Milyen kést választanék én?

Amit az erdő tanított a késekről

Van az a mondás, hogy egy kés jó, két kés sok, három kés pedig még mindig nem elég. Nem tudom, ki találta ki, de ahogy teltek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy van benne valami. Mert ha valaki sokat van a természetben, előbb-utóbb rájön, hogy a kés nem egyszerűen egy kés. Más kell a zsebbe, más kell egy túrához, más egy táborépítéshez, és megint más egy vadászathoz.

Én pedig elég sok időt töltök kint. Hol fényképezőgéppel a vállamon, hol vadászaton, hol egyszerűen csak az erdőt járva. És az évek alatt a késekhez is kicsit másképpen kezdtem viszonyulni. Ma már nem azt kérdezem elsőként, hogy melyik a legjobb kés.

Hanem azt: nekem melyik lenne a jó? És ez szerintem nagyon nem ugyanaz.

Nem könyvből tanultam, ha valaki most azt gondolja, hogy ezt egy késes könyvből olvastam ki, akkor ki kell ábrándítanom. A saját tapasztalataimra támaszkodom.

Már 2011-ben elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen lenne egy olyan kés, ami kifejezetten az én kezemhez és az én használatomhoz készülne. A Woodlore és Bear Grylls kései adták az alapötletet, de nem akartam egyszerűen lemásolni egyik formát sem. Inkább azt próbáltam kitalálni, hogy nekem mekkora penge kellene, milyen vastagságú legyen, milyen legyen a markolat, hogyan fogjam meg biztonságosan, és mi az, amit valóban elvárok tőle. Már akkor is az volt az elképzelésem, hogy a kés ne egyetlen feladatra legyen jó. Legyen vele lehetőség fát faragni, aprítani, tüzet rakni, túrabotot készíteni, és ha kell, más erdei munkákra is használható legyen. És persze akkor még azt gondoltam, hogy ezt majd szépen megtervezem papíron, elkészül, és kész.

Nos... nem egészen így lett.

A papíron tökéletes kés

Az első saját késemnél már rögtön kiderült, hogy a rajz és a valóság két külön világ. A kés elkészült, és természetesen nagyon örültem neki. Aztán amikor megfogtam, már láttam is a hibáit. A nyél körülbelül egy centivel rövidebb lett, mint amilyennek szerettem volna. A penge is egy kicsit keskenyre sikerült. És már akkor azon gondolkodtam, hogy az élsíkot feljebb kellene vinni, a markolatot pedig jobban a kezemhez alakítani.

Ez volt az első olyan pillanat, amikor igazán megértettem: egy kés formáját meg lehet rajzolni, de a használhatóságát nem lehet teljesen papíron eldönteni. Ahhoz használni kell. Sokat.

Az erdő a legjobb tesztlabor

A kés igazi próbája szerintem nem az, amikor szépen ráteszed az asztalra és megnézed. Hanem amikor kiviszed az erdőbe. Ott nincs laboratórium. Nincs tökéletes munkapad. Van viszont hideg, nedvesség, sár, fa, ág, gyújtós és mindenféle olyan helyzet, amire otthon nem feltétlenül gondol az ember.

A Cool Breeze nevű késemnél már tudatosan próbáltam ki, mire képes. Túrabot készítés, gyújtós aprítása, vékonyabb száraz ágak darabolása, kisebb fa hasítása – ezekkel egészen jól elboldogult. Aztán természetesen jöttek a hibák is. A hamis fokél például jól mutatott, de bizonyos munkáknál már inkább hátrány volt. A kés hegye emiatt gyengébb lett, és ezt egy idő után sikerült is megtapasztalnom.

Le is tört.

Na, ez például olyan tapasztalat, amit egy katalógusban nem fogsz megtalálni. Utána már pontosan tudtam, hogy a következőnél mit csinálnék másképpen. A penge szélességén változtatnék. A nyelet alakítanám. Az élsíkot szélesebbre venném. A fokélt is ehhez igazítanám. Vagyis egy használat közben szerzett hiba rögtön egy következő kés tervezési szempontjává vált.

