2016. november 16., szerda

ERKÖLCS NÉLKÜL NINCS HARMÓNIA


A minap Sanyi bácsival a VKE elnökségi ülésén beszélgettünk és meséltem neki, hogy az egyik közösségi oldalon olvastam egy beszédét. Azon nyomban meg is kérdeztem, hogy közre adhatnám e a blogomon, mert nagyon szeretném ha ezeket a gondolatokat mások is megismerhessék. Sanyi bácsi persze igent mondott a maga szerénységével.
Köszönöm neked itt is. :)
Természetesen ha a közösségi oldalon leltem rá, álljon itt a teljes cikk:

Világjáró Magyar Vadászok Klubja

Békés Sándor barátunk, aki hosszú évekig a klubunk elnöke ként tevékenykedett, rendelkezésünkre bocsátotta, a Székesfehérváron, a VVK megalakulásának 15. évfordulóján előadott beszédének anyagát. Aki teheti olvassa el, mert a magvas gondolatoktól bölcsebb lesz, és amellett kiváló időtöltés is.

Békés Sándor:

ERKÖLCS NÉLKÜL NINCS HARMÓNIA

A vadászetika aktuális kérdései
Modernnek mondott korunk egyik alapfogalma a szabadság, melynél kevesebb magasabb értékű emberi eszmény van.
Valamennyien szabadságpártiak vagyunk, ám néha – és újabban egyre gyakrabban –, tapasztaljuk, hogy ami egyes csoportok és személyek számára saját szabadságuk megélését jelenti, az másoknak, esetleg éppen nekünk, gond, teher, kellemetlenség, sőt nem egyszer károkozás. Más szóval: saját szabadságunkat sértő, semmibe vevő megnyilvánulás.
A szabadság tehát nem azt jelenti, hogy mindenki azt tehet, amit akar.
Ilyen világ sohasem volt, és soha nem is lesz.
Ádám és Éva se tehetett meg mindent a Paradicsomban. Az Úr nem sok mindent tiltott meg nekik, de amit megtiltott, azt komolyan kellett venni. A tilalom megszegése súlyos következményekkel járt. A tiltott fa gyümölcsének fogyasztásának következménye a Paradicsomból való kiűzetés volt.
Az emberi életnek, cselekvési szabadságnak tehát mindig is voltak és mindig is lesznek korlátai. Lehetőségeink, tetteink határait az ERKÖLCS és a TÖRVÉNY jelöli ki. Mindkettő, tehát az erkölcs és a törvény is, elvárási rendszer. Az erkölcs az ősibb, a lassabban változó. A törvény az erősebb, a változásokhoz, az érdekekhez dinamikusabban alkalmazkodó.
Az erkölcs KÖZÖSSÉGI, a törvény ÁLLAMI elvárási rendszer.
A törvény és az erkölcs nagy felületeken átfedik egymást, hisz számos erkölcsi alapvetés, mint például a ne lopj, ne ölj Tízparancsolatban megfogalmazott tilalma már évszázadok óta törvényi tilalom is. Ám az erkölcs hatóköre tágabb, mint amit a törvények valaha is lefedhetnek. Az emberi jóság, segítőkészség, szeretet, áldozatvállalás, mértékletesség, önmegtartóztatás sohasem írható elő törvényileg.
A törvény érdekeket szabályoz, az erkölcs viszonyokat. Mint például az ember Istenhez, emberhez, természethez, állatokhoz, szokásokhoz, hagyományokhoz, ideákhoz való viszonyát.
Az emberi élet minden területének megvannak a maga törvényi és erkölcsi elvárásai. Természetesen ez a vadászatra nézve is igaz. Az úgynevezett vadászati törvény mellett a fegyvertörvény, az erdőtörvény, a természetvédelmi törvény, az élelmiszerbiztonsági törvény szabályozza egyebek mellett a tevékenységünket.
És természetesen az erkölcs.
A vadászat erkölcsi elvárási rendszerét vadászetikának nevezzük.
Az erkölcsi elvek mindig küzdelem árán jutottak, és jutnak ma is, érvényre. Az embereknek meg kell küzdeniük egymással és önmagukkal is. Az erkölcs önmegtartóztatást, esetenként áldozatvállalást feltételez. Az erkölcsös élet azt jelenti, hogy képesek vagyunk önmagunk fölé nőni.
A vadászat, egyebek mellett, ösztön-tevékenység, az ösztönökön pedig nem könnyű úrrá lenni. 
„Etika csak egy van, s ennek az egynek éppen olyan része a vadászetika, mint a másik, amelyről a pap prédikál a templomban. Kölcsönösen kiegészítik, támogatják egymást, hisz mindegyiknek az a veleje: légy jó, nemes lelkű, szeresd Istent és becsüld meg teremtményeiben. Ha nem így mondjuk is, ez a lényege. Ez az etika forog megint olyan veszedelemben, amilyenben talán még soha, s ennek az etikának a gyengülésével, sorvadozásával függ össze sok minden, amin a vadásztársadalomnak a jövőjére is gondoló tagjai töprengenek.
Mert sok a baj, az bizonyos. És az is bizonyos, hogy igen sok baj nem volna, ha minden vadász úgy gondolkodna, ahogy kellene.”
