Őz hívás

 Nem is emlékszem mikor volt ilyen sikeres napom. Hajnalban két őzet hívtam be, az egyik egy suta volt gida hangra, majdnem letarolt úgy rohat felém, a hang irányába. Hatalmas élmény volt. Mikor már csak pár méter választott el minket egymástól, hírtalen riasztással elrohat... volna, de újra sípoltam és zavartan megállt megint.

A masik, viszont egy bak volt, egy egyszárú bak. Először nem ie vettem észre a hiányát, mondtam is magamban egy közepes, de szép egyforma hatos bak. Ahogy szembe fordult, már látszódott, hogy kicsit felemásan hiányos az a korona a fejtetőn. Talán egy két centis csont maradt, mechanikai sérülés áldozata lett az agancsszár.

Séta a Budakeszi Vasasparkban

 Groupamás fotóstúrát szerveztünk, kis tematikával. Nagy segítség volt, hogy véletlenül egy mosómedve tréningbe és két látványetetésbe csöppentünk. A látványetetés nem is akármi volt, medve és farkas. Az igazán nagy szám a farkas volt, mert, ha jól emlékszem három év után most kerültek ide újra farkasok,szám szerint hárman. Mikor itt jártunk a nagyközönségnek nem volt meghírdetve, hogy újra lesznek farkasok. 

A tematika egyszerű volt, az állatokról olyan részleteket mutassunk meg melyről beazonoítható, valamint extrém portré képek legyenek. A többi kicsit bonyolultabb volt :)

Íme néhány kép

SIREN7 Max tapasztalatom

Az ember, ha eleget jár erdőszélen, mezőgazdasági utak mellett vagy hajnalban országúton, előbb-utóbb megtanulja tisztelni a vadat. Nem csak vadászként, természetjáróként vagy természetkedvelőként, hanem autósként is.

Sokáig én is úgy gondoltam, hogy a vadgázolás elleni védekezés legfontosabb eszköze a figyelem, a megfelelő sebesség és a helyismeret. Ma is ezt gondolom. De az elmúlt időszakban elkezdtem használni a Siren7 Max vadriasztót, és érdekes tapasztalatokat szereztem vele.

Először is fontos tisztázni valamit: szerintem nincs olyan eszköz, ami garantáltan megakadályozza a vadbalesetet. Aki ezt állítja, az vagy túl optimista, vagy jó marketinges. A vad viselkedése kiszámíthatatlan. Egy megriadt őz, egy hajtott vaddisznó vagy egy bőgésben lévő szarvasbika nem mindig úgy reagál, ahogy azt egy prospektus sugallja. A Siren7 használatát ezért én nem csodafegyverként, hanem egy plusz védelmi rétegként kezdtem kezelni.

Ami számomra érdekes volt, hogy rendszeres használat mellett bizonyos szakaszokon érezhetően többször tapasztaltam azt, hogy az út mentén álló vad korábban reagált. Nyilván ezt egzakt módon mérni nehéz, hiszen ugyanazt a helyzetet kétszer nem lehet reprodukálni. De, aki sokat vezet ugyanazokon a vadveszélyes útvonalakon, az elkezd észrevenni mintázatokat. „Szakmai” szemmel nézve a készülék legnagyobb előnye szerintem nem maga a hangkibocsátás, hanem az, hogy aktív rendszerről beszélünk. A passzív sípokkal szemben nem kizárólag a menetszélre támaszkodik, hanem kontrollált módon működik. Ez fontos különbség.

A másik előny a használhatóság. Ha valaki évente néhány ezer kilométert vezet városban, valószínűleg soha nem fogja kihasználni. Viszont aki rendszeresen jár hajnalban, alkonyatkor, mezőgazdasági területeken, vadászterületek környékén vagy erdős szakaszokon, annak egészen más a kockázati profilja. Én különösen autópálya lehajtók, mellékutak, illetve ismert vadváltók közelében érzem hasznosnak. Főleg ott, ahol pontosan tudom, nem az a kérdés, hogy van-e vad, hanem az, hogy mikor jelenik meg.

Persze vannak hátrányok is.

Az első, hogy ez egy újabb eszköz, amivel foglalkozni kell, igaz nincs töltés, nem igényel karbantartást, de ott kell lennie nálunk :) . A második, hogy a hatásosságát nehéz laboratóriumi pontossággal bizonyítani hétköznapi használat során. Emiatt sokan szkeptikusak vele kapcsolatban — részben jogosan. A saját következtetésem mégis az lett, hogy ugyanúgy tekintek rá, mint a jó gumikra, a megfelelő világításra vagy a vezetéstámogató rendszerekre. Önmagában egyik sem ment meg minden helyzetben, de együtt csökkenthetik a kockázatot.

És végül talán ez a legfontosabb gondolat: a legjobb vadriasztó még mindig a vezető fejében van. A Siren7 nálam nem helyettesíti az óvatosságot. Inkább emlékeztet rá.

Ha pedig egyetlen alkalommal korábban veszi észre a vad az autót – vagy én veszem észre korábban a vadat –, akkor már lehet, hogy megérte használni.

"Képben vagyunk" tavaszi tárlat megnyitó

Tegnapi napon került megrendezésre a Biatorbágyi Fotóklub Egyesület tavaszi tárlata, mely most a "Képben vagyunk" címet viselte. Azt, hogy mit jelent a cím, sok féle képpen lehetne magyarázni. Lehet úgy érteni, hogy a világ eseményeivel kapcsolatban vagy ahogy itt is elhangzott egy "önismereti tréning"-ben megismerni magunkat, egymást. Ki hogy lát minket a képeken keresztül. Mindenki próbálta azt a környezetet bemutatni a "párja" által készített képen, képeken keresztül, amely a személyiségéhez igen közel áll. A fotózás alkalmával közelebb kerültek egymáshoz a párok, sok apró titkot tudhattak meg a másikról és ezt próbálták képbe helyezni.

A kiállítást Kércz Tibor EFIAP/platina díjas természetfotós (ötletgazda) nyitotta meg, köszöntőt mondott Kocsis József Biatorbágy polgármestere és Bozzai Attila a klub előző elnöke.

A kiállítás 2026. május 4-ig tekinthető meg Biatorbágyon a Juhász Ferenc Művelődési Központban

az általam készített kép, áldozat: Nagy Albert :)

MEGHÍVÓ

 

ARS POETICA

 Aki sokat olvas, sokat ír, nála úgy gondolom elő jön az, hogy meg kell fogalmaznia a saját hitvallását. Ha elkötelezed magad valami felé, például nálam a fotózás vagy valahol a vadászat is ilyen, akkor azt el kell mesélnem, hogy nekem ez mit jelent. A kedd esti vadászat csak ráerősített erre az érzésre. Kint ülni a lasen, várni, hogy rádesteledjen és hallgatni az erdő neszeit... fantasztikus élmény. Mindenkihez másképp szól, mindenkit másképp szólit meg az erdő. Nekem mesél. Erről az jutott eszembe - nem nagyon hiszek a sorsban -, de lehet mégsem volt véletlen az a kis könyv, aminek szerkesztői feladatait vállaltam. "Az öreg tölgy meséi" valahogy mostanában folyton eszembe jutnak. Sokszer élek meg hasonló pillanatokat és ez jó, megnyugtató. Azt hiszem maga az Ars Poeticám is pont azért szól az erdőről, a meséről, mert nekem ez így lett kerek.

„Az erdő mesél – én csak elmesélem a történetét.”

Gyerekkorom óta a természet az otthonom. A hajnali harmat, az őszi avar illata, a madárdalos reggelek – ezek formálták a gondolkodásomat. Amikor a fényképezőgépet a kezembe veszem vagy a vadászösvényre lépek, ugyanazt keresem: a kapcsolatot. Kapcsolatot önmagammal, az erdővel és azzal a renddel, amely bennünket is körülvesz.

A fotózás számomra nem egyszerűen képkészítés. Történetmesélés. Egyetlen pillanatba sűrítve mutatni meg valamit abból a szépségből, ami az emberi szem elől gyakran rejtve marad. Vadászként pedig megtanultam, hogy a természetben minden cselekvésünknek súlya van – és hogy az igazi vadászat nem a zsákmányról, hanem a megértésről, a jelenlétről és a tiszteletről szól.

Közel érzem magam Fekete István gondolatához, aki úgy írt az erdőről, mint egy régi, bölcs barátról, és Széchenyi Zsigmond hitvallásához, aki számára a vadászat elsősorban kultúra, hagyomány és a természet rendjének elfogadása volt. Ezek az értékek számomra is iránytűk.

Ez az én ars poeticám:

Nem kitalálom a történeteket – megtalálom őket. Meghallgatom, mit mesél az erdő, és képekben, élményekben, szavakban adom tovább azoknak, akik kíváncsiak rá.

Ha megállsz egy pillanatra, és engeded, hogy a természet megszólítson, talán ugyanazt hallod meg benne, amit én: hogy az erdő mesél. És én itt vagyok, hogy elmeséljem neked.

Mezőlakók

 Egy hete voltam vadászni egy nagyszerű helyen, eredményesen. Gondoltam megkérdezem a kísérőm, van-e lehetőségem kijönni fotózni erre a részre. Lankás terület, repce és bíborhere kultúrával vetve. Nagyon régóta szerettem volna bíbor herében őzeket fotózni és reménykedtem, hogy lesz ilyen lehetőségem.

Lett. Örültem, hogy Kinga írt, hogy lehet menni. Hajnalban mentem, mintha vadászni mennék. Repce szélén kiszálltam a kocsiból, kísérőm eligazításai alapján el is indultam. Még a kocsiban megfigyeltük, hogy a másik repce szélében szarvas tarvadak legelésznek. A repce már akkora, hogy nekik is csak a fejük látszik a sárga tengerből. Kicsit harmatos volt a fű, ami kezdetben még nem zavart... majd egyre jobban. Láttam egy igen jó bakor a bíbor here elején, gondoltam a kis ligetes erdőben cserkelve jó helyet tudok majd találni egy két fotóra. Hát az erdőben a harmatos fű gyakorlatilag a derékszíjamig ért. Felvettem a vízhatlan nadrágom, a bakancsomból már akkor folyt a víz, pedig ez sem ázik át. Kérdeztem is Kingát, kell-e csizma, mondta, hogy nem árt... Igaza volt. A helyiek mindig tudják. Persze, mire felöltöztem a tábla közepén egyedül már csak én álltam. Ilyen ez... 

Lassan haladtam felfele a bíbor tengerben, mely valóban olyan érzést keltett, mintha hullámozna, azután később leginkább egy mocsárra kezdett hasonlítani. Hamar megtapasztalja az ember, hogy az a szerény 6-700 méter hosszú út is tud gyötrelmes lenni. Több, mint egy órámba került és mellkasig lettem vizess. Szerencsére kezdett sütni a nap és nagyon lassan, de szaradt a ruhám. 

Azért láttam pár bakot és sutát, ami nagy öröm vol. Kinga később jött értem és még kocsival mentünk tovább.

Sikerült becserkésznünk egy fácánt és egy fiatal suta olyan örömmel közeledett felénk, azt hittük fel is fog lökni.