Amikor nem a fényképezőgép készít képeket

 A nagyvadak fotózása – amikor nem a fényképezőgép, hanem a terep tudása készíti a képet

A nagyvadak fotózása kívülről talán egyszerűnek tűnik. Az ember felül egy lesbe, maga elé teszi a fényképezőgépet egy hosszú teleobjektívvel, vár néhány órát, aztán előbb-utóbb megjelenik egy szarvas, egy őz vagy egy vaddisznó. Megnyomjuk a gombot, és már kész is a vadfotó.  A valóság ennél azért jóval összetettebb. Egy igazán jó vadfotó elkészítéséhez sokszor több tudásra van szükség, mint magának a fényképezőgépnek a kezeléséhez. Ismerni kell az állat viselkedését, az élőhelyet, a fényeket, az évszakokat, a széljárást, a vad mozgását, és nem utolsósorban azt is, hogy mikor kell várni, mikor lehet közelebb menni, és mikor kell inkább békén hagyni az állatot. A vadfotózás ugyanis nem arról szól, hogy a fotós mindenáron megszerezze a képet. Éppen ellenkezőleg. Arról szól, hogy a kép elkészüljön úgy, hogy közben a vad maradjon vad.

A legfontosabb felszerelés nem a fényképezőgép

Természetesen számít a technika. Egy gyors és megbízható autofókusz, jó magas ISO-teljesítmény, megfelelő felbontású érzékelő és egy jó teleobjektív rengeteget segíthet. 

Nagyvad fotózásánál a 300, 400, 500 vagy 600 milliméteres gyújtótávolságoknak komoly szerepük lehet, de egy 70–200-as objektívvel is nagyon sokféle helyzet megoldható. Nem feltétlenül az a cél, hogy az állat minden egyes szőrszála kitöltse a képkockát. Sőt. Néha éppen az a jó kép, amelyben az állatnak van környezete is. Mégsem ezek tesznek valakit vadfotóssá. A legfontosabb felszerelés a tudás. Aki nem ismeri a vadat, annak a legdrágább fényképezőgép sem fogja megmutatni, hogy merre fog érkezni az állat. Aki viszont ismeri a viselkedését, az sokszor már akkor sejti, mi fog történni, amikor a fényképezőgép még elő sem került a táskából. A jó fotós nem egyszerűen várja a vadat. Olvassa a terepet. Látja a friss nyomokat, a túrást, a dagonyát, a fekvőhelyeket, a váltókat, az agancsdörzsölés nyomait, a táplálkozási helyeket. Figyeli a szélirányt, a növényzetet, a domborzatot, a víz jelenlétét, és azt is, hogy a vad milyen útvonalakon közlekedik. A terep ugyanis elárulja, hogy merre jár az állat. A tapasztalat pedig azt, hogy mikor.

A vadfotós első szabálya, a vad nyugalma mindennél fontosabb!

Ezt talán érdemes minden kezdő vadfotós fényképezőgépére felírni. „A jó kép soha nem lehet fontosabb a vad nyugalmánál.”

A természetben nem mi vagyunk az egyetlenek, akik használják az erdőt. A vad számára minden idegen szag, zaj, mozgás vagy megváltozott tereptárgy információ. A fotós számára egy apró zaj jelentéktelen lehet. Egy őz vagy egy szarvas számára viszont azt jelentheti: veszély van a közelben. Ezért a les megközelítése legalább olyan fontos, mint maga a lesben töltött idő. Ha valaki végigcsörtet az erdőn, becsapja az autója ajtaját, beszélget, telefonál, majd a lesben elkezdi mozgatni a felszerelését, nem igazán vadat fotóz. Legfeljebb arra vár, hogy valami, ami addig nyugodtan használta a területet, elmenjen. Viszont, aki vadat akar fotózni, az egyik legnagyobb erénye ezért a láthatatlanság. Nem az a cél, hogy a vad semmiképpen ne vegyen észre bennünket. Az a cél, hogy a jelenlétünket ne tekintse fontosnak. Van azonban valami, ami a láthatatlanságnál is fontosabb, tudni kell, hogy ki van még az erdőben

