatározó vadfotós közösségévé vált, amelyben az
ország legjobb vadfotósai közül is sokan megtalálhatók. Az elképzelésünk
szerint minden év februárjában új elnököt választunk, hogy a közösség munkája
folyamatosan új lendületet kapjon.
Aztán jött 2020.
A Covid-járvány természetesen ezt
is átírta. Mindenki otthon maradt, az elnökválasztás pedig elmaradt. Így
maradtam én. Egy évre tervezett elnökségből végül több év lett.
Közben a fényképezőgép sem
került a szekrénybe
A fotózás természetesen közben
sem állt meg. 2022-ben a Magyar Vadászlap karácsonyi kiadásában
természetfotósként mutattak be. Közben tovább dolgoztam egy természetfilmes
projekten is, és új vállalkozásba kezdtem. Így született meg a TsArt.
A fotózás számomra közben egyre kevésbé arról szól, hogy elkészüljön egy technikailag tökéletes kép. Sokkal inkább arról, hogy legyen mögötte történet. Legyen benne hangulat.
Legyen benne valami abból a
pillanatból, amit az ember a fényképezőgép mögött átélt. Mert egy jó
természetfotó szerintem nem egyszerűen megmutat valamit. Hanem mesél.
Új közösség, új impulzusok
2025 októberében újabb mérföldkő
következett a fotós életemben: csatlakoztam a Biatorbágyi Fotóklubhoz. Ennyi év
után talán furcsának tűnhet, hogy az ember még mindig keresi az új
közösségeket, új impulzusokat és új lehetőségeket. Én viszont pontosan ezért
szeretem a fotózást.
Mindig van mit tanulni. Mindig
van egy új hely. Egy új fény. Egy új állat. Egy új történet. És mindig van egy
pillanat, amit még nem sikerült lefényképezni.
És mi van most?
Ha visszanézek az elmúlt
évtizedekre, azt látom, hogy a technika szinte mindenben megváltozott. A
fényképezőgépek, az objektívek, a számítógépek, a képfeldolgozás és maga a
fotózás is rengeteget fejlődött. Én is tanultam. Hibáztam. Újrakezdtem.
Voltak sikerek, voltak
csalódások, voltak lezárt korszakok és újrakezdések. De van valami, ami nem
változott. Az erdő iránti kíváncsiság.
Ma is ugyanazt keresem, amit
gyerekként: azt a pillanatot, amikor az ember csendben van, figyel, és egyszer
csak történik valami. Egy őz kilép a sűrűből. Egy szarvasbika megmozdul a
ködben. Egy róka megáll egy pillanatra. Vagy éppen csak megváltozik a fény az
erdőben. Ilyenkor már nem az számít, hány éves vagyok, milyen fényképezőgép van
a kezemben, vagy hányadik fotós túrán vagyok. Csak az számít, hogy ott vagyok. Figyelek.
És ha szerencsém van, meg tudom örökíteni azt a néhány másodpercet. Aztán
persze lehet, hogy elered az eső. Hiszen Medárd napján születtem. Talán ez már
így marad. És talán nem is baj.
Mert végül is, ha az erdő mesél,
én csak annyit tehetek, hogy megpróbálom elmesélni a történetét. Az erdő
mesél – én elmesélem a történetét.
