Óév búcsúztató

Jól indult az év utolsó erdei sétája. Találkozó megbeszélve reggel 08:00-ra. Elindultam egyedül, majd bent találkozunk. A vadvédelmi kerítésen átjutva, már láttam, hogy a völgyben esznek a dámok. A szokásos hat bika, kiegészülve egy süldővel. Elindultam ellenkező irányba, hogy be tudjam cserkelni őket. Inkább kerülök egy kicsit, megéri a látvány miatt. Van a csapatban egy "sarkantyús" bika, nagyon jól néz ki a lapátja. A talaj felső része volt csak megfagyva a hajnali hirtelen hideg miatt, ezért olyan hangosan ropogott, hogy egyáltalán nem lehetett halkan menni. Olyan hangosan mentem, hogy a völgyben lévő bikák azonnal felfigyeltek. A tiszta időben élesen hallatszott a jeges föld ropogása. Megint oda lett az osonkodás. Inkább sietősre vettem a figurát, talán hamarabb visszajönnek az etetésre, ha kevesebbet zavargok. A szórón már csak a süldő volt, a dámok az erdő biztonságot nyújtó fedezékéből figyeltek. Ha már halkan nem lehet menni, akkor legalább lassan megyek, hogy ne ijedjenek meg. Mire bármilyen képet csinálhattam volna, addigra már bekocogtak az erdőbe.

 Felgallyaztam az egyik közelben lévő lesre, úgy néztem ki mint egy tollait felfúvó fácánkakas. Vártam a jószerencsét és a dámokat. Vártam. Még mindig csak várok... Közben megnéztem fészbuk oldalam, talán ott történik valami. Történt, írtak egyik posztomhoz. Ha már itt vagyok, le is reagálom. Közben hasonló zajok ütötték meg a fülem, azt hittem valaki a hátam mögé osonkodik, de csak egy kos volt. elsőre valóban csak egy kos volt, majd kicsit jobban odafigyelve már láttam, hogy még vannak mögötte négyen. Sikerült elijeszteni őket a mozgással, de csak épp odébb álltak. Néztük egymást néhány percig, de csak ennyi történt. Még a gépről is megfeledkeztem. Közben kisütött a nap, olyan erővel, hogy át kellett mennem a másik oldalra, mert teljesen a fényben ültem, mindenki láthatott. Meg is lett az eredménye, néha hallottam egy két erőteljes koppanást, sejtettem, hogy nem mentek messzire a bikák. Pár perc után ki is jött az egyik, majd kisvártatva követte a másik. Szinte, mint a pókember ugrottam le a lesről, hálóm helyett, a gép nyakpántja fékezte esésem, ami beakadt a lesbe.

 Igyekeztem megelőzni őket, a másik nyiladéknál. Elég jó időt futottam, kerestem gyorsan egy takarást és vártam. Megint csak vártam. valószínűleg megálltak valahol, mert vagy fél órát ácsorogtam és semmi sem történt. Keresgéltem valami témát egy kis időtöltés miatt, találtam is egy jót. Előző hetekben voltak hajtóvadászatok ezen a részen. Meg is találtam az eredményét az egyik les lábában, úgy mellkas magasságban. Elgondolkodtató volt. (csak kiragadtam két kedvelt kalibert, de ne feledjük a .308 Winchestert se. Nagyot ütnek!)

Visszamentem az előző helyre, közben befutott társam is. Stratégiai egyeztetést követően, elindultunk a fény felé. A naptól semmit se láttunk. Nagy robajra lettünk figyelmesek, mintha egy korcsolyázó alatt beszakadt volna a jég. Rögtön visszafordultunk, talán egy nagyobb vad került bajba, vagy valami. Szerencsére nem ez történt. Ha már visszajöttünk, akkor egy másik utat választottunk, talán meglátjuk a vadakat, merre járnak, pihennek. Az úton pont arról beszélgettünk, hogy idén mintha kevesebb élelmet helyeznének ki az állatoknak, mikor az erdőben egy olyan részhez értünk ahol sok helyen lerágták, ledörzsölték a fiatal fák kérgét a vadak.

 Kicsivel fentebb megláttunk pár muflont, jól kibeszéltük őket, majd mentünk tovább. Pár méter múlva néhány szarvast vettünk észre, már a vadföld elején. Kicsit leguggoltunk és vártunk, de megindultak a völgy felé. Kiugrottak a muflonok is közel harmincan, az erdő sűrűjéből. Olyan jó nézni őket. Felesleges utánuk menni, mert olyan nagy a vadföld, hogy mire olyan pozícióba érhetnénk, hogy nekünk jó legyen, addigra már árkon bokron túl lehetnek. A legnagyobb meglepetés még is akkor ért bennünket, mikor a vadföld végében megláttuk azt a rudlit.

Az erdősávot elérve a rudli kettévált, a kisebbik csapat nekiiramodott a vadföldnek és elindult visszafelé velünk szembe. Gyorsan az erdőszélnél kerestünk némi fedett részt, ahol közelebb tudunk menni hozzájuk. Mire elértük az erdő szélét már nem láttuk őket. Hallgatóztunk egy darabig, merre mehettek. Hirtelen kiabálásra lettünk figyelmesek. Elsőre azt hittem hajtás van, csak a hopp-hopp-ot lehetett hallani. Csak nem enged ki minket a kerületvezető... gondoltam, majd ennek hangot is adtam. Pár perc múlva megtudtuk kik a hajtók. Három srác jött ki az erdőből. Találkoztunk velük, figyelmeztettük őket, hogy vadászat folyik a területen, majd rákérdeztem a bikák kergetésére, amit erősen tagadtak. Rögtön verbális támadásba lendültek, nincs kiírva sehol se, meg különben is, itt dolgozott és csak állatokat fényképeztek (gépet azt nem láttunk náluk, de már találkoztunk velük máskor is). A lényeg, hogy miközben trécseltem velük, addig Orsi értesítette a vadászt és közvetítette felé az eseményeket. A bikákat már nem láttuk, viszont egyre több emberrel találkoztunk. A végére már a türelmünk is végesnek bizonyult, hisz közel 70 méterről tájékoztattuk őket a rájuk leselkedő veszélyekről. Hát ilyen volt a 2012 -es év utolsó erdőjárása.

Ki van írva. Például itt is egy kiírás.

 

Erőnléti edzés

Vasárnapomat kis erőnléti edzéssel kezdtem, természetesen nem annak indult, de ez lett belőle. Fantasztikus, havas tájban való cserkelésről álmodtam előző éjjel. Gondolatban már láttam a hatalmas gím és dám trófeákat. Hangsúlyoznám, gondolatban. Végül is, nem is történt másképp, kimentünk - mert Emese valamiért ráért és elkísért -, az erdőben tényleg volt hó is, hideg is, szél is. Még a faluban -5°C volt, az erdőben már kicsit tovább hűlt az idő, itt már -8°C -t mutatott a hőmérő higanyszála. 

Próbáltunk csendben osonkodni, de a fagyott havon nem igazán megy. Kerestem a birkákat a szokott helyen, de nem találtam, talán már kicsit késésben lennénk -gondoltam-, de annyira azért nem lehet elkésni az erdőből. Ezen résznél, még vígan vártam a már megálmodott agancsosokat. Túl sokáig nem is kellett várakozni, elsőre azért csak a csigások jöttek, kicsit takarásban, majd átugratva a nyiladékon. Ment is egy két "megabájt" a memóriába. Kellenek az emlékek. Elvégre, ha nem tudok olyan szinten rajzolni, hogy mindent naplóba rögzítsek, akkor legalább ide firkálgassak és képeket töltsek. Felemelő látványt nyújt -főleg télen- a vadak keveredése, sokasága. Mikor már nincs viaskodás, valamiért megérzik, hogy mindenki éhes. Persze azért van némi tartás, de igyekeznek együtt lenni. 

Tovább haladtunk, jaj! majd, hogy nem azt írtam, hogy a lenini úton. De nem. Az erdei úton. A fák között fel is tűntek a várt lapátosok. A ködös időben alig szúrtuk ki egymást, itt már száz méterről meredten bámultuk a másikat. Meg kell jegyezzem, ennél a pontnál már akku csere volt. Hiba volt kint hagyni. Teljesen feltöltött aksi négy képet bírt. Szuper! Természetes, hogy ilyenkor jön az a jelenet amire éveket szokott várni az ember. De jött a rutin is. Elem csere és vártam a történést.

Mint kiderült nem ketten, hanem öten voltak a bikák. Elindultak lassan felfelé, mi meg utánuk takarásban ahol csak lehet. Be is vártak volna, ha nincs a ropogós hó, gyönyörűen becserkelhetők lettek volna. Azért milyen jó, hogy nem is én vagyok a hibás a gagyi képekért. Egy ismerősöm mondta vala, hogy vadakat mindenki tud fotózni... Rögtön eszembe jutottak a mondatai, láttam arcán a kaján vigyort. Hmmm mindenki.... csak én nem. Akkor mégsem mindenki... Ezen elmélkedve, észre sem vettem, hogy a dámok elindultak vissza a nyiladék irányába. Biztos, ami biztos még egy képet csak a megabájt éhség miatt. 

Vissza az előző úton, végig takarásban, ahol csak tudtunk, csak a kicsiny csapat gondolkodott másképp, ők pillanatra felénk fordultak, vesztünkre. Innen már kicsit gyorsabb futás volt részükről, a nyiladékig. Ott valamiért vártak. talán, hogy elkészíthessem (egyik) álmaim képét. Nyiladékra kiérve, teljesen felkészülve vártam, hogy lassan átmenjenek az úton. És... és elindultak, ahogy abban a bizonyos nagy könyvben meg van írva. Ujjam teljesen összeforrva (fagyva) az exponáló gombbal, majd kinyomom az alján, de nem történik semmi... Az aksi csak kettő képet bírt. Nem voltam dühös, á nem, de ha tudok kicsit japánul, akkor úgy szidtam volna az összes felmenőjét, de még a lemenőket is. Felcsaptam a vállamra a gépet és már csak az erősítésről szólt a történet. Gondoltam felmelegítem az akkukat, hova is tegyem... hát, találtam egy helyet... mindenkinek a fantáziájára bízom. Fél óra séta után kellően felmelegedett néhány kép erejéig, majd ismét beadta az unalmast. Így, csak a gép cipelése maradt, legalább erősödtem. Vagy csak elfáradtam. Közben kérdezgettem Emesét, készített e képeket... "ja, nekem a hátizsákban a gép" volt a válasz. Köszönjük Emese! Azt hittem lesz egy két emlékkép még, de azért később engedett az unszolásnak, és mivel más téma már nem lévén, maradtam én nagyvadnak. Elvégre mindig jól jön egy profilkép az 'arckönyvbe', főleg ha háttal van.