A kopott deszka megreccsent, ahogy Klári középre csúszott. Régebben mindig jobb szélen ült, de most már az egész les, egyedül csak az övé.
Péter elment, s távozása fájdalmas űrt hagyott maga után. S ennek lassan már egy éve!
Szemei még most is elkönnyesednek, ahogy az utolsó együtt töltött pillanatokra gondol:
Az orvosra vártak. Péter már reggel sem érezte jól magát, s a délután további mellkasba szúró fájdalmakat hozott. Verejtékezve, sápadtan feküdt az ágyon, s szemei olyan mérhetetlen távolságba tekintettek, hogy Klári elsírta magát, amikor a kezét fogta.
Egy pillanatra magához tért. Látása kitisztult, s pillantása a Kláriét kereste.
- Vigyázz magadra Szívem! – szorította meg a kezét, aztán már csak nézték egymást.
A pillanatnyi megkönnyebbülést ismét fájdalom követte. Péter arca eltorzult, karja önkéntelenül belekaszált a levegőbe, mintha valami fojtogató rémet akarna vele elhessegetni. Teste görcsbe feszült, keze belemarkolt az ing gallérjába, miközben levegőért kapkodott. A következő szavakat már csak valami emberfeletti erőfeszítéssel tudta kipréselni magából:
- A puska… ügyelj majd rá Drága! – s Klári csupán bólintani tudott. Könnyei a párnára peregtek
Csengettek, s ő mint az őrült rohant az orvosnak ajtót nyitni, de elkéstek.
Péter szemei felfénylettek, majd csodálkozó nagyra nyíltak, s valahová a végtelenbe pillantottak.
***Huszonöt éve, a Mátrában kezdődött.
Péter erdőmérnökként került tavasszal a kis faluba, s az aratóbálon ismerkedtek össze. Klári a virágokat rendezgette az iskola udvarán, ahol tanított. A szépen feldíszített asztalon kalács és bor volt a búzakoszorú mellé készítve, s éppen a haját igazgatta, amikor a bál forgataga Pétert mellé sodorta. A férfi megigézve nézte a fiatal tanárnőt – Klári bele is pirult ebbe a nézésbe –, s aznap már végig együtt maradtak.
Nyár volt. Maguk mögött hagyták az ünneplő falut, s a tarlón átvágva, lesétáltak a kis erdei patakig. A víz játékosan fecsegett, ahogy szikláról sziklára ugrált, partján haragos zöld csalán bólogatott, s ők órákon keresztül beszélgettek egy mogyoró bokor árnyékában.
Péter közben bodzasípot faragott, s Klári apró levélhajókat tűzött össze a mogyoró leveleiből, amelyeket később együtt bocsátottak vízre. Kezük összeért. Milyen régen volt!
A nyár, mint halászok bográcsa alatt a nádláng, egy pillanat alatt lobbant el, s amikor ősszel a górékat roskadásig töltötték a kukoricacsövek, megtartották a kézfogót.
Boldog évek következtek, aminek minden pillanata az egymásról szóló gondoskodásról, és a szeretetről szólt. Az első közös nyári sétájukat még nagyon sok másik követte:
Tavasszal gyöngyvirágot szedtek az öreg tölgyesben, míg nyáron a pisztrángokat lesték a patak mélyebb részein, ahol a kövezés mögött megcsendült a víz rohanása. Ősszel áfonyát gyűjtöttek, amiből Klári lekvárt főzött, s télen a befagyott kiöntésen csúszkáltak, amikor végeztek a takarmány kihordásával.
Az erdő vadjainak etetése, Péter önként vállalt feladata volt, és Klári szívesen kísérte el ezekre az útjaira. Szénakötegeket dugdostak a fák közé, s ocsút szórtak az etetőkbe. A széna pattogva nyújtózott, s illatával a nyárra emlékeztetett. A gabona elgurult szemein verebek és egerek osztozkodtak
Őzek és szarvasok jártak a nyomukban, s ők együtt örültek, ha látták amint a tisztásra vezetik a tehenek borjaikat, vagy, ha a szénát csipegetők között megjelenik a fiatal, hányaveti bak is.
Vadászni is sokszor mentek kettesben, s bár Klári nem szívesen látta, ha egy életet elvesznek, tudta, hogy ez is beletartozik, az ember alakította Természet örök körforgásába. Párja azonban hiába unszolta, a fegyvert csak addig fogta kézbe, amíg a kocsiból kiszálltak, vagy amíg a magot kihintették.
Pedig míves fegyver volt. Végig agyazott kezes kis karabély, amit Péter még a nagyapjától örökölt. Családjukban a vadászat tudománya apáról fiúra szállt, s amikor gyermekük született bizton hitték, hogy majdan ő is az apja nyomdokaiba lép.
A kis Pétert azonban olyan sok minden más érdekelte. Eleinte biológusnak készült, később az állatorvosi pálya vonzotta, de végül – az egyetemet ott hagyva – távoli országokba ment szerencsét próbálni.
Péter szomorkásan járta ebben az időben az erdőt. Sokszor eszébe jutott apja, nagyapja, s a – fia. Úgy érezte, hogy valami megszakad a tradíciók átadásában, de tehetetlennek érezte magát.
Klári aggódva látta férje őrlődését, hullámzó kedélyállapotát, amit környezetük változása csak tovább rontott. Az erdészetet átszervezték, a munka több, s a vele járó felelősség még több lett. Ebben az időben kezdett szúródni Péter szívtájéka.
Sokáig nem törődtek vele. A gyerek, mint nyár derekán a fecskefiók, már kirepült a fészekből, s ők ismét felfedezték egymást, és az együttlét csodálatát. Bódulva járták az erdőt. Kézen fogva sétáltak a fák alatt, s közben meglesték a dagonyázó kondát, a tisztáson egerésző kölyök rókát, s agancsával a kis tölgyfát verő magányos bikát.
Sétáikra minden alkalommal elkísérte őket a fegyver, s Klári sokszor jegyezte meg nevetve:
- Ha nem tudnám, hogy a szívedben én vagyok az első, most féltékeny lennék erre az öreg szerszámra.
Csak mosolyogtak, és a szívre gondoltak, ami ebben az időben már sokat rakoncátlankodott. Eleinte csak rendetlenkedett, mint egy ósdi zsebóra, aminek meglazult a rugója, de aztán bizonytalanná vált a ketyegése, s néhány hónap múlva – megállt.
***Klári megtörölte a szemét.
Mennyi minden megváltozott, az elmúlt egy év alatt. Péter elment, de a kis Péter a temetés után itthon maradt. Úgy tűnik végleg, hiszen a következő szemeszterre már az egyetemre is visszajelentkezett.
A fiú megcsendesedett, otthonülő lett. Apja könyveit bújta, s csodálkozva látta, hogy anyja is ezt teszi. Klári vadászkönyveket olvasott, és régi újságokat lapozgatott. Fia értetlenkedve figyelte:
- Anya, ha nem ismernélek, azt hinném vadásznak készülsz.
- Talán tényleg az leszek. – mosolygott fiára.
- De te soha sem akartad lelőni az állatokat!
Klári becsukta a könyvet, s hosszan a gyerekre nézett, mielőtt folytatta:
- Apád azt vallotta: a vad halála beteljesedés, és ünnep is egyben. Ő hitt a zsákmányolás, atavisztikus szükségességében. De a vadászat nem erről, nem csak erről szól.
- Neked miről szól anya?
Klári elgondolkodott.
- Apád fegyveréről. Megígértem neki, hogy vigyázok rá. Most a nagybátyád őrzi, de, ha levizsgáztam, szeretném haza hozni.
S valóban így történt. A gyerek után a bizottság tagjai is hitetlenkedve figyelték, amikor beült a vizsgázók közé, de a kérdésekre tudta a választ, s hetekkel később féltő gondoskodással, visszatette Péter szekrényébe a fegyvert.
A fegyver tulajdonlása új és izgalmas gondolatokat ébresztett benne Eleinte csak kacérkodott az elképzeléssel, hogy valóban kimegy vadászni, de a múlt hónapban, amikor valamelyik este sétálni indult, szinte önkéntelen mozdulattal, a vállára kanyarította a puskát. Ez a mozdulat azóta megismétlődött néhányszor, s mára szinte rutinszerű cselekedetté vált.
S most itt ül a lesen. Egyedül. Újra és újra végig simít a karabély tusán. Ujjai szinte óvón futnak a fa habos erezetét követve, majd megcirógatják a gyönyörűen gravírozott fémszerkezetet. Egyik oldalon hatalmas agancsú, bőgő bika tereli teheneit a réten, míg a másik oldalon villogó agyarú vadkant szorítanak sarokba a kutyák. Nagyon szép!
Klári mint már olyan sokszor, most is megbűvölve nézi a múlt századi mester munkáját, az aprólékosan kidolgozott meseszerű részleteket.
- Nem csoda, hogy Péter annyira szerette. – suttogja magának.
A fegyver körül forgó gondolatait, óvatos motoszkálás szakította félbe. Valami jött a bokrok mögött, s a neszezés mögött jókora testet lehetett sejteni. Megmarkolta a fegyvert, s közben eszébe jutottak Péter szavai, amikor először magyarázta el neki, hogy a különböző zörejek mögött, milyen vad közeledhet. Milyen régen volt!
Gyakran ültek együtt ezen a lesen, s ő a lövés előtt sokszor szurkolt férjének, vagy titokban – a vadnak. Tudta már, hogy vaddisznó szöszmötöl mellette – az előbb már a szusszanását is hallotta –, s a karabélyt hangtalanul a korlátra fektette.
A vad előbukkant, s Klári kibiztosította a fegyvert. Tényleg disznó volt, ha nem is akkora, mint amekkorát a kopók fogtak közre a tenyere alatti miniatúrán, de azért derék kan volt ez is. Óvatlanul turkált, s úgy viselkedett, mintha vadász nem is lenne a világon.
A szálkereszt óvatosan a lapockájára kúszott, de a lövés késett, és egyre csak késett. A vad valamit megsejthetett, s fejét felkapva a hideg lencsék mögül Klárira pillantott. Talán az elmúlás közelsége érintette meg, de az is lehet, hogy valami kóbor fuvallat sietett a segítségére. A következő pillanatban egy méltatlankodó fújással, a sűrűbe ugrott.
Klári elzárta a fegyverét. Csak most vette észre, hogy szíve hangosan dörömböl, s keze rányirkosodott a tusra. Fejét csóválva mászott le a lesről, és haza indult. Gondolatai csapongva követték.
Nem tudott, nem akart rálőni a disznóra. Péter most talán mosolyogna, de biztosan megértené. Ez a vad így is az övé marad, s ugyan olyan sokáig fog rá emlékezni, mintha lelőtte volna. Neki erről szól a vadászat, s a zsákmányolás örömét meghagyja másnak.
Péterre gondolt, annak apjára, s nagyapjára. Ők biztosan nem tétováztak volna. Vajon hogyan, és kinek lesz így örökül hagyva a tradíció?
Elmosolyodott. Talán a fiát is megérinti még a vadászat ősisége, s ha nem, hát az sem baj. Hangosan felnevetett, és belelegyintett a sötétbe:
- Hiszen unokák is vannak a világon!
Pintér Norbert - Egyedül
Esik a hó. A szántással felszaggatott tarló fagyott háta, belesimul a téli tájba, ahogy a vastagodó hópaplan elfedi a föld felsebzett arcát. A varjak némán gubbasztanak a faluszéli fákon, örvénylő károgásuk már tegnap belefulladt a hóba.
Csend van. A hideg fehérség halotti némasággal uralja az alkonyt. Nemhiába volt a régi magyarok gyász-színe a fehér. A kemény fagy beköszöntével, majd a mindent vastagon elfedő hóval, megállt a határban az élet. Eltűntek a fácánok, nem lehet látni őzet, s a verebek is a bokrok mélyébe bújtak. Semmi sem mozdul…
***Egy terepjáró motorzaja törte össze a csendet. Vezetőjének sietős volt az útja, s a kerekek hörögve marták előre magukat a nagy hóban, Most érkezett a vendéggyerek az állomásra, s a vendéglátója nem szeretné, ha megfázna a várakozásban.
- Szervusz, Gyerek! De jól megnőttél! Jól utaztál? Nagyon átfagytál? – hadarta egyvégtében, s megölelte a rég nem látott nyurga diákot.
- Csókolom Pista bácsi…– s válaszolt volna még az előbb feltett kérdésekre is, de vendéglátója betuszkolta a jó meleg autóba.
A többit aztán már a kocsiban beszélték meg. Szóba került a család, a barátok és az iskola – ezt nagyon röviden intézték el –, majd végül a vadászatra terelődött a szó.
A gyerekből ömlöttek a kérdések, s István a vadász, jóleső érzéssel nyugtázta, hogy sikerült a következő generációt is megfertőznie a természet utáni érdeklődéssel s benne a vadászat iránt érzett, csillapíthatatlan kíváncsisággal.
Tavaly nyáron náluk üdült ez a rokon gyerek, s bizony voltak pillanatok, amikor István már–már bujkálva indult a területre, mert ez a kíváncsi kölyök ragadt, mint a bojtorján, s vele és az állandó kérdéseivel valami kvízműsorhoz kezdett a vadászat hasonlítani.
Pedig István mindent elkövetett, hogy megtörve a kérdések özönét – kifárassza a gyereket. Magasleshez való akácokat vágtak ki s húztak a vadászház udvarára, létrákat ácsoltak, fácánetetőket építettek, bálázott szénát rakodtak, és később zsákszámra hordták a télire szánt ocsút a magtárba.
A gyerek lihegett, arcán izzadság fénylett, s délutánonként ugyan fáradtan dőlt a kút melletti bársonyos fűre, de a kérdésekből csak nem akart kifogyni:
- Hány napra kel ki a fácáncsibe? Meddig vemhes egy vaddisznó? … hát egy őz? …és egy szarvas? …és egy ember?
- Miért kell a villanypásztor? …és nem fáj a vadnak, ha megcsapja az áram? …és téged csapott már meg Pista bácsi?
- Melyik fa él tovább? …és melyik a legkeményebb? …melyikből építenek házat? …és magaslest? …és neked is jött le a körmöd gyerekkorodban, Pista bácsi?
És ez így ment vég nélkül. Istvánt eleinte zavarta ez az olthatatlan kíváncsiság, de aztán amikor látta, hogy a gyerek a kérdezősködés mellett is számottevő segítség, már szívesebben és hosszabban válaszolgatott neki. A gyerek, mint egy szivacs a vizet, úgy szívta magába az új ismereteket, fejében elraktározta a tanultakat, miközben a szemeiben hála fénylett.
De igazán csak akkor ragyogtak fel a szemei, amikor jutalomképpen délutánonként a kispuskával célba lőhetett.
- Vadászhatok is majd, Pista bácsi?
István beleegyezően bólintott.
- Majd a télen. Amikor elkezdődik a rókák násza, szívesen látlak egy hosszú hétvégére. Addig ismerkedj még a területtel és persze a puskával is.
***
Ezért érkezett most vendégségbe, s ezért remegett benne most is ezernyi kérdés.
- Vannak rókák? …és nincs nekik hideg? …és tényleg lőhetek egyet? …és majd megnyúzzuk?
István nevetve hárította el a további kérdéseket.
- Holnap egy igazi vadásznapban lesz részed. Feküdj le hamar, mert korán kelünk, s öltözz majd melegen, mert hideg lesz.
Persze ez nem volt egyszerű kérés! Talán a várakozás izgalma, de az is lehet, hogy a bőséges vacsora miatt nem tudott időben elaludni. Álmában aztán valami hajókalandba keveredett, s amikor megtámadták őket a kalózok, a riadót fújó kürtös mintha az ágya mellett állt volna.
Megrázta a fejét, nagyokat pislogott, de a kürt még egyre harsogott.
- Milyen furcsa álom – gondolta. - Szinte valóságosnak tűnik.
Kinyitotta a szemét, de a kürt még mindig szólt. A szoba közepén István állt, és zöld borítású csavart kürtjén az ébresztőt fújta.
- Jó alvókád van te gyerek! Alig bírtam már szusszal, hogy magadhoz térj. Öltözz, és máris indulunk rókanézőbe.
Boldogan ugrott. Dehogy volt már álmos! Egy valódi vadászkaland várta. Egymás után vette magára a meleg ruhákat, s csizmáival nagyokat toppantott, hogy lábai helyreigazodjanak.
A gyerek elfogódottan forgatta a kölcsönkapott elnyűtt vadászkalapot, de aztán lelkesen segédkezett a pakolásban. Termoszban forró teát tettek a hátizsákba, mellé vastag pokróc, a zsebekbe kesztyű, a nyakakba vastag sál került.
- Mehetünk?
- Igen, Pista bácsi.
***
A terepjáró óvatosan kanyargott a hóbuckák között. Már nem havazott, s bár jóformán még este volt, a hó szinte világított. Keleten valami derengés futott végig az ég alján, de ez annyira bizonytalan ígérete volt a reggelnek, hogy nem is foglalkoztak vele.
- Messzire megyünk, Pista bácsi?
- Csak ide a következő dűlőig. Ott van egy új magaslesünk, aminek te csináltad a létráját. Oda fogunk felülni, és ott várjuk majd a rókákat.
A gyerek megilletődve nézett a magaslesre, és csendes örömmel tapogatta meg a létra fokait.
- Ezt én szegeltem! – mosolygott magában, aztán óvatosan, nehogy a távcső vagy a puska a lesnek koccanjon, felmásztak mind a ketten.
Leterítették a pokrócot, s miután elhelyezkedtek, István megtöltötte a fegyvert.
- Csak nyugodtan, óvatosan! Ahogy a nyáron tanultad! – mondta, és a gyerek kezébe nyomta.
- Lesz róka, Pista bácsi? Nem este kellett volna inkább kijönni?
- Se órájuk, se naptárjuk. Ilyenkor csak a szerelmen jár az eszük, de azért a biztonság kedvéért odadobtam szembe egy vaddisznó zsigereit az érkezésed előtti napon – válaszolta mosolyogva.
- De most már ne beszélgessünk! – folytatta. - Érzékeny műszer a rókafül még akkor is, ha tulajdonosát ilyenkor süketté és vakká teszi a szerelem.
Hideg volt, de nem fáztak. Mindketten vastagon felöltöztek, de a gyereket ráadásul a vadászláz is melegítette. Vére hangosan dobolt a fülében, pulzusa szaporán vert, de nem szólt, s nem mozdult. Eggyé váltak a téli hajnallal, és belesimultak az erdőszél csendjébe.
Hogy a róka mikor és honnan került elő, azt később egyikük sem tudta megmondani. Váratlanul termett ott a kökénybokrok mellett, s bár még messze volt, a gyerek a les korlátjára támasztotta a puskát.
Keze remegett, s a szíve olyan fékevesztett vágtába kezdett, amit nem lehetett sokáig bírni. De a róka csak ült a kökénybokor mellett, s egyáltalán nem volt tekintettel az ifjú vadász felajzott idegeire. Sőt! Ásított és vakarózott, miközben a gyereknek már a lábai is rángatóztak a feszültségtől. Aztán felállt, és visszalépett a bokrok közé.
A gyerek vállai megroskadtak. Csak most vette észre, hogy milyen görcsösen markolta a fegyvert. Lazított az ujjai szorításán, és mély levegőt vett. Szíve kalimpálása helyreigazodott, és Istvánra nézett.
- Elment! – súgta.
István mosolyogva legyintett, s közben arra gondolt, hogy talán jobb is így, hiszen azzal az őrülten rángatózó fegyverrel nehéz lett volna eltalálni a vadat. Most legalább egy kicsit megnyugszik a vadász, s a róka is visszajöhet még.
S valóban! Mire mindezt végiggondolta, ismét feltűnt a róka. Ugyanaz vagy egy másik? Ki tudja? Mindenesetre ugyanott lépett ki, ahol az előző eltűnt, de ez nem ült le, hanem a nyílt tér felé kocogott.
S a gyereknek valóban jót tett az előbb fellángoló, majd elhamvadó izgalom. Az előzőekhez képest szinte nyugodtan emelte fel a fegyvert, s amikor a róka egy pillanatra megtorpant, a szálkereszt azonnal a lapocka mögé vágódott.
A kis-golyós alig csettent, és a róka egy rövid nekiiramodás után belehasalt a hóba. Farkával búcsúzóul intett még egyet, lábai megrándultak, de végül megnyugodott. Keleten ekkor vált el az ég a földtől, s egy aranyos ragyogás futott végig a hófödte szántókon.
István magához ölelte a megilletődött rókavadászt, akinek megint úgy remegett a keze, hogy jobbnak látta, ha elveszi tőle a puskát. Lemásztak a lesről, s elindultak az első rókához. Mire István néhány zörgő levelű száraz tölgyágat tört, az ifjú vadász már a rókája bundáját simogatta.
A róka ravatalát tölgylombbal díszítették, s az újdonsült rókavadász boldogan tűzte kalapja mellé a sikeres vadászatot hirdető töretet. Boldog volt, hiszen az első vadász–megmérettetésén jól vizsgázott, s lám, terítéken a róka, amit a kűrt is diadalmasan hirdetett.
- Köszönöm, Pista bácsi!
- Igazán nincs mit. Örülök, hogy az örömöd részese lehettem.
A rókát felkötötték a vadtartóra, aztán autóba ültek. Vígan csúszkáltak hazafelé a napsütésben szikrázó hómezőkön, s újra és újra végigbeszélték az egész reggelt.
Mert, hogy is volt? A róka hirtelen feltűnt, de nagyon messze volt, s nem akart közelebb jönni. Aztán eltűnt, de milyen jó, hogy eltűnt, mert így legalább megnyugodott a lázasan száguldó vadászvér, s megcsendülhetett a kezek remegése. S végül, amikor ismét előkerült, már egy lehiggadt vadász nyugodt keze tartotta a fegyvert.
Mire hazaértek, István felesége már szalonnás, kolbászos rántottát sütött, s a rókavadászok hatalmasakat nyeltek, amikor a konyha trópusi légköréből előtörő illatokat megérezték. A rókát terítékre fektették, s előkerültek a kis poharak, hogy a sikeres vadászatot megünnepelve koccinthassanak a vad emlékére és a vadászok egészségére.
A gyereknek alig pár cseppet öntöttek a méregerős pálinkából, mégis könnybe lábadtak a szemei. Bár az is lehet, hogy csak a megilletődöttség csalta szemébe azokat a fránya könnyeket, hiszen István már hozta a pálcát, amit a kerti mogyoróbokorról vágott.
A gyerek a rókájára hasalt, s a pálca suhintásai közben könnyei tovább szivárogtak. Nem a fájdalom, hanem a boldogság könnyei voltak ezek, miközben ő, az igaz vadászok útjára lépett. Aztán titokban megtörölte a szemeit, amikor a kürt ismét megszólalt.
Mosolyogva állt fel, de aztán hirtelen elpirult. A konyhából kilengő illatokra válaszul olyat kordult a gyomra, hogy vígan kísérhette volna a kürt szólamait. Hangerőben mindenképpen.
***
A reggeli a várakozásnak megfelelően parádésan sikerült. Talán a kis korty pálinka, de az is lehet, hogy a hideg reggelben elégetett és hiányzó kalóriák tették, de a vadászok kétszer is szedtek.
A tojások sárga halmai alatt zsírosan fénylettek a szalonnacsíkok, s mellettük hivalkodóan piroslottak a kolbászkarikák. A friss kenyér ropogós héjával élvezettel törölgették tisztára a tányérokat, s mire minden elfogyott, már csak szuszogni tudtak.
Laposakat pislogtak, s aztán egyszerre a szoba ajtajára néztek.
- Mit szólnál egy kis pótalváshoz? – kérdezte a házigazda. - Mert akkor – folytatta István a lagymatag fejbólintást látva –, húzd magadra a takarót, és álmodd újra ezt a reggelt.
A fiatal vadász – kezében az avítt vadászkalappal – bebotorkált a szobájába, s az ágyába már félálomban dőlt bele. De mielőtt lehunyta volna a szemeit, tekintetével ismét megsimogatta a kalap mellé tűzött töretet.
István óvatosan betakarta az ifjú rókavadászt – akinek boldog mosolyt csalt arcára a könnyű álom –, s hagyta, hogy hadd aludjon, mert bölcsen tudta, hogy a friss élmények az álmokban teljesednek ki, s válnak életre szóló, feledhetetlen emlékké.
Pintér Norbert – VADÁSZHÓNAPOK /Az első róka/
A mankók tompán koppantak a köveken, ahogy arrébb vitték a vadászt. A többiek biztosan még most is hitetlenkedve állnak a vadászház előtt, ahol néhány perce otthagyta őket. Elmosolyodott.
Hát persze, hogy csodálkoznak. Mankóval cserkelni?
Bár nem volt ez igazi cserkelés, hiszen csak a kidőlt nyárfáig akart eljutni. Azon kényelmesen elücsöröghet, amíg rá nem sötétedik. Aztán úgy is érte jönnek autóval.
Óvatosan tette minden lépés előtt maga elé a botokat, s hónaljban megtámaszkodva lassan utánuk lendítette magát. Sokkal egyszerűbb volt, mint azt néhány héttel ezelőtt gondolni merte volna, amikor a felesége azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy ismét vadászni menjen.
Még most is emlékszik arra a magatehetetlen dühre, amit akkor érzett. Felesége ötletét ostobaságnak tartotta, s akkor napokig még jobban sajnálta önmagát. Jutka nem engedett, s egy kiadós veszekedés után Andrásban megfeszült az indulat, és hatalmasan pofonvágta asszonyát.
A pofon nagy volt: – benne volt az elmúlt hónapok összes keserűsége, feszültsége.
András hosszú ideig feküdt kórházban, s amikor hazaengedték, nem akarta tudomásul venni, hogy él, és a béna jobb lábát leszámítva – egészséges.
Pedig az orvosok mindent elkövettek, hogy a baleset után, talpra állítsák. Eleinte kétséges vállalkozásnak tűnt, hiszen az egyik eltört borda átfúrta a tüdőt, az elroppant kulcscsontról tehetetlenül lógott a kar, s a jobb láb, – nos a jobb láb sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán megmarad-e.
A combcsont több helyen tört szilánkosan, s a lábszár törött vége véresen és brutálisan a felszínre bukkant. A fiatal rendőr sápadtan fordult el, amikor Andrást kiemelték autójából, s meglátta a véres nadrágszárból előmeredő fehér csontvégeket.
A sebészek – miután megszüntették a belső vérzést, és tehermentesítették a sérült tüdőt – órákig játszottak a szörnyű kirakóval: összeszegecselték a csontokat, fémlapokkal pótolták a hiányzó részeket, helyükre varrták az izomrostokat, egybefűzték a szakadt inakat, s az elroncsolódott erek helyett újakat ültettek át.
Órákig tartott a műtét, amit a következő hetekben még három másik követett. A sérülés nehezen gyógyult, s a rehabilitáció hosszú és fájdalmas heteket vett igénybe.
Amihez Andrásnak a végén már egyáltalán nem volt türelme. Az első műtét után tudomásul vette, hogy a lábát amputálni fogják, s amikor napokkal később a sebész közölte, hogy túl van a közvetlen veszélyen, s a lába valószínűleg megmarad, csak fásultan legyintett. Beletörődött a csonkolásba, és a gyógyuló láb – még, ha nem is vágják le, de járásra képtelen – már nem érdekelte.
Pedig álmában az öreg tölgyesben cserkelt, és válaszolt a bőgő bikának, vagy a kiöntés partján sétált, ahol a nádfoltokból bármelyik pillanatban felreppenhetett egy színes gácsér. Mennyire más volt ilyenkor minden! Az álom könnyű szárnyakon érkezett, s miközben aludt, természetes és fájdalommentes volt a járás.
De amikor felébredt, ismét ott találta magát a fertőtlenítő szagú kórházi ágyon, ahol a steril falak között fekve fájón hiányzott a korhadó avar vagy a lekaszált rét illata. Ilyenkor eszébe jutott, hogy jó lenne kimenni a mezőre, s belemarkolni a rendre sodort szikkadó fűbe, de amikor fizioterápiára vitték, lába fájdalmas koloncként figyelmeztette:
- Rokkant vagy! Többé nem mész sehova!
Az orvosok hiába biztatták, nem hitt nekik, s a barátok hiába győzködték, nem hallgatott rájuk. Anyja hiába tördelte sopánkodva kezét, nem érdekelte, s Jutka hiába volt hozzá türelmes, csak felbosszantotta. Abbahagyta a terápiát, és mogorván feküdt egész nap az ágyában.
Aztán hazavitték, s mindenki tudomásul vette, hogy András többet nem fog lábra állni. Pedig az orvosok szerint meggyógyult. A csontok összeforrtak, az izmok megtapadtak, de a lábadozás hosszú hónapjai alatt sorvadásnak indultak.
Kerekes széket is kapott, de nem használta. Eltökélten ült otthon a fotelben, s a televíziót bámulta. Reggeltől estig. Megnézte a reggeli híreket, aztán a délelőtti sorozatokat, a délutáni magazin műsorokat, és az esti krimiket. Szinte mindent. Csak a természetfilmeknél váltott csatornát. Azokról mindig a vadászat jutott az eszébe. Ilyenkor elkeseredett, amit minden alkalommal engesztelhetetlen düh váltott fel, miután sajnálni kezdte önmagát.
Százszor tette fel a kérdést, hogy miért pont vele történt ez meg, és ezerszer eljátszott a – Mi lett volna, ha... – kezdetű gondolatokkal. Aztán csak ült dühös kétségbeesésben tehetetlenül, s elfordult mindentől, mindenkitől.
A múló Idő lassan morzsolta a napokat, és András beletörődve maga szabta sorsába, – egyedül maradt. Barátai lassan elmaradoztak, családja tapintatosan elkerülte.
Csak a felesége nem. Judit erőszakos volt, és nem engedte, hogy András az önsajnálatba meneküljön. Ekkor történt a szégyenteljes pofon is, de a feleség a történtek dacára is hajthatatlan maradt. Asszonyos konoksággal újra és újra felzavarta a férfit apátiájából, s minden alkalmat megragadva a múlt szépségeit emlegette.
A közös erdei sétákat, amikor az árnyas fák alól kibúvó patak partján kankalint szedtek, vagy a nagy barangolásokat, amikor a kis tisztásokon hátizsáknyi vargányát gyűjtöttek. Beszélt az ébredő tavaszról, amikor szalonkázni indultak, s az őszről, amikor napokra kiköltöztek a vadászházba, hogy együtt hallgathassák az erdő koronás urainak fenséges koncertjét.
De András csak legyintett:
- Ez a múlt – majd béna lábára csapott –, és ebben a lábban már nincs jövő! – aztán elfordult feleségétől.
Judit nem hagyta. Ingeket vett elő, mondva:
- Érdemes lenne őket átmosni. Régóta állnak már a szekrényben.
Később az elnyűtt bakancsokat forgatva cipőkrémet keresett.
András bosszankodva húzta magára a szoba ajtaját, de így is hallotta, ahogy felesége a vizes ruhákat rázza, és amint dúdolva tereget.
Másnap cérnát keresett, miközben zsörtölődött, hogy a sörétes patronok megint leszakították a mellény zsebét. András dörmögött valamit és bekapcsolta a televíziót.
Judit legutóbb a kalapot nézegette. Megemlítette, hogy annak már se színe, se formája, s végül mintha csak magának mondaná:
- Talán ki is lehetne dobni, és vehetnénk egy újat.
András később még magának sem akarta bevallani, de ekkor változott meg minden.
A kalapot morogva elkérte Jutkától. – Még kárt tesz benne ez az asszony! – s az éjjeliszekrényére tette. Este mielőtt elaludt, óvón végigsimította.
Apró ecsettollak, néhány szál hosszú sörte, s ezüst kupakba foglalt gyöngyfogak voltak rá felvarrva. Megannyi kedves emlékei az elmúlt éveknek.
Álmában megint kint volt az erdőn. A nyiladékon állt, s a korrogva egymást űző szalonkákat várta, aztán a száraz patakmederben ereszkedett lefele, ahol a régóta keresett remete kan forgatta a köveket magáról megfeledkezve. Később bőgő bikára cserkelt, s mosolyogva mesélte vadászat után a tűz mellett ülve, hogy miként csalta lépre egy bürökszárral a hárembasát.
Ez a mosoly aztán ébredés után is az arcán maradt. Kipihenten ébredt, telve tenni akarással, s ez az akarat tartósnak bizonyult.
A következő heteket a mérhetetlen kín és a már-már elviselhetetlen fájdalom jellemezte. András újra tanult járni. Közben úszott, súlyokat emelt, s esténként titokban elővette az öreg Mausert. Puha ruhával megtörölgette, átolajozta, és erőt merített belőle a másnaphoz.
Nem kergetett hiú ábrándokat, s nem hitt a lehetetlenben, de ahogy lába erősödni kezdett, átértékelte a múltat, és újra képzelte a jövőt. S ebben a jövőben oly sok minden, a család, a munka, a barátok mellett, helyett kapott a vadászat is. András fogcsikorgatva, de elszántan, egy lábbal ugyan, de két mankóval segítve új útra lépett.
Ez volt az az út, ami aztán mára egészen a kidőlt nyárfáig vezetett.
Megtörölte izzadó homlokát. Nem a fizikai megerőltetéstől, inkább a lelki megpróbáltatástól. Ismét vadászott. Balesete óta először.
A nyárfa nem is volt annyira közel, de András kitartóan botozott. Nem értette, hogy Jutka miért ragaszkodott ehhez a helyhez, de a környék neki is tetszett. A pofonnal végződő veszekedésük jutott megint az eszébe, és ismét elővette a szégyenkezés. Azóta sem beszéltek a történtekről, s a bocsánatkérés is elmaradt.
András lezökkent a tuskóra, s ahogy körülnézett, elöntötte valami hálatelt szeretet. A kidőlt fa mögött, ahol a szelíd füves lankát bokrok szegték, egy szóró volt a fák alatt. A nagy kupacnyi alma mellett zsáknyi szétszórt kukoricacső sárgállott.
A vadőr említette, hogy magányos, öreg bika járja ezt az erdőrészt. Bőgéskor nem gyűjtött maga köré teheneket, a fiatalabbak elfoglalták a jobb helyeket, s ő dünnyögő mély hangjával innen válaszolgatott nekik a kis tisztásról.
Azt viszont nem mondta, hogy a feleségével szövetkezve egy szórót is kialakított itt az öregnek. András megcsóválta a fejét. Hihetetlen, hogy Jutka mi mindent megtett érte. A balesetét követően, amikor azt hitte, hogy számára összedőlt a világ, kitartott mellette, s új értelmet adott az életének.
Csak az asszonyok képesek ilyen kitartóan hinni és szeretni.
András tűnődését megzavarta valami. A bokrok mögött halk roppanások közeledtek, s a lombok felett mint egy igéző álom, fehér ágvégű korona úszott.
Az öreg bika lassan, bólogatva lépett ki a tisztásra. Vaskos nyakát mélyen az árnyékban hordta, de ahogy megemelte a fejét, agancsát bearanyozta a búcsúzó nap.
A bika jött, s a látvány annyira felséges és olyan magasztosan szép volt, hogy András csak megigézve bámulta. A Mauser a farönknek támasztva várakozott – töltetlenül. A szarvas megtorpant
– jól megnézte a vadászt –, majd sietség nélkül beváltott a fák közé.
András vállai megroskadtak. Megrohanták az elmúlt hónapok fájdalmas emlékei, és az imént átélt pillanatok nagyszerűsége.
Az Idő szinte megállt. A fákról kerengve hullott alá néhány levél, és puhán a többi közé feküdt. A szél elhevert valahol, s a csend végtelen lett. Lassan bealkonyult, és a mogyoróbokron álomra készült egy halkan pityegő madár.
Autózúgásra tért magához. Fénykéve söpört végig a fák alatt, aztán a zúgás elhallgatott, és ajtó csapódott. Az ösvényen halk léptekkel érte jött valaki. Judit.
Mellé ült, s együtt hallgattak. Valami kimondhatatlan érzés feszült meg közöttük.
- Láttad a bikát – szólalt meg Judit.
Nem kérdés, kijelentés volt. András felemelte a fejét, és csak bólintott. Aztán alig hallhatóan megszólalt:
- Köszönöm, és… – elakadt a szava – …és bocsáss meg kérlek!
Pintér Norbert – A pofon