És itt kezdett igazán érdekelni a kés

Talán furcsán hangzik, de nekem éppen ez lett az érdekes benne. Nem az, hogy hány kést lehet megvenni. Hanem az, hogy mitől lesz egy kés jó kés. Mert a válasz egyáltalán nem olyan egyszerű, mint hogy „jó acélból készüljön”. Persze az acél fontos. De legalább ennyire fontos a penge formája, vastagsága, az élszög, a markolat, az egyensúly, a tok, és az is, hogy milyen környezetben fogjuk használni.

Egy késes cikkben olvastam, amivel teljesen egyet is tudok érteni: nincs minden feladatra ideális kés, először azt kell eldönteni, milyen munkára szeretnénk használni. Én ezt már a saját tapasztalataim alapján is pontosan így látom.

Bicska vagy fix penge?

Ha csak egy kis mindennapi kés kell, akkor egy jó bicska szerintem tökéletes társ. Zsebben elfér. Könnyű. Mindig kéznél van. Apróbb feladatokra nagyon praktikus. De ha én komolyabban indulok az erdőbe, akkor inkább fix pengét választok.

Miért? Mert egyszerűen jobban szeretem. Masszívabbnak érzem. Nincs zsanér, nincs mozgó szerkezet, és ha megfelelő kialakítású, a tisztítása is egyszerűbb. A vadász számára ez különösen fontos lehet. Ha pedig tényleg nagyobb terhelésre szánom, akkor a full-tang kialakításnak is van értelme: ilyenkor a penge anyaga végigfut a markolaton, ami masszív felépítést ad. Nálam azonban itt is az lenne az első kérdés: Mire fogom használni?

Nem akarok egy olyan kést, amellyel elméletben akár egy mamutfenyőben is alagutat lehet ásni. Azt a feladatot inkább hagyjuk a fűrészre.

Mekkora legyen?

Ezt is megtanultam. Nem kell mindenből a legnagyobb. A Cool Breeze például 13,5 centiméteres hasznos pengehosszával és 220 grammos tömegével nálam már közepes méretű késnek számított. Tábortűzhöz, gyújtóshoz, túrabothoz és kisebb erdei munkákhoz jól használható volt, de vastagabb faanyaghoz már inkább egy összecsukható fűrészt választanék mellé.

És ez is egy fontos tanulság: nem kell mindent egyetlen késsel megoldani. Ha egy kés jó valamire, attól még nem kell mindenre jónak lennie.

Rozsdamentes vagy szénacél?

Na, itt már biztosan lehetne egy jó kis vitát rendezni. A szénacélt szeretem. Van karaktere. Jól élezhető, jó él alakítható ki rajta, és egy használatban lévő szénacél késnek szerintem van valami különleges hangulata. Viszont én, ha olyan kést választok, amelyik rendszeresen velem van az erdőben, valószínűleg a rozsdamentes acél felé hajlanék. Egyszerűen azért, mert nálam a kés használati tárgy. Kap esőt, párát, sarat. És néha az ember nem tud azonnal leülni és tökéletesen karbantartani.

A Cool Breeze-nél is rozsdaálló acélt választottam, éppen azért, mert terepen számított a nedves környezet tűrése. A kés 56–58 HRC körüli keménységűre lett edzve.

Az általam olvasott cikk, annak összefoglalója is hasonló kompromisszumot ír le: a szénacél jól élezhető és jó él kialakítható rajta, viszont több törődést igényel; a rozsdamentes acél kevésbé kényes, ezért kültéri használatnál praktikus lehet. Én pedig ismerem magamat. Nekem ez számít.