Ez az idézet Sólyomtól való, azaz Láng Rudolftól, aki Kittenberger Kálmán NIMRÓD-jában több mint 300 cikket írt, többségükben erkölcsi kérdéseket boncolgatva.
Minden szava ma is aktuális. 
Megérdemli, hogy pár mondat erejéig itt és most is emlékezzünk rá.
Láng Rudolf 1881-ben született és 1963-ban halt meg. Végzettsége szerint magyar–latin szakos tanár volt. A mosonmagyaróvári piarista gimnáziumban tanítva – melynek falán emléktábla őrzi a nevét –, alkotta meg vadászetikai életművét. Ennek az életműnek a lényege egy mondatban is összefoglalható. Miszerint:
„Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika”
A fenti idézet egyébként a NIMRÓD 1943. augusztus 1-i számából való. A dátum azért fontos, mert arra figyelmeztet, hogy a nagy történelmi változások (1943-ban ugye már tetőpontjára jutott a 2. világháború) mindig együtt járnak az erkölcs fellazulásával.
Istennek hála, ma nincs háború, nálunk legalábbis nincs. De a világ változásai, melyek minket is érintenek, óriásiak. Történelmi változások korát éljük, ez nem vitás. Szinte minden változik, kevés a stabil pont.
Értékek tűnnek el, értékek, eszmék kérdőjeleződnek meg. Eszmék, ideák helyett többnyire ÉRDEKEK vezérlik az emberi cselekedeteket.
A JÓ EMBER eszményét maga alá gyűri a SIKERES EMBER eszménye.
A siker mindent legalizálni látszik.
A kultúra fogalma is szűkül, és ma már egyre több ember számára egyet jelent a modern technikai eszközök használatával. Pedig a számítógép, az okos telefon, avagy vadászok esetében az éjjel-látó, a fényképes SMS-t is küldő vadkamera, a 4-500 méteres távlövést is lehetővé tevő, ballisztikai számításokat végző, önbeállító ultramodern céltávcső nem azonos a kultúrával. 
Ezek a kultúra termékei, de a legkevésbé sem azonosak azzal.
A terrorista, a gyilkos, az orvvadász is használja ezeket az eszközöket, pedig ők éppen hogy a kulturálatlanság megtestesítői.
A kultúrának nagyon sok megfogalmazása van. Maga a kultúra szó a latin agroculturából származik, eredeti jelentése tehát művelést jelent. Mai értelmezésünk szerint művelődést.
Említsük fel a kultúra néhány meghatározását!
– Az emberiség által létrehozott szellemi és tárgyi értékek összessége
–A társadalom és a környezet változásaira adott emberi reakciók és válaszok milyensége, illetve összessége
– Az a mód ahogy az emberek egyes csoportjai megoldják a problémáikat
A végletekig leegyszerűsítve tehát: a kultúra nem más, mint az a mód, ahogyan élünk.
Ebből következik, hogy a vadászati kultúra sem más, mint az a mód, ahogyan vadászunk!
A vadászati szakismeret, a vadászat tárgyi eszközei részét képezik a vadászati kultúrának, de a kultúra lényege bennünk, emberekben van. Abban, ahogy gondolkodunk, ahogy másokhoz, illetve a világ dolgaihoz viszonyulunk.
Szakmai ismereteink, eszközeink, szerszámaink, házaink, ruháink, autóink, telefonjaink – jelképesen szólva –, a kultúra testét alkotják. A kultúra lelke az ERKÖLCS, amely mindezek felhasználását, azaz tetteinket vezérli.
Az erkölcs, mint arról már szó volt, normarendszer. A helyes és méltó emberi cselekvés iránytűje. Erkölcs csak az emberi világban létezik. Tehát csak az ember etikai lény. Mert az erkölcsi döntés tudatosságot és szabadságot feltételez. Tudatosan meghozott döntéseink közül azokat a tetteinket nevezhetjük értékesnek és erkölcsösnek, melyek belső és külső békét eredményeznek.
Más szóval: melyek a KÖZ JAVÁT is szolgálják, vagy legalábbis nem okoznak kárt annak.
Minden emberi cselekedetnek van alternatívája. Tehetem ezt, tehetem azt. Erkölcsi milyenségünk tehát döntéseink révén jut kifejezésre, és tetteink által válik mások számára is nyilvánvalóvá.
Minden döntés választási kényszer. Az emberi társadalom fundamentuma az erkölcs, felépítménye a törvény.
A törvény kívülről fenyeget, az erkölcs belülről vezérel.
A törvények betartása az erkölcs minimuma.
Igaza van tehát Sólyomnak, amikor azt állítja, hogy a legjobb törvény sem ér semmit, ha nem támogatja azt az erkölcs.
Érdemes ismét idézni őt (Nimród, 1935. szept. 10)
„A vérbeli vadásznak lelkében van az igaz törvény, amely esetleg tilosat jelez akkor is, amikor az írott törvény szabaddá teszi a pályát.”