Erről különösen fontos beszélni, mert a vadfotózásnak van egy olyan oldala, amelyről a fényképezőgépek és objektívek világában ritkábban esik szó. Ez pedig a biztonság. A vadászterület nem fotóstúdió. Ott rajtunk kívül más emberek is dolgozhatnak, mozoghatnak, vadászhatnak, vadgazdálkodási feladatokat végezhetnek. A vadász pedig nem feltétlenül tudja, hogy a bokor mögött, a sűrűben vagy egy les közelében éppen egy fotós ül. Éppen ezért én azt tartom helyesnek, hogy mielőtt valaki rendszeresen fotózni kezd egy vadászterületen, vegye fel a kapcsolatot a vadászatra jogosulttal, és jelezze számára, hogy mikor, hol és milyen céllal szeretne a területen tartózkodni. Ez nem egyszerű formaság. Ez a saját biztonságunkat és a vadászok biztonságát is szolgálja. A vadászatra jogosultnak jogszabály alapján meghatározott felelőssége és feladatai vannak a vadászati jog gyakorlásával kapcsolatban. Ha pedig a területen egy rejtőzködő fotós tartózkodik úgy, hogy erről senki nem tud, az olyan kockázatot teremthet, amelyet néhány jó kép kedvéért egyszerűen nem érdemes vállalni. Ezt saját tapasztalatból is mondom. Az évek során én is megtapasztaltam, hogy a vadfotózás nem mindig jelent automatikusan igent. Különösen augusztus végétől januárig sokszor kaptam nemleges választ, amikor fotózni szerettem volna. Ezt el kell fogadni. A korrekt fotós nem sértődik meg, nem kerülőúton próbál bejutni, és főleg nem megy be illetéktelenül egy elzárt területre. Ha ma nem lehet, majd lehet máskor. Egy kapcsolatot sokkal nehezebb felépíteni, mint egy fotót elkészíteni. És egy jó kapcsolat a vadászatra jogosulttal sokszor később sokkal több lehetőséget ad, mint amennyit egy egyszeri „besurranás” valaha is hozhatna.

A vadász és a fotós nem feltétlenül ellenfelek

Erről is sok tévhit él. Pedig a vadász és a természetfotós között nagyon komoly közös pontok vannak, mindketten sok időt töltenek a természetben, figyelik a vadat, ismerik az élőhelyeket, és sok esetben egészen pontosan ugyanazokat a jeleket olvassák. A különbség elsősorban abban van, hogy mit keresnek. A vadász a vadgazdálkodás részeként dolgozik. A fotós képet keres. De egy jó vadfotós a vadgazdálkodó számára akár egyfajta plusz szem is lehet. Észreveszi, ha egy területen megjelenik egy különleges állat, látja a szarvasok mozgását, megfigyelhet egy érdekes bikát, és olyan viselkedési pillanatokat is rögzíthet, amelyek később értékes információt jelenthetnek. Ehhez azonban először bizalom kell. A bizalom pedig nem azzal kezdődik, hogy „én csak fotózni jöttem”. Hanem azzal, hogy: „Itt vagyok. Tudjátok, hogy itt vagyok. Egyeztessünk.”

A jogszabályokat nem megkerülni, hanem ismerni kell

A vadfotósnak nem elég a fényképezőgép használatát ismernie. Tisztában kell lennie azokkal a jogszabályokkal is, amelyek a területre, a vadra és a természetvédelmi értékekre vonatkoznak. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény szabályozza többek között a vadászati jog gyakorlásának rendszerét és a vadászatra jogosult jogállását. A természetvédelmi szabályokat pedig a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény határozza meg. Különösen fontos tudni, hogy védett állatfajok esetében a törvény kifejezetten tiltja az egyed jogellenes zavarását, valamint az olyan tevékenységet, amely a szaporodását vagy más élettevékenységét veszélyezteti. Ez vadfotósként nagyon fontos határvonal. Nem az számít, hogy „csak egy fényképet szerettem volna”. Ha azért megyünk közelebb, azért bújunk be a sűrűbe, azért használunk hangot, fényt, csalit vagy más eszközt, hogy az állat természetes viselkedését megváltoztatva jobb képet kapjunk, akkor már nem ugyanarról a természetfotózásról beszélünk. A fotós felelőssége ezért nem ér véget az exponálógomb megnyomásával. Ismerni kell a terület természetvédelmi státuszát, az esetleges korlátozásokat, a védett fajokra vonatkozó szabályokat, valamint az erdő- és vadgazdálkodással kapcsolatos előírásokat is. A jogszabály nem azért van, hogy akadályozza a természetfotóst. Azért van, hogy a természet, a vadgazdálkodás és az emberek érdekei egyszerre érvényesülhessenek.

És mi a helyzet az etetéssel?

Ez az egyik legkényesebb kérdés. A fotós számára nagyon csábító lehet, hogy egy adott helyre rendszeresen élelmet helyezzen ki, mert így sokkal nagyobb eséllyel készíthet közeli képeket. De a vadfotózás és a vad mesterséges odaszoktatása nem ugyanaz. A vadgazdálkodási célú takarmányozásnak megvan a maga szakmai és jogi rendszere. Egy természetfotós nem tekintheti saját fotósprojektje részének azt, hogy önállóan elkezdi a vadat egy adott helyre szoktatni. Ráadásul szakmailag is felmerül a kérdés. Mennyit ér egy olyan természetfotó, amelynek elkészítéséhez mesterségesen megváltoztattuk a természetes viselkedést? Számomra a vadfotózás egyik legfontosabb értéke éppen az, hogy a természetes pillanatot mutassa meg. Nem a beállítottat.

Les vagy cserkelés?

A nagyvadak fotózásának több útja van. A lesfotózás talán a legkiszámíthatóbb. Kiválasztunk egy helyet, ahol a vad rendszeresen megjelenik, és hosszú időn keresztül várunk. De a jó les nem egyszerűen egy ülőhely. A jó les egy gondosan megtervezett fotós pozíció. Számít a háttér, a fény iránya, a szél, a megközelítés útvonala, a várható vadmozgás, a talaj és az is, hogy mennyire tudunk beleolvadni a környezetbe. A cserkelés egészen más. Ott maga a fotós mozog, miközben folyamatosan figyeli a szelet, a hangokat, a terepet és a vad jeleit. Egyetlen rossz lépés, egy száraz ág reccsenése vagy egy rossz mozdulat elég lehet ahhoz, hogy a találkozás véget érjen. És talán éppen ezért olyan különleges. Amikor sikerül úgy megközelíteni egy szarvast, hogy néhány másodpercig még nem tudja, hogy ott vagyunk, az egészen más élmény, mint egy előre ismert lesen várakozni. De mindkettőnek megvan a maga szépsége.

Tanulj meg várni

A vadfotózásban nincs újravétel. Ha a bika rossz irányba fordul, nem lehet megkérni, hogy még egyszer álljon oda. Ha a nap felhő mögé bújik, nem lehet visszatekerni az időt. Ha a szarvas három méterrel arrébb áll meg, akkor három méterrel arrébb állt meg. Ezt el kell fogadni. A természet nem stúdió. Volt már olyan, hogy hosszú órák után sem készült egyetlen igazán jó kép sem. És volt olyan is, amikor néhány perc alatt történt minden. Ezért ülünk vissza újra a lesbe. Ezért megyünk ki újra hajnalban. Ezért cserkelünk újra. Mert a természet nem ígér semmit. És éppen ettől hiteles. 

A fényképezőgép csak akkor segít, ha a fotós tudja, mit akar

A nagyvadfotózásban természetesen fontosak a technikai beállítások. Tudni kell, mikor kell nyitni a rekeszt, mikor kell emelni az ISO-t, milyen záridő szükséges a mozgó állathoz, hogyan működjön az autofókusz, és mikor érdemes sorozatfelvételt használni. De ezeket a döntéseket jó esetben már nem akkor kell megtanulni, amikor a szarvas kilép a fák közül. A technikának ösztönössé kell válnia. Mert amikor megjelenik az állat, már nem a menüket kell keresni. Látni kell. Érezni kell. Dönteni kell. A jó fotós nem azért készít jó képet, mert gyorsan megnyomja az exponálógombot. Azért készít jó képet, mert már az exponálás előtt tudja, mit akar elmondani. A jó vadfotó nem feltétlenül a legélesebb A digitális korszak egyik érdekes mellékhatása, hogy hajlamosak lettünk a technikai tökéletességet összekeverni a jó képpel. Pedig egy vadfotó attól még nem lesz emlékezetes, hogy minden egyes szőrszál borotvaéles rajta. A képnek történetet kell mesélnie. Meg kell mutatnia valamit az állatról, a környezetről, a pillanatról vagy akár a fotós és a természet kapcsolatáról. Lehet egy közeli portré. Lehet egy tájba komponált szarvas. Lehet egy ellenfényes sziluett. Lehet egy ködös erdei jelenet.  Lehet egy olyan kép is, amelyen az állat szinte eltűnik a növényzetben. A vadfotózás nem egyszerű állatportrézás. A vadfotózás történetmesélés.

Hogyan lesz valakiből jó vadfotós?

Nem attól, hogy megveszi a legnagyobb teleobjektívet. És nem attól, hogy megtanulja a fényképezőgép összes menüpontját. A jó vadfotós először megtanulja a természetet figyelni. Aztán megtanulja az állatot. Utána megtanulja a fényt. És csak ezután kezd igazán fényképezni. Érdemes órákat tölteni úgy az erdőben, hogy az ember nem készít egyetlen képet sem. Figyelni kell a madarak jelzéseit, a szél változását, az erdő zajait, a vad mozgását. Meg kell tanulni felismerni azt is, amikor valami ott van a közelben, még akkor is, ha még nem látjuk. A természetfotós egyik legnagyobb előnye a türelem. A másik a kíváncsiság. A harmadik pedig az alázat. Mert az erdőben mindig lesz valami, amit még nem tudunk.

És végül van valami, amit nem lehet megtanulni egyetlen könyvből sem

A tisztelet. A vadfotós belép egy olyan világba, amely nem neki készült. Az erdő nem fotóstúdió. A szarvas nem modell. Az őz nem kellék. A vaddisznó pedig végképp nem azért van ott, hogy valaki elkészíthesse vele élete fotóját. Mi vagyunk vendégek. És ha ezt egyszer igazán megértjük, akkor a vadfotózás is más értelmet kap. Nem az lesz a legfontosabb, hogy milyen közel jutottunk. Hanem az, hogy mennyire sikerült észrevétlenül jelen lennünk. Nem az lesz a legfontosabb, hogy hány képet készítettünk. Hanem az, hogy maradt-e közöttük egyetlen olyan, amelyik visszaad valamit abból az érzésből, amit ott, abban az erdőben átéltünk. És talán ezért gondolom úgy, hogy a vadfotósnak nemcsak a fényképezőgépét kell ismernie. Ismernie kell a vadat. Ismernie kell az erdőt. Ismernie kell a szabályokat. Ismernie kell a határait. És ismernie kell azt a pillanatot is, amikor már nem szabad tovább menni. Mert lehet, hogy aznap nem lesz meg a kép. Lehet, hogy vissza kell fordulni. Lehet, hogy a vadászatra jogosult nemet mond. Lehet, hogy órákig ülünk majd a lesen eredmény nélkül. De másnap újra felkel a nap. Az erdő újra megszólal. És egyszer csak ott áll előttünk a vad. A maga természetes valóságában. A maga szabadságában. És ha sikerül úgy megörökítenünk, hogy közben semmit nem vettünk el abból, ami őt vaddá teszi, akkor talán valóban megszületett egy jó vadfotó. Mert a természetfotós feladata nem az, hogy uralja a természetet. Hanem az, hogy megfigyelje. Megértse. Tisztelje. És ha szerencséje van, egyetlen pillanatát úgy őrizze meg, hogy mások is megláthassák benne azt a világot, amelybe ő néhány percre beléphetett.

Az erdő mesél – én pedig megpróbálom elmesélni a történetét. De közben nem felejtem el, ez az ő története, nem az enyém.

 A kép szándékosan MI-vel készült

Milyen kést választanék én?

Amit az erdő tanított a késekről

Van az a mondás, hogy egy kés jó, két kés sok, három kés pedig még mindig nem elég. Nem tudom, ki találta ki, de ahogy teltek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy van benne valami. Mert ha valaki sokat van a természetben, előbb-utóbb rájön, hogy a kés nem egyszerűen egy kés. Más kell a zsebbe, más kell egy túrához, más egy táborépítéshez, és megint más egy vadászathoz.

Én pedig elég sok időt töltök kint. Hol fényképezőgéppel a vállamon, hol vadászaton, hol egyszerűen csak az erdőt járva. És az évek alatt a késekhez is kicsit másképpen kezdtem viszonyulni. Ma már nem azt kérdezem elsőként, hogy melyik a legjobb kés.

Hanem azt: nekem melyik lenne a jó? És ez szerintem nagyon nem ugyanaz.

Nem könyvből tanultam, ha valaki most azt gondolja, hogy ezt egy késes könyvből olvastam ki, akkor ki kell ábrándítanom. A saját tapasztalataimra támaszkodom.

Már 2011-ben elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen lenne egy olyan kés, ami kifejezetten az én kezemhez és az én használatomhoz készülne. A Woodlore és Bear Grylls kései adták az alapötletet, de nem akartam egyszerűen lemásolni egyik formát sem. Inkább azt próbáltam kitalálni, hogy nekem mekkora penge kellene, milyen vastagságú legyen, milyen legyen a markolat, hogyan fogjam meg biztonságosan, és mi az, amit valóban elvárok tőle. Már akkor is az volt az elképzelésem, hogy a kés ne egyetlen feladatra legyen jó. Legyen vele lehetőség fát faragni, aprítani, tüzet rakni, túrabotot készíteni, és ha kell, más erdei munkákra is használható legyen. És persze akkor még azt gondoltam, hogy ezt majd szépen megtervezem papíron, elkészül, és kész.

Nos... nem egészen így lett.

A papíron tökéletes kés

Az első saját késemnél már rögtön kiderült, hogy a rajz és a valóság két külön világ. A kés elkészült, és természetesen nagyon örültem neki. Aztán amikor megfogtam, már láttam is a hibáit. A nyél körülbelül egy centivel rövidebb lett, mint amilyennek szerettem volna. A penge is egy kicsit keskenyre sikerült. És már akkor azon gondolkodtam, hogy az élsíkot feljebb kellene vinni, a markolatot pedig jobban a kezemhez alakítani.

Ez volt az első olyan pillanat, amikor igazán megértettem: egy kés formáját meg lehet rajzolni, de a használhatóságát nem lehet teljesen papíron eldönteni. Ahhoz használni kell. Sokat.

Az erdő a legjobb tesztlabor

A kés igazi próbája szerintem nem az, amikor szépen ráteszed az asztalra és megnézed. Hanem amikor kiviszed az erdőbe. Ott nincs laboratórium. Nincs tökéletes munkapad. Van viszont hideg, nedvesség, sár, fa, ág, gyújtós és mindenféle olyan helyzet, amire otthon nem feltétlenül gondol az ember.

A Cool Breeze nevű késemnél már tudatosan próbáltam ki, mire képes. Túrabot készítés, gyújtós aprítása, vékonyabb száraz ágak darabolása, kisebb fa hasítása – ezekkel egészen jól elboldogult. Aztán természetesen jöttek a hibák is. A hamis fokél például jól mutatott, de bizonyos munkáknál már inkább hátrány volt. A kés hegye emiatt gyengébb lett, és ezt egy idő után sikerült is megtapasztalnom.

Le is tört.

Na, ez például olyan tapasztalat, amit egy katalógusban nem fogsz megtalálni. Utána már pontosan tudtam, hogy a következőnél mit csinálnék másképpen. A penge szélességén változtatnék. A nyelet alakítanám. Az élsíkot szélesebbre venném. A fokélt is ehhez igazítanám. Vagyis egy használat közben szerzett hiba rögtön egy következő kés tervezési szempontjává vált.

És itt kezdett igazán érdekelni a kés

Talán furcsán hangzik, de nekem éppen ez lett az érdekes benne. Nem az, hogy hány kést lehet megvenni. Hanem az, hogy mitől lesz egy kés jó kés. Mert a válasz egyáltalán nem olyan egyszerű, mint hogy „jó acélból készüljön”. Persze az acél fontos. De legalább ennyire fontos a penge formája, vastagsága, az élszög, a markolat, az egyensúly, a tok, és az is, hogy milyen környezetben fogjuk használni.

Egy késes cikkben olvastam, amivel teljesen egyet is tudok érteni: nincs minden feladatra ideális kés, először azt kell eldönteni, milyen munkára szeretnénk használni. Én ezt már a saját tapasztalataim alapján is pontosan így látom.

Bicska vagy fix penge?

Ha csak egy kis mindennapi kés kell, akkor egy jó bicska szerintem tökéletes társ. Zsebben elfér. Könnyű. Mindig kéznél van. Apróbb feladatokra nagyon praktikus. De ha én komolyabban indulok az erdőbe, akkor inkább fix pengét választok.

Miért? Mert egyszerűen jobban szeretem. Masszívabbnak érzem. Nincs zsanér, nincs mozgó szerkezet, és ha megfelelő kialakítású, a tisztítása is egyszerűbb. A vadász számára ez különösen fontos lehet. Ha pedig tényleg nagyobb terhelésre szánom, akkor a full-tang kialakításnak is van értelme: ilyenkor a penge anyaga végigfut a markolaton, ami masszív felépítést ad. Nálam azonban itt is az lenne az első kérdés: Mire fogom használni?

Nem akarok egy olyan kést, amellyel elméletben akár egy mamutfenyőben is alagutat lehet ásni. Azt a feladatot inkább hagyjuk a fűrészre.

Mekkora legyen?

Ezt is megtanultam. Nem kell mindenből a legnagyobb. A Cool Breeze például 13,5 centiméteres hasznos pengehosszával és 220 grammos tömegével nálam már közepes méretű késnek számított. Tábortűzhöz, gyújtóshoz, túrabothoz és kisebb erdei munkákhoz jól használható volt, de vastagabb faanyaghoz már inkább egy összecsukható fűrészt választanék mellé.

És ez is egy fontos tanulság: nem kell mindent egyetlen késsel megoldani. Ha egy kés jó valamire, attól még nem kell mindenre jónak lennie.

Rozsdamentes vagy szénacél?

Na, itt már biztosan lehetne egy jó kis vitát rendezni. A szénacélt szeretem. Van karaktere. Jól élezhető, jó él alakítható ki rajta, és egy használatban lévő szénacél késnek szerintem van valami különleges hangulata. Viszont én, ha olyan kést választok, amelyik rendszeresen velem van az erdőben, valószínűleg a rozsdamentes acél felé hajlanék. Egyszerűen azért, mert nálam a kés használati tárgy. Kap esőt, párát, sarat. És néha az ember nem tud azonnal leülni és tökéletesen karbantartani.

A Cool Breeze-nél is rozsdaálló acélt választottam, éppen azért, mert terepen számított a nedves környezet tűrése. A kés 56–58 HRC körüli keménységűre lett edzve.

Az általam olvasott cikk, annak összefoglalója is hasonló kompromisszumot ír le: a szénacél jól élezhető és jó él kialakítható rajta, viszont több törődést igényel; a rozsdamentes acél kevésbé kényes, ezért kültéri használatnál praktikus lehet. Én pedig ismerem magamat. Nekem ez számít.

A markolatnál dől el sok minden

Egy kés lehet bármilyen jó acélból. Ha nem áll jól a kezemben, nekem nem jó. Már a Bushy tervezésénél is az volt a szempont, hogy a markolat ne legyen túl szögletes, mert hosszabb használatnál kényelmetlen lehet, de túlságosan ovális se legyen, mert akkor könnyebben elfordulhat a kézben. Arra is gondoltam, hogy nedvesen se legyen csúszós, ezért akkor lakkozatlan fa markolatban gondolkodtam. Ma már biztosan másképp közelíteném meg. A fa továbbra is gyönyörű.

Egy szép fa vagy agancs markolatnak megvan a maga hangulata, különösen egy klasszikus vadászkésen. De ha nekem az a fontos, hogy esőben, hidegben, nedves kézzel is stabilan fogjam, akkor egy G10 vagy Micarta jellegű modern anyaggal is nagyon komolyan számolnék. Nem azért, mert szebb. Hanem mert dolgozni akarok vele.

A tok is része a késnek

Ezt szerintem sokan elfelejtik. Pedig egy erdei késnél a tok nem valami mellékes tartozék. Ha hordom, akkor fontos, hogy biztonságosan tartsa. Ne essen ki. Ne akadjon mindenbe. Ne zavarjon járás közben. És akkor is hozzáférhető legyen, amikor szükségem van rá.

A saját késeimnél én is egyre inkább rájöttem, hogy a kés és a tok tulajdonképpen egy rendszer. Lehet egy fantasztikus pengéd, ha a tok miatt kényelmetlen viselni. Akkor előbb-utóbb otthon fog maradni.

Az apróságok csak használat közben derülnek ki

És itt jön egy másik régi tapasztalatom. Azt hinné az ember, hogy egy késnél a nagy dolgokat kell jól megtervezni. A penge. A markolat. Az acél. A méret. Persze ezek fontosak. De néha egy apróság mutatja meg, mennyire gondoltad át az egészet. Például egy zsinórfurat. Elsőre jelentéktelen részlet. Aztán amikor használod a kést, rájössz, hogy milyen kialakítás lenne igazán praktikus. Ugyanez a markolat hossza. Egy centiméter papíron semminek tűnik. A kézben viszont már nagyon nem az. Ezt az első saját késemen is megtapasztaltam. A nyél egy kicsivel rövidebb lett, és rögtön tudtam, hogy legközelebb másképp csinálnám.

Ma már máshogy terveznék

Ha ma kellene saját kést terveznem, biztosan nem egyszerűen lemásolnék egy meglévő modellt. Inspirációt persze továbbra is keresnék. Megnézném, mit csináltak azok, akik nálam sokkal többet tudnak erről. Megnézném a Woodlore-t. Az STS-5 formavilága továbbra is tetszik. A Bark River kései között is vannak olyanok, amelyek formailag közel állnak hozzám. De már tudom: nem a másik ember kezéhez kell tökéletes kés. Hanem az enyémhez.

Ezért ma már először azt rajzolnám le, amit használni akarok. Utána fognám meg. Aztán kipróbálnám. Ahol nyom, ott faragnék. Ahol kevés, ott változtatnék. Ahol túl sok, ott visszavennék. És csak utána mondanám azt, hogy: na, most már kezd olyan lenni, amilyennek szeretném.

Ha ma kellene választanom...

Ha most kellene magamnak egy olyan kést választanom, amit rendszeresen vinnék az erdőbe, fotózni, túrázni vagy vadászatra, akkor én egy közepes méretű, fix pengés, rozsdamentes acélból készült, masszív, de nem túl nehéz kést választanék. Nem kellene óriásinak lennie. Nem kellene tízféle funkciót tudnia. Nem kellene feltétlenül katonásan kinéznie. Legyen jó vágóképessége. Legyen erős hegye. Legyen jól kiegyensúlyozott. Legyen kényelmes a markolata. Legyen jó a tokja. És ami a legfontosabb: legyen olyan, amit tényleg szívesen használok. Mert én nem vitrinbe venném. Egy jó kés idővel lesz igazán a tiéd. Talán ez az egész késes történet legfontosabb része. Az első saját késem nem lett tökéletes. A második sem. Sőt, valószínűleg, ha most újra elkészíteném ugyanazokat, ma már azokon is találnék valamit, amin változtatnék.

De pont ettől lett érdekes az egész. Minden használat megmutatott valamit. Minden hiba adott egy új ötletet. Minden terepi próba egy kicsit közelebb vitt ahhoz, amit valójában keresek. És ezért ma már egészen más szemmel nézek egy késre. Nem az érdekel elsőként, hogy milyen márka. Nem az, hogy mennyibe kerül. Nem az, hogy mit írnak róla a katalógusban.

Hanem: jó lesz nekem?

Mert lehet egy kés nagyon jó. Csak éppen nem nekem való. És lehet egy másik egyszerűbb, szerényebb, kevésbé híres darab, ami viszont minden alkalommal azt csinálja, amit szeretnék. Nekem az lesz a jó kés. Talán végül mégis ez a lényeg, aki sokat van a természetben, annak egy idő után kialakulnak azok az eszközei, amelyekhez ragaszkodik. Egy jól bevált fényképezőgép. Egy objektív. Egy hátizsák. Egy bakancs. És egy kés.

Nem azért, mert ezek feltétlenül a világ legjobbjai. Hanem mert már bizonyítottak. Én pedig ma már nem egy mindent tudó kést keresnék. Inkább egy olyat, amelyik pontosan azt tudja, amire nekem szükségem van. Egyet, amit jó érzés kézbe venni. Egyet, amit nem féltek használni. Egyet, amelyiknek tudom a határait. És ha egyszer újra saját kést tervezek, már azt is tudom, honnan kell kezdenem. Nem a pengével. Nem az acéllal. Nem a márkanévvel. Hanem magammal. Mire fogom használni? Hol fogom használni? És mit várok el tőle? A többi már csak tervezés kérdése. Mert egy jó kés szerintem nem attól jó, hogy mindent tud. Hanem attól, hogy amikor szükséged van rá, pontosan azt tudja, amit kell.

És talán ezért szeretem én is a késeket. Nem a kés miatt.

Hanem azért, amit az erdőben jelent. Egy egyszerű, megbízható eszközt, amelynek a valódi értékét nem a katalógus, hanem a használat mutatja meg.

Őz hívás

 Nem is emlékszem mikor volt ilyen sikeres napom. Hajnalban két őzet hívtam be, az egyik egy suta volt gida hangra, majdnem letarolt úgy rohat felém, a hang irányába. Hatalmas élmény volt. Mikor már csak pár méter választott el minket egymástól, hírtalen riasztással elrohat... volna, de újra sípoltam és zavartan megállt megint.

A masik, viszont egy bak volt, egy egyszárú bak. Először nem ie vettem észre a hiányát, mondtam is magamban egy közepes, de szép egyforma hatos bak. Ahogy szembe fordult, már látszódott, hogy kicsit felemásan hiányos az a korona a fejtetőn. Talán egy két centis csont maradt, mechanikai sérülés áldozata lett az agancsszár.

Séta a Budakeszi Vasasparkban

 Groupamás fotóstúrát szerveztünk, kis tematikával. Nagy segítség volt, hogy véletlenül egy mosómedve tréningbe és két látványetetésbe csöppentünk. A látványetetés nem is akármi volt, medve és farkas. Az igazán nagy szám a farkas volt, mert, ha jól emlékszem három év után most kerültek ide újra farkasok,szám szerint hárman. Mikor itt jártunk a nagyközönségnek nem volt meghírdetve, hogy újra lesznek farkasok. 

A tematika egyszerű volt, az állatokról olyan részleteket mutassunk meg melyről beazonoítható, valamint extrém portré képek legyenek. A többi kicsit bonyolultabb volt :)

Íme néhány kép

SIREN7 Max tapasztalatom

Az ember, ha eleget jár erdőszélen, mezőgazdasági utak mellett vagy hajnalban országúton, előbb-utóbb megtanulja tisztelni a vadat. Nem csak vadászként, természetjáróként vagy természetkedvelőként, hanem autósként is.

Sokáig én is úgy gondoltam, hogy a vadgázolás elleni védekezés legfontosabb eszköze a figyelem, a megfelelő sebesség és a helyismeret. Ma is ezt gondolom. De az elmúlt időszakban elkezdtem használni a Siren7 Max vadriasztót, és érdekes tapasztalatokat szereztem vele.

Először is fontos tisztázni valamit: szerintem nincs olyan eszköz, ami garantáltan megakadályozza a vadbalesetet. Aki ezt állítja, az vagy túl optimista, vagy jó marketinges. A vad viselkedése kiszámíthatatlan. Egy megriadt őz, egy hajtott vaddisznó vagy egy bőgésben lévő szarvasbika nem mindig úgy reagál, ahogy azt egy prospektus sugallja. A Siren7 használatát ezért én nem csodafegyverként, hanem egy plusz védelmi rétegként kezdtem kezelni.

Ami számomra érdekes volt, hogy rendszeres használat mellett bizonyos szakaszokon érezhetően többször tapasztaltam azt, hogy az út mentén álló vad korábban reagált. Nyilván ezt egzakt módon mérni nehéz, hiszen ugyanazt a helyzetet kétszer nem lehet reprodukálni. De, aki sokat vezet ugyanazokon a vadveszélyes útvonalakon, az elkezd észrevenni mintázatokat. „Szakmai” szemmel nézve a készülék legnagyobb előnye szerintem nem maga a hangkibocsátás, hanem az, hogy aktív rendszerről beszélünk. A passzív sípokkal szemben nem kizárólag a menetszélre támaszkodik, hanem kontrollált módon működik. Ez fontos különbség.

A másik előny a használhatóság. Ha valaki évente néhány ezer kilométert vezet városban, valószínűleg soha nem fogja kihasználni. Viszont aki rendszeresen jár hajnalban, alkonyatkor, mezőgazdasági területeken, vadászterületek környékén vagy erdős szakaszokon, annak egészen más a kockázati profilja. Én különösen autópálya lehajtók, mellékutak, illetve ismert vadváltók közelében érzem hasznosnak. Főleg ott, ahol pontosan tudom, nem az a kérdés, hogy van-e vad, hanem az, hogy mikor jelenik meg.

Persze vannak hátrányok is.

Az első, hogy ez egy újabb eszköz, amivel foglalkozni kell, igaz nincs töltés, nem igényel karbantartást, de ott kell lennie nálunk :) . A második, hogy a hatásosságát nehéz laboratóriumi pontossággal bizonyítani hétköznapi használat során. Emiatt sokan szkeptikusak vele kapcsolatban — részben jogosan. A saját következtetésem mégis az lett, hogy ugyanúgy tekintek rá, mint a jó gumikra, a megfelelő világításra vagy a vezetéstámogató rendszerekre. Önmagában egyik sem ment meg minden helyzetben, de együtt csökkenthetik a kockázatot.

És végül talán ez a legfontosabb gondolat: a legjobb vadriasztó még mindig a vezető fejében van. A Siren7 nálam nem helyettesíti az óvatosságot. Inkább emlékeztet rá.

Ha pedig egyetlen alkalommal korábban veszi észre a vad az autót – vagy én veszem észre korábban a vadat –, akkor már lehet, hogy megérte használni.

"Képben vagyunk" tavaszi tárlat megnyitó

Tegnapi napon került megrendezésre a Biatorbágyi Fotóklub Egyesület tavaszi tárlata, mely most a "Képben vagyunk" címet viselte. Azt, hogy mit jelent a cím, sok féle képpen lehetne magyarázni. Lehet úgy érteni, hogy a világ eseményeivel kapcsolatban vagy ahogy itt is elhangzott egy "önismereti tréning"-ben megismerni magunkat, egymást. Ki hogy lát minket a képeken keresztül. Mindenki próbálta azt a környezetet bemutatni a "párja" által készített képen, képeken keresztül, amely a személyiségéhez igen közel áll. A fotózás alkalmával közelebb kerültek egymáshoz a párok, sok apró titkot tudhattak meg a másikról és ezt próbálták képbe helyezni.

A kiállítást Kércz Tibor EFIAP/platina díjas természetfotós (ötletgazda) nyitotta meg, köszöntőt mondott Kocsis József Biatorbágy polgármestere és Bozzai Attila a klub előző elnöke.

A kiállítás 2026. május 4-ig tekinthető meg Biatorbágyon a Juhász Ferenc Művelődési Központban

az általam készített kép, áldozat: Nagy Albert :)

MEGHÍVÓ