A markolatnál dől el sok minden

Egy kés lehet bármilyen jó acélból. Ha nem áll jól a kezemben, nekem nem jó. Már a Bushy tervezésénél is az volt a szempont, hogy a markolat ne legyen túl szögletes, mert hosszabb használatnál kényelmetlen lehet, de túlságosan ovális se legyen, mert akkor könnyebben elfordulhat a kézben. Arra is gondoltam, hogy nedvesen se legyen csúszós, ezért akkor lakkozatlan fa markolatban gondolkodtam. Ma már biztosan másképp közelíteném meg. A fa továbbra is gyönyörű.

Egy szép fa vagy agancs markolatnak megvan a maga hangulata, különösen egy klasszikus vadászkésen. De ha nekem az a fontos, hogy esőben, hidegben, nedves kézzel is stabilan fogjam, akkor egy G10 vagy Micarta jellegű modern anyaggal is nagyon komolyan számolnék. Nem azért, mert szebb. Hanem mert dolgozni akarok vele.

A tok is része a késnek

Ezt szerintem sokan elfelejtik. Pedig egy erdei késnél a tok nem valami mellékes tartozék. Ha hordom, akkor fontos, hogy biztonságosan tartsa. Ne essen ki. Ne akadjon mindenbe. Ne zavarjon járás közben. És akkor is hozzáférhető legyen, amikor szükségem van rá.

A saját késeimnél én is egyre inkább rájöttem, hogy a kés és a tok tulajdonképpen egy rendszer. Lehet egy fantasztikus pengéd, ha a tok miatt kényelmetlen viselni. Akkor előbb-utóbb otthon fog maradni.

Az apróságok csak használat közben derülnek ki

És itt jön egy másik régi tapasztalatom. Azt hinné az ember, hogy egy késnél a nagy dolgokat kell jól megtervezni. A penge. A markolat. Az acél. A méret. Persze ezek fontosak. De néha egy apróság mutatja meg, mennyire gondoltad át az egészet. Például egy zsinórfurat. Elsőre jelentéktelen részlet. Aztán amikor használod a kést, rájössz, hogy milyen kialakítás lenne igazán praktikus. Ugyanez a markolat hossza. Egy centiméter papíron semminek tűnik. A kézben viszont már nagyon nem az. Ezt az első saját késemen is megtapasztaltam. A nyél egy kicsivel rövidebb lett, és rögtön tudtam, hogy legközelebb másképp csinálnám.

Ma már máshogy terveznék

Ha ma kellene saját kést terveznem, biztosan nem egyszerűen lemásolnék egy meglévő modellt. Inspirációt persze továbbra is keresnék. Megnézném, mit csináltak azok, akik nálam sokkal többet tudnak erről. Megnézném a Woodlore-t. Az STS-5 formavilága továbbra is tetszik. A Bark River kései között is vannak olyanok, amelyek formailag közel állnak hozzám. De már tudom: nem a másik ember kezéhez kell tökéletes kés. Hanem az enyémhez.

Ezért ma már először azt rajzolnám le, amit használni akarok. Utána fognám meg. Aztán kipróbálnám. Ahol nyom, ott faragnék. Ahol kevés, ott változtatnék. Ahol túl sok, ott visszavennék. És csak utána mondanám azt, hogy: na, most már kezd olyan lenni, amilyennek szeretném.

Ha ma kellene választanom...

Ha most kellene magamnak egy olyan kést választanom, amit rendszeresen vinnék az erdőbe, fotózni, túrázni vagy vadászatra, akkor én egy közepes méretű, fix pengés, rozsdamentes acélból készült, masszív, de nem túl nehéz kést választanék. Nem kellene óriásinak lennie. Nem kellene tízféle funkciót tudnia. Nem kellene feltétlenül katonásan kinéznie. Legyen jó vágóképessége. Legyen erős hegye. Legyen jól kiegyensúlyozott. Legyen kényelmes a markolata. Legyen jó a tokja. És ami a legfontosabb: legyen olyan, amit tényleg szívesen használok. Mert én nem vitrinbe venném. Egy jó kés idővel lesz igazán a tiéd. Talán ez az egész késes történet legfontosabb része. Az első saját késem nem lett tökéletes. A második sem. Sőt, valószínűleg, ha most újra elkészíteném ugyanazokat, ma már azokon is találnék valamit, amin változtatnék.

De pont ettől lett érdekes az egész. Minden használat megmutatott valamit. Minden hiba adott egy új ötletet. Minden terepi próba egy kicsit közelebb vitt ahhoz, amit valójában keresek. És ezért ma már egészen más szemmel nézek egy késre. Nem az érdekel elsőként, hogy milyen márka. Nem az, hogy mennyibe kerül. Nem az, hogy mit írnak róla a katalógusban.

Hanem: jó lesz nekem?

Mert lehet egy kés nagyon jó. Csak éppen nem nekem való. És lehet egy másik egyszerűbb, szerényebb, kevésbé híres darab, ami viszont minden alkalommal azt csinálja, amit szeretnék. Nekem az lesz a jó kés. Talán végül mégis ez a lényeg, aki sokat van a természetben, annak egy idő után kialakulnak azok az eszközei, amelyekhez ragaszkodik. Egy jól bevált fényképezőgép. Egy objektív. Egy hátizsák. Egy bakancs. És egy kés.

Nem azért, mert ezek feltétlenül a világ legjobbjai. Hanem mert már bizonyítottak. Én pedig ma már nem egy mindent tudó kést keresnék. Inkább egy olyat, amelyik pontosan azt tudja, amire nekem szükségem van. Egyet, amit jó érzés kézbe venni. Egyet, amit nem féltek használni. Egyet, amelyiknek tudom a határait. És ha egyszer újra saját kést tervezek, már azt is tudom, honnan kell kezdenem. Nem a pengével. Nem az acéllal. Nem a márkanévvel. Hanem magammal. Mire fogom használni? Hol fogom használni? És mit várok el tőle? A többi már csak tervezés kérdése. Mert egy jó kés szerintem nem attól jó, hogy mindent tud. Hanem attól, hogy amikor szükséged van rá, pontosan azt tudja, amit kell.

És talán ezért szeretem én is a késeket. Nem a kés miatt.

Hanem azért, amit az erdőben jelent. Egy egyszerű, megbízható eszközt, amelynek a valódi értékét nem a katalógus, hanem a használat mutatja meg.

Őz hívás

 Nem is emlékszem mikor volt ilyen sikeres napom. Hajnalban két őzet hívtam be, az egyik egy suta volt gida hangra, majdnem letarolt úgy rohat felém, a hang irányába. Hatalmas élmény volt. Mikor már csak pár méter választott el minket egymástól, hírtalen riasztással elrohat... volna, de újra sípoltam és zavartan megállt megint.

A masik, viszont egy bak volt, egy egyszárú bak. Először nem ie vettem észre a hiányát, mondtam is magamban egy közepes, de szép egyforma hatos bak. Ahogy szembe fordult, már látszódott, hogy kicsit felemásan hiányos az a korona a fejtetőn. Talán egy két centis csont maradt, mechanikai sérülés áldozata lett az agancsszár.

Séta a Budakeszi Vasasparkban

 Groupamás fotóstúrát szerveztünk, kis tematikával. Nagy segítség volt, hogy véletlenül egy mosómedve tréningbe és két látványetetésbe csöppentünk. A látványetetés nem is akármi volt, medve és farkas. Az igazán nagy szám a farkas volt, mert, ha jól emlékszem három év után most kerültek ide újra farkasok,szám szerint hárman. Mikor itt jártunk a nagyközönségnek nem volt meghírdetve, hogy újra lesznek farkasok. 

A tematika egyszerű volt, az állatokról olyan részleteket mutassunk meg melyről beazonoítható, valamint extrém portré képek legyenek. A többi kicsit bonyolultabb volt :)

Íme néhány kép

SIREN7 Max tapasztalatom

Az ember, ha eleget jár erdőszélen, mezőgazdasági utak mellett vagy hajnalban országúton, előbb-utóbb megtanulja tisztelni a vadat. Nem csak vadászként, természetjáróként vagy természetkedvelőként, hanem autósként is.

Sokáig én is úgy gondoltam, hogy a vadgázolás elleni védekezés legfontosabb eszköze a figyelem, a megfelelő sebesség és a helyismeret. Ma is ezt gondolom. De az elmúlt időszakban elkezdtem használni a Siren7 Max vadriasztót, és érdekes tapasztalatokat szereztem vele.

Először is fontos tisztázni valamit: szerintem nincs olyan eszköz, ami garantáltan megakadályozza a vadbalesetet. Aki ezt állítja, az vagy túl optimista, vagy jó marketinges. A vad viselkedése kiszámíthatatlan. Egy megriadt őz, egy hajtott vaddisznó vagy egy bőgésben lévő szarvasbika nem mindig úgy reagál, ahogy azt egy prospektus sugallja. A Siren7 használatát ezért én nem csodafegyverként, hanem egy plusz védelmi rétegként kezdtem kezelni.

Ami számomra érdekes volt, hogy rendszeres használat mellett bizonyos szakaszokon érezhetően többször tapasztaltam azt, hogy az út mentén álló vad korábban reagált. Nyilván ezt egzakt módon mérni nehéz, hiszen ugyanazt a helyzetet kétszer nem lehet reprodukálni. De, aki sokat vezet ugyanazokon a vadveszélyes útvonalakon, az elkezd észrevenni mintázatokat. „Szakmai” szemmel nézve a készülék legnagyobb előnye szerintem nem maga a hangkibocsátás, hanem az, hogy aktív rendszerről beszélünk. A passzív sípokkal szemben nem kizárólag a menetszélre támaszkodik, hanem kontrollált módon működik. Ez fontos különbség.

A másik előny a használhatóság. Ha valaki évente néhány ezer kilométert vezet városban, valószínűleg soha nem fogja kihasználni. Viszont aki rendszeresen jár hajnalban, alkonyatkor, mezőgazdasági területeken, vadászterületek környékén vagy erdős szakaszokon, annak egészen más a kockázati profilja. Én különösen autópálya lehajtók, mellékutak, illetve ismert vadváltók közelében érzem hasznosnak. Főleg ott, ahol pontosan tudom, nem az a kérdés, hogy van-e vad, hanem az, hogy mikor jelenik meg.

Persze vannak hátrányok is.

Az első, hogy ez egy újabb eszköz, amivel foglalkozni kell, igaz nincs töltés, nem igényel karbantartást, de ott kell lennie nálunk :) . A második, hogy a hatásosságát nehéz laboratóriumi pontossággal bizonyítani hétköznapi használat során. Emiatt sokan szkeptikusak vele kapcsolatban — részben jogosan. A saját következtetésem mégis az lett, hogy ugyanúgy tekintek rá, mint a jó gumikra, a megfelelő világításra vagy a vezetéstámogató rendszerekre. Önmagában egyik sem ment meg minden helyzetben, de együtt csökkenthetik a kockázatot.

És végül talán ez a legfontosabb gondolat: a legjobb vadriasztó még mindig a vezető fejében van. A Siren7 nálam nem helyettesíti az óvatosságot. Inkább emlékeztet rá.

Ha pedig egyetlen alkalommal korábban veszi észre a vad az autót – vagy én veszem észre korábban a vadat –, akkor már lehet, hogy megérte használni.

"Képben vagyunk" tavaszi tárlat megnyitó

Tegnapi napon került megrendezésre a Biatorbágyi Fotóklub Egyesület tavaszi tárlata, mely most a "Képben vagyunk" címet viselte. Azt, hogy mit jelent a cím, sok féle képpen lehetne magyarázni. Lehet úgy érteni, hogy a világ eseményeivel kapcsolatban vagy ahogy itt is elhangzott egy "önismereti tréning"-ben megismerni magunkat, egymást. Ki hogy lát minket a képeken keresztül. Mindenki próbálta azt a környezetet bemutatni a "párja" által készített képen, képeken keresztül, amely a személyiségéhez igen közel áll. A fotózás alkalmával közelebb kerültek egymáshoz a párok, sok apró titkot tudhattak meg a másikról és ezt próbálták képbe helyezni.

A kiállítást Kércz Tibor EFIAP/platina díjas természetfotós (ötletgazda) nyitotta meg, köszöntőt mondott Kocsis József Biatorbágy polgármestere és Bozzai Attila a klub előző elnöke.

A kiállítás 2026. május 4-ig tekinthető meg Biatorbágyon a Juhász Ferenc Művelődési Központban

az általam készített kép, áldozat: Nagy Albert :)

MEGHÍVÓ

 

ARS POETICA

 Aki sokat olvas, sokat ír, nála úgy gondolom elő jön az, hogy meg kell fogalmaznia a saját hitvallását. Ha elkötelezed magad valami felé, például nálam a fotózás vagy valahol a vadászat is ilyen, akkor azt el kell mesélnem, hogy nekem ez mit jelent. A kedd esti vadászat csak ráerősített erre az érzésre. Kint ülni a lasen, várni, hogy rádesteledjen és hallgatni az erdő neszeit... fantasztikus élmény. Mindenkihez másképp szól, mindenkit másképp szólit meg az erdő. Nekem mesél. Erről az jutott eszembe - nem nagyon hiszek a sorsban -, de lehet mégsem volt véletlen az a kis könyv, aminek szerkesztői feladatait vállaltam. "Az öreg tölgy meséi" valahogy mostanában folyton eszembe jutnak. Sokszer élek meg hasonló pillanatokat és ez jó, megnyugtató. Azt hiszem maga az Ars Poeticám is pont azért szól az erdőről, a meséről, mert nekem ez így lett kerek.

„Az erdő mesél – én csak elmesélem a történetét.”

Gyerekkorom óta a természet az otthonom. A hajnali harmat, az őszi avar illata, a madárdalos reggelek – ezek formálták a gondolkodásomat. Amikor a fényképezőgépet a kezembe veszem vagy a vadászösvényre lépek, ugyanazt keresem: a kapcsolatot. Kapcsolatot önmagammal, az erdővel és azzal a renddel, amely bennünket is körülvesz.

A fotózás számomra nem egyszerűen képkészítés. Történetmesélés. Egyetlen pillanatba sűrítve mutatni meg valamit abból a szépségből, ami az emberi szem elől gyakran rejtve marad. Vadászként pedig megtanultam, hogy a természetben minden cselekvésünknek súlya van – és hogy az igazi vadászat nem a zsákmányról, hanem a megértésről, a jelenlétről és a tiszteletről szól.

Közel érzem magam Fekete István gondolatához, aki úgy írt az erdőről, mint egy régi, bölcs barátról, és Széchenyi Zsigmond hitvallásához, aki számára a vadászat elsősorban kultúra, hagyomány és a természet rendjének elfogadása volt. Ezek az értékek számomra is iránytűk.

Ez az én ars poeticám:

Nem kitalálom a történeteket – megtalálom őket. Meghallgatom, mit mesél az erdő, és képekben, élményekben, szavakban adom tovább azoknak, akik kíváncsiak rá.

Ha megállsz egy pillanatra, és engeded, hogy a természet megszólítson, talán ugyanazt hallod meg benne, amit én: hogy az erdő mesél. És én itt vagyok, hogy elmeséljem neked.