A törvény az érdekeket, az erkölcs az értékeket preferálja.
Vannak általános, mindenkire vonatkozó erkölcsi normák (ilyen például a szülők, a nők, a gyermekek, az elesettek fokozott tisztelete és védelme), és vannak bizonyos tevékenységekre vonatkozó erkölcsi normák.
Ez utóbbiakat a SZAKMAI ERKÖLCSÖK foglalják rendszerbe.
A vadászetika a szakmai erkölcsök egyike.
Hordákba szerveződő ősember-elődeink csak úgy maradhattak életben és lehettek eredményesek a vadászat során, ha felelősséget vállaltak egymásért, és ki-ki maradéktalanul igyekezett teljesíteni a reá bízott feladatot. A siker másik előfeltétele az „ellenfél” azaz a VAD maximális tisztelete volt. Nem lélektelen hústömegként kezelték a vadat, hanem érző és intelligens lényként. Olyannyira, hogy gyakran túlvilági erővel, hatalommal is felruházták őket. Nem véletlen, hogy isteneiket is legtöbbször állati alakban láttatták.
Mondák, legendák, népmesék őrzik máig elődeinknek azt a hitét, hogy az állatok misztikus erővel, csodatevő hatalommal rendelkeznek. A totemállatok kultusza bizonyítja, hogy a vadász és a vad, az ember és a természet kapcsolata ősidők óta a tiszteleten alapult, sőt misztikus elemekkel is át- meg át van szőve.
Nos, mai vadászetikánk gyökerei ideáig, a tovatűnt távoli múltba nyúlnak vissza.
Az erkölcs viszonyokat szabályoz. Tehát a vadászetika is.
A két legősibb viszony:
1. A vad és a vadász, illetve
2. A vadász és vadász egymáshoz való viszonya, kapcsolata.
A vadászat, mint ősfoglalkozás, hosszú időn keresztül a létfenntartás alapja volt. Ez a szerepe fokozatosan csökkent, az etikai viszonyok is változtak tehát. A vadászetika felelősségi körei úgy bővültek és tágultak, ahogy a vízbe dobott kő által keltett gyűrűk tágulnak és terjednek.
Ma négy nagy viszonylatot szabályoz a vadászetika:
1. Vad és vadász.
2. Vadász és vadász.
3. Vadászok és nem vadászok, valamint 
4. Vadászok és a természet egészének kapcsolatát.
A VAD ÉS A VADÁSZ helyes viszonyát vadgazdálkodási szempontból az a felfogás fejezi ki, miszerint korunk vadásza a vadállományok kertésze. Mert ugyanaz a vadgazda feladata, mint a kertészé:
– a védelemre, segítésére szoruló fajok esetében véd, ápol, erősít (lásd az apróvadat)
– gyomlál (lásd dúvadazás)
– visszametsz (lásd a túlszaporodást)
– Szelektál (lásd a selejtezést)
– Leszüreteli az érett gyümölcsöt (lásd az érett egyedek elejtését).
A sport-, vagy úrvadászok esetében a vad és vadász helyes viszonya az állatok méltóságának elve, a szaktudás elve (pld. lőkészség), az önmérséklet elve,az esélyadás elve és a hagyományőrzés elve betartása által érvényesül (pld. utolsó falat, teríték, trófeakultusz).
A mennyiségi és minőségi rekordhajhászás visszatetsző és erkölcstelen. Mint ahogy az is, mely manapság, sajnos, oly jellemző, hogy fokozatosság helyett mindjárt trófeás nagyvaddal, vagy éppen afrikai szafarival kezdi vadászéletét az új vadász. (Széchenyi csak érettségi után lőhette meg első szarvasát…)
A VADÁSZ – VADÁSZ viszony sokszínű és bonyolult.
Egymásrautaltság, mester és tanítvány viszony, baráti kapcsolatok
jellemzik egyrészről, másrészről azonban a vadászok konkurensei is egymásnak, az egymáshoz való viszonyt féltékenység, irigység, vádaskodás, rágalmazás árnyékolhatja be.
Sajnos, gyakoriak is ezek a megnyilvánulások. Sólyom így sóhajtott fel az egyik cikkében: „Milyen szép is volna a vadászat, ha a résztvevők mindegyike azon volna, hogy a másik jól mulasson.” De, sajnos, gyakran nem így van. Azt is Sólyom írja, hogy „Csodálatos dolog, hogy mikor néhány ember azért szövetkezik egymással, hogy ilyen módon tegye lehetővé a mindennapi gondokból való kikapcsolódást, tehát hogy jól érezze magát, csaknem minden társulatban akadnak olyanok, akik mindent elkövetnek ennek megakadályozására…”
A vadásztársaság, mint a vadász–vadász kapcsolatok megélésének alapvető intézménye ma számos vonatkozásban válságjeleket mutat. Ezek a jelek különösen egyértelműek a vadgazdálkodás szervezése és irányítása, valamint a pénzügyi gazdálkodás területén, hisz a vadásztársasági tagok többsége csak vadászni akar, méghozzá a lehető legolcsóbban és a lehető legnagyobb eredménnyel. 
A vadásztársaságok eredetüket és lényegüket tekintve érzelmi, élmény- és érdekközösségek. Az érzelmi közösségi jelleg ma, sajnos, nagyon sok helyen megkérdőjelezhető. Sokkal inkább KÉNYSZERKÖZÖSSÉG ma egy vadásztársaság, mintsem érzelmi. Sok új tagot kényszerből vesznek fel, a különböző szemléletű, műveltségű, anyagi helyzetű emberek kényszerből élnek egymás mellett, a kötelezettségeknek kényszerűen tesznek eleget – és így tovább. Meggyengült az összetartó erő, mert nagyon jelentősek a tagok közötti, szociológiai és etikai különbségek.
Törlésvonalak mentén repedezik sok vadásztársaság. Mert vannak földtulajdonosok és föld nélküliek, gazdagok és szegények, városiak és helybéliek, fiatalok és idősebbek, új vadászok és régiek – s akkor az esetleges politikai nézetkülönbségekről még nem is szóltam.
A vadászterületek haszonbérleti szerződéskötési folyamatait nagyon sokan a vadászat Trianonjaként élték/élik meg. Társaságok szakadnak szét, szűnnek meg, évtizedes vadásztársasági tagságok értek véget. De ezt a Trianont nem külső hatalmak kényszerítették a vadászokra, hanem ők maguk. Minden bomlás, osztódás, területvesztés belülről indult…
Természetesen, voltak, vannak és lesznek is észérvek, szakmai indokok a változtatások mellett. De a változások, változtatások többségét eddig, sajnos, az egyéni érdekek, sérelmek, indulatok és ambíciók motiválták. A közösség és a vad érdekei, bizony, háttérbe szorultak.
Az erkölcsös viselkedés lényegét a legrövidebben talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy megtehetném, de nem teszem meg. Vagy ha még ennél is egyszerűbben akarjuk megfogalmazni az erkölcsös viselkedés lényegét akkor azt mondjuk: soha ne tegyél olyant, amit elítélnél, ha más tenné… 
A VADÁSZOK ÉS NEM VADÁSZOK kapcsolata és annak alakulása ugyancsak olyan kérdés, mely döntő módon befolyásolja a vadászat jövőjét. Mi, vadászok hajlamosak vagyunk különleges jogokkal, különleges státusszal felruházni magunkat. Az a tény, hogy fegyverünk van, sokak szemléletét torzítja. 
Való igaz, vadásznak lenni kiváltság. 
Volt idő, amikor az döntötte el, ki lehet vadász, hogy ki, minek született. Aki arisztokratának született, az egyben vadásznak is született. Aztán a pénz, a tehetősség lett a szortírozás szempontja. Majd, nem is olyan régen, a politikai megbízhatóság. És ma, miközben elvileg bárkiből lehet vadász, a földtulajdon, illetve a jövedelmek, a gazdagság mentén a való élet ismét szelektál. 
Látszatra tehát nincs új a nap alatt. Ám, mégis van. És ez a nem vadászó többség, az úgynevezett társadalom egyre erősödő kontrollja a vadászok, a vadászati gyakorlat felett.
Etikai szempontból vizsgálva ezt a helyzetet a következőket kell nekünk, vadászoknak tudomásul venni és jó szívvel elfogadni.
1. Lejárt a dölyfösség ideje, nem vagyunk a terület korlátlan urai.
2. A haza minden négyzetmétere több hasznosítású. Ami nekünk vadászterület, az a gazdának a megélhetését biztosító termőföld, az erdésznek erdővagyon, melyért felelősséggel tarozik, a folyók és tavak a halásznak halgazdaságot jelentenek, a szép táj a turistának túraútvonal, az ornitológusnak madarak élőhelye. Egymás jogainak és érdekeinek elismerése tehát a harmonikus együttműködés alapja.
3. A társadalmi érdeklődést és kontrollt, mely gyakran a sajtó útján nyilvánul meg, nem tekinthetjük gonosz ellenségeskedésnek. Sőt. Miután ezek az észrevételek, illetve bírálatok az esetek túlnyomó többségében a vadászati túlkapásokra, etikátlanságokra reagálnak, segítségként kell értelmeznünk az esetleges kritikákat.
4. Kapcsolatápolás, informálás, beavatás nélkül nem várhatunk megértést és támogatást. A szó jelképes és tényleges értelmében is szélesre kell tárni a vadászközösségek kapuit. 
5. A tiszteletet nem kiharcolni, hanem kiérdemelni kell. A mundér becsületét nem a hibák, vétkek, esetleges bűnök tagadásával, hanem a vétkesek, bűnelkövetők kitagadásával kell és lehet csak védeni.
A VADÁSZOK FELELŐSSÉGVÁLLALÁSA A TERMÉSZET EGÉSZÉÉRT az etikai felelősség legtágabb köre, minden más felelősségi viszony szintézise.
Nem könnyű értelmezni. De nem is lehetetlen. Videcz Ferenc, a neves vadászíró így fogalmazta meg ennek a felelősségnek a lényegét: „A Természet minden élő gyermeke – az egysejtűtől az emberig –, egyenrangú. Ha mégis akad közöttük minőségi különbség, az nem létükből, hanem küldetésükből fakad. A vadász ennek jegyében cselekszik, amikor Natura szolgálójaként nevel, óv, vagy életek sorsáról dönt, s feladatát bevégezvén tisztelettel fejet hajt terítéke előtt.”
Egyszerűbb szavakkal ez azt jelenti, hogy érdekeltek vagyunk a fajgazdagság, a biológiai sokszínűség fenntartásában, ami a természeti stabilitás alapja, hisz a vad és annak élőhelye az egy és oszthatatlan természet része.
De ha már idéztem Videcz Ferencet, essék pár szó a vadászirodalomról is.
Érdemes, sőt kellene olvasni. Valamikor az együtt élő nemzedékek tagjainak beszélgetései által öröklődtek át a tapasztalatok, erkölcsi normák. Manapság, sajnos, keveset beszélgetünk. Az irodalom lehetősége és feladata áthidalni a nemzedékek, sőt az egyes emberek között tátongó szakadékot is.
A vadászirodalom, még nem is olyan régen, fiatalok nemzedékeit indította el a vadásszá válás útján. És aztán a példák és példaképek erejével az igaz vadásszá válás útját is egyengette. Rangos vadászirodalom ma is van, nyújtja is felénk segítő kezét, de egyre kevesebben fogják meg azt.
Erről is beszélni kell/kellene a vadásztársasági közgyűléseken, közösségi rendezvényeken, baráti összejöveteleken. Erkölcsös, felelős vadász ugyanis csak tájékozott, művelt ember lehet, ami egyébként, természetesen, nem féltetlenül magas iskolai végzettséget jelent…
Ma már több mint 60 ezer vadász van hazánkban, és az úgynevezett vadász-könyvek jó ha 1000–1500 példányban jelennek meg. És ezek jelentős része se fogy el. A vadászok jelentős része ma úgy vadászik, hogy szinte semmit se tud a múltról, nagy elődeinkről, hagyományainkról és értékeinkről. De a jelen gondjairól, feladatairól se sokat.
A jövő, a jövőnk érdekében útját kell állnunk annak a folyamatnak, melyet akár bunkósodási folyamatnak is nevezhetünk. 
A vadászetika mindenkori állapota, mint egy szakma, egy speciális tevékenységi kör erkölcse, a vadászközösség mindenkori állapotát tükrözi. A közösség ugyanis az erkölcs forrása, őrzője és továbbfejlesztője.
A közösség közös ideák, eszmék, célok, élmények, értékek és érdekek alapján létrejövő kisebb-nagyobb, jellemzően önkéntes, vállaláson alapuló emberi csoportosulás.
A legjellemzőbb és talán legerősebb közösségek a vallási és etnikai közösségek. A vadásztársaságok is közösségek, ámbár, mint arról már szó volt, sok vadásztársaság esetében meggyengült az összetartó erő.
Szerencsére, van ellentétes irányú, pozitív folyamat is. Új közösségek jönnek létre, melyek ereje abban van, hogy NEM KÉNYSZER, hanem az ÖNKÉNTES AKARAT hozza őket létre. A Vadászati Kulturális Egyesület, a Világjáró Vadászok Klubja, a Safari Klub, a Diana Hölgyvadász Klub, a vadászkürt együttesek, a szalonka klubok, a művészeti körök, vadászkutyás közösségek, stb jó példák erre.
Előadásom bevezetéseképpen Sólymot idéztem, és most vele is zárom mondandómat , mert szavai ma talán még aktuálisabbak, mint akkor voltak.
Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika. Mert a vadászati etika nem egyéb, mint azoknak a megíratlan szabályoknak – azt is mondhatnám: becsületszabályoknak –, összessége, melyek a vadászt kiemelik a hurkolók és lesipuskások nem nemes céhéből, a vadászatot a húsiparból. A vadászati etika – és csakis az! -, teszi lehetővé, hogy a vadászok békességben megférjenek egymással, mert a törvény csak a vadat védi, a vadászt a vadász ellen már nem. (…) Szóval, a vadászati etika a vadászok társadalmában az, ami a társaságban az úri gondolkodás, a hivatalnoknál a kötelességtudás, a közéletben a polgári lelkiismeret, a pénzvilágban a tiszta kéz, a bírónál a hozzáférhetetlenség, a papnál a meggyőződés, a katonánál a makulátlan kardbojt, a kereskedőnél a becsület, az újságírónál a felelősségérzet, az iparosnál a tisztesség, a politikusnál az önzetlenség – mind olyan dolgok, amelyeket törvénnyel rákényszeríteni senkire se lehet, de amelyek nélkül felborulna az egész emberi társadalom.
Amit mondani akartam, az egyébként egyetlen, rövid mondatban is összefoglalható: 
Erkölcs nélkül nincs harmónia!

2016. november 4., péntek

Perzselő november

Az éjszaka sötét takarója alól már vörösen világítva kandikál a reggel. A hajnali párától sűrű levegő gyengéden eláztatja az élettelenül pihenő színes leveleket. Az idő már inkább a tél felé hajtja az erdőt, de a fák még pompás színeivel könyörögnek egy kis vegetációért... de már mind hiába. November van. Ahol a Bakony lábai belenyúlnak a tőle északra fekvő Kisalföldbe, ott fekszik ez a viszonylag kis erdőtömb, amely most színteret ad egy szokatlan előadásnak. 
Már fél órányi járásra a civilizációt jelentő járműtől, hirtelen mozgásra leszek figyelmes a körülöttem elterülő akácosban. Az előttem fekvő nyiladékra tartó csapos bika sétáját zavarom meg jelenlétemmel, aki ezután ijedten visszaugrik a biztonságot jelentő sűrűbe. Magamban szidom a figyelmetlenségemet, de most sajnos nem én voltam résen.
A történet érdekességéhez tartozik, hogy a terület sajátosságait ismerje az ember, mármint ami a vadmozgást illeti. Körülbelül 4-5 száz hektárnyi összefüggő, zömében akác, erdő, melyet 30-40 hektárnyi cseres és fenyves tarkít. Domborzati viszonylatban egy északról délre húzódó magaslatról van szó, oldalról két patak és mezőgazdasági terület ölelésében. Mindkét oldalról a patakokon túl, nagy összefüggő erdők találhatók. Délről a Bakony, északról egy kb. 2000 lelkes falu határolja. Tavasz derekától őszig a magas takarástól és egyébként sem találkozhatunk sok vaddal, mivel a mezőgazdasági kultúrákat látogatják. A terület adottságainak megfelelő létszámú leborjadzó szarvastehenek illatára érkeznek szeptemberben a bikák. A nyáron jól felhízott állatok itt vesztik el súlyuk egy részét, mialatt eleget tesznek a fajfenntartó ösztöneik kielégítésének. Aztán a bőgés után csend, és heteken át csend. A területen gyarapodó dámvad állomány ilyenkor a környező erdőkbe húzódik a barcogásra. 
Aztán kezdődik a történet érdekes lenni. A mezőgazdaság nagy betakarítása lesz időszerű, aratják a kukoricát. A jelentős vadlétszámot eltartó és eltakaró növény hiánya, megindítja a gímszarvasokat a téli beállóhelyükre. A kisebb családok hirtelen nagy csapatokká alakulnak és birtokba veszik a nagyobb összefüggésű erdőket. Több tíz km -t megtesznek ilyenkor, hogy évről évre felkeressék ugyanazt a biztonságot nyújtó erdőtömböt, ahol eltölthetik a szűkös telet és a kora tavaszt. Az imént említett akácos valamiért óriási vadmennyiséget fogad minden ősszel. A terület hirtelen felduzzad kb. 250-300 db-os gímszarvas létszámúra, ami igencsak figyelemre méltó változás, főként annak tudatában, hogy dámvad, vaddisznó és muflon populációval is büszkélkedhet az erdő. Vajon mi lehet az oka, hogy a vadeltartó képesség többszörösét kell viselnie a területnek az állatok szabad akaratánál fogva? Miért részesítik ekkora előnyben a többi környező erdőkkel szemben ezt a területet? És miért ekkora mértékben?
Visszatérve az aktuális reggelre, már-már le is mondtam arról, hogy ismét gímszarvasokba botlok, mikor agancs csattokásra lettem figyelmes. Az előttem található kb. 3 éves fiatal akácos sarjadásban zajlottak az események, de látni sajnos semmit sem láttam. Már éppen kezdtem magamban összerakni a történetet, miszerint a barcogás után összeverődött dámbikák viaskodnak egymással, mikor meghallottam... a szarvasbőgést! Majd ismét szarvasbőgés, de ekkor már válasz is érkezett az első bika hangjára. A hang után menvén egy dombtetőről lenézve egy völgybe egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Több csapat 50-100 méteres távolságra egymástól és mindegyik élén egy-egy bika. Erősen gondolkodóba estem, hogy minek köszönhető ez a ritka novemberi élmény? Mikor hosszú perceken keresztül figyelemmel kísértem az eseményeket, feltűnt, hogy a bikák mindig ugyanazt a tehenet kergetik. Alap esetben mekkora az esély arra, hogy ennyi visszaüzekedő tehén, szinte újra indítsa a bőgést. Valószínűleg elég kevés. Viszont ekkora mennyiségű tarvad jelenlétében már más a helyzet. Nagyon érdekes, hogy a természet hogy reprodukálja a helyzeteket és hogy találja meg a módját, hogy pótolja a veszteségeket. Avatott szemnek és fülnek talán nem egyedi ez a jelenség, viszont jómagam közel 20 évnyi erdőjárás után most tapasztaltam ilyet először. Bár az is tény, hogy ezt az erdőrészt ebben a hónapban nem szoktam látogatni. Minden esetre, akit megindít a szarvasbőgés és olyan településen él, amelynek határa ilyen, vagy hasonló titkokat rejt, ne hagyja ki az alkalmat és adjon esélyt, hátha ismét belefut a szarvasok ritkán látható családi életébe.
A történet vadgazdálkodási szempontból jogos kérdéseket vethet fel. Mikor születnek az ilyenkor fogant borjak? Mennyire lesznek életképesek az előttük álló tél bekövetkeztével? És ha túlélik, tovább viszik a novemberi ivarzást? Normális ez biológiai szempontból? Ezekre a kérdésekre nálam okosabb emberek tudják a választ és országos szinten talán tesznek is ez ellen. Viszont én, mint erdőjáró soha nem felejthető élményben részesültem és ezt senki sem veheti el.

 
 

írta: Micskó Zoltán

2016. június 20., hétfő

Égszakadás - föld indulás

Előző hétvégére egyeztettünk egy kellemes vadászattal egybekötött kirándulást Gábor barátomékhoz a Mátrába. Pénteken a napot Kitty lányom ballagásával zártuk, ő is befejezte végre az általánost. Kezdődik az újabb taposó malom, jön a középiskola. Remélem tetszeni fog neki, amit választott.
Innen indultunk este hat után a Mátrába, Szuhára. A nyögve nyelős indulás után viszonylag gyorsan megérkeztünk. Gábor fantasztikus vacsora ötlettel fogadott, legyen gombapaprikás, rókagombából, másnap vargányából készítünk valami finomságot. Kis beszélgetés, sörözgetés és gyors alvás, hisz reggel 3:20-kor ébresztő, vár minket az erdő. 
Gyorsan meg is virradt, a pirkadat kint talált bennünket a harmatos és eső áztatta réten. Élmény volt ismét Nívába vágódni, hihetetlen, hogy hol elmegy ez az autó. Az este esett esőtől mindenhol állt a víz, persze a gumicsizma bent melegedett a lakásban. Ott a helye. Ügyesen lavíroztunk a fűszálak között, így alig lettünk vizesek csak az térdünkig nedvesedett át a nadrág. Andinak rosszabb volt a helyzet, mivel húsz centivel alacsonyabb, mint én... Settenkedtünk hármasban, néha meg-meg állva, hallgatózva. Még a légy zümmögését is hallottuk, majd hirtelen egy őz riasztott az ugatásra emlékeztető hangjával. Alig pirkadt.


Amikor kezdett derengeni, egy csodálatos látvány fogadott minket. A dombról leláttunk a Maconkai tározóra, a környező településekre. Szép kis erdőrészeknél cserkeltünk, folyamatosan nézve a hajnali nyomokat. Sok biztató jel volt körülöttünk, de még igazából semmit se láttunk. Aztán egy pár szarvast, és megint szarvasokat. Egy magas fűs nyiladékban megállva füleltünk, mélyeket lélegezve próbáltunk az erdő illatát magunkba szívni, megállapítani mit is érzünk. Mint egy jó borász, úgy ízlelgettük a levegő zamatát. Az ízlelgetésben először néhány apró nesz, majd erősebb motozás segített eldönteni kivel is állunk szemben. Kik is azok, akik nagy dirrel-durral mozognak az erdőben. Ha már vadászni is jöttünk, elő a fegyvert... Egy jobb süldő volt a cél, de egy fél órás várakozás után sem jöttek ki a nyílt színre. Mentünk tovább, majd máskor. Fegyver csere, előtérbe került a fényképezőgép és folytattuk a cserkelést. Lassan kiérünk az erdőből, nem láttunk már szinte semmit. Vissza a Nívába, mentünk tovább. A szabad területen néha érik meglepetések az embert. mint minket is az egyik erdő szélén. Egy fiatal bika legelészett nyugodtan, semmitől sem zaklatva. Kb. 400 méterre álltunk meg tőle, lassan elindultunk felé, viszonylag sokára vett észre bennünket. Nem volt megijedve, lassan besétált az erdőbe. Végig figyelemmel kísértük. Közben észre sem vettük, hogy tőle nem messze egy elég figyelemre méltó dám bika váltott vissza az erdőbe.


Ismét vissza a kocsiba, mentünk tovább, még alig múlt hat óra. A környező gabona táblákat kutattuk, talán lesz egy igazi nagy találkozás, talán... Néhány fácán kakastól eltekintve semmi. Majd egy óra barangolás után Gábor megállt a terepjáróval, megpillantott egy gím tehenet, azt vizslattuk... Nekem nem sikerült meglátni, pontosabban a nagy keresésben mást láttam meg. Ha bakra megyünk vadászni, talán életem bakja is lehetett volna.


Csodásan megmutatta magát, de 250 méternél nem lehetett közelebb menni hozzá. Elállt a szavunk is, csak csodálattal tudtuk nézni, semmi más. Még délután is róla beszéltünk, mély nyomokat hagyott bennünk. Talán ez volt a nap fénypontja, később már tudtuk valóban az volt.
Kis szusszanás következett a reggeli cserkelés után megbeszéltük Gáborékkal, hogy ebéd után kirándulunk, majd este kimegyünk egy lesre, vadászunk is egy kicsit. A környék mi másról is lenne híres, mint a jó borokról, meg is céloztunk egy kis pincét Gyöngyös alatt. Már menet közben kezdett cseperegni az eső. Mátrafüreden még kávéztunk egyet, amit lekísértünk egy palacsintával, némi alapot létrehozván a borok kóstolásának. Alig melegedtünk meg a pincében mikor olyan felhőszakadásban lett részünk, hogy mondhatni még az öregek se emlékeznek ilyenre. A bejárattól pár lépésnyire álló kocsimat se láttuk. Futás és indulás. Az úton felfelé menet a lezúduló vizet toltuk magunk előtt, hát volt para. Alig haladtunk a néhol 15-20 centis zubogó vízben. Már tudtuk, ma már nem lesz vadászat. Viszont jókat beszélgettünk, barátkoztunk. Majd egyszer összehozzuk. Nem a lövés a lényeg, a hozzá tartozó élmények sokkal többet érnek.

2016. május 17., kedd

Nem csak fényképezőgéppel

Egy ideig azon morfondíroztam, kell e magyarázkodnom, hogy miért is kezdtem el vadászni... Rájöttem, nem kell. Minek, aki ismer, tudja, hogy valamennyire kötődöm a vadászathoz, soha nem állt messze tőlem. De már ez a két mondat is magyarázkodásnak tűnik...
Végül is közel az ötvenhez (Jesszusom!) eljutottam ide is. 
Már a vadászat megkezdését megelőző két hétben alig bírtam magammal. Izzadt a tenyerem nap, mint nap. Ahogy közeledett a kitűzött dátum egyre jobban szorult össze a gyomrom is. Volt gond rendesen, hisz az egyik legfontosabb, a fegyver távcső nem épp úgy funkcionált, mint azt várnánk tőle. Az egyik próbalövés során leesett a fegyverről. Indult is a pánik azonnal, hiszen ezt nem lehet csak úgy dróttal, gyors-kötözővel odarögzíteni. Mentem a vadászboltba, némi kis reklamáció, ígérgetések, majd a várva várt  szerelék. Természetesen nem jó, posta, csomag vissza, új csomag várása. Újabb napok, új csomag, új szerelék, nem jó. Telefonálás, reszelés, barnítás, stimmel. 0,36 mm-en múlt volna. Áll, mint Katiban a gyerek, ahogy szokták mondani. Már alig van egy hetem, gyorsan kell egy fegyvermester, irány Dorog, Árvai Imre. Persze, hogy öt perc alatt beigazolódik amitől féltem, a távcső állítási lehetősége nem lehetséges a saját lehetőségeivel, DE hál'Isten van állítási lehetőség a szereléken. Végül is minden szép, minden jó. Egy 200 Ft-os érmével le tudom takarni a lövések helyét a céltáblán. Mind az ötöt. Várom a hétvégét, az időjósok természetesen sok jót nem jósolnak, de még változhat - biztatom magam -.
Végre elérkezett a nagy nap. 2016.05.07.
Fél ötkor kell találkoznom a kísérő vadásszal Pusztavacson, a vadászháznál. Természetesen betartva az illendőséget, pár perccel előbb érkezünk. Igen, többesszám, természetesen elkísért Andi és -akkor még csak leendő - "keresztanyám". 
Rövid ismerkedés, szerződésírás, feszültségoldás, no nem alkohollal!, mint azt sokan hiszik.  Szépen bemutatkoztam, elmeséltem a fentebb leírtakat és megtoldottam, hogy első vadam. Vicces volt kísérőm, Pap Norbi arcát nézni, gondolom neki azért az enyémet nem annyira. Pontban ötkor nekivágtunk, bepakoltunk és indultunk. A vadászháztól szinte pár száz méterre már láttunk is egy bakot, Norbi csak annyit mondott "ez még nem a te bakod" és mentünk tovább. Néhány métert gurultunk, megálltunk és jött a rövid eligazítás. Innentől cserkelve megyünk, figyelve a lépésünkre, csendben. Semmi izgalom, nem értem... Megyünk, majd Norbi annyit súg a fülembe, ott a te bakod. Néztem a kereső távcsővel de nem nagyon láttam, majd kicsit irányba lettem állítva és már előttem díszelgett. Sokat számít, ha a fa takarásából kiáll az ember. Norbi felállította a lőbotot, majd mondta, ha jól látom nyugodtan lőhetek. Lőttem. Nyugodtan, semmi izgalom. Olyan rövid volt az idő, hogy izgulni sem volt idő. Még csak 05:20! A lövés után vártunk néhány másodpercet, szemünk elé vettük a távcsövet és a bak feltételezett helyét kutattuk. Már láttuk is, ott áll nyugodtan. Pedig tisztán hallottuk a becsapódást. Kis helyezkedés, jobb pozíció és rögtön kiderült, a sutát látjuk. Nagy kő esik le közben a szívemről, de akkor hol a bak? Elindultunk a rálövés helyére. A suta egész jól bevárt minket, kb 20-25 méterre lehetünk, mikor egy kis mélyedésben észrevesszük a bakot, aki nem is akárhogy fekszik. Az utolsó falattal a szájában. Norbi szépen elhelyezi bakom és megkapom tőle első töretem, melyet büszkén tűztem kalapom mellé. Megjöttek a lányok is közben és csodáljuk ezt a gyönyörűséges állatot, ami pont olyan, mint amiről már közel két hete álmodozom.




Természetesen itt még nem lett vége, hiszen a teríték egy fontos dolog, meg kell adni a végtisztességet a vadnak. No és nem utolsó sorban, azért egy csodálatos hagyomány az avatás. Nem is tudom hogyan kellene megfogalmazni azt az érzést, amikor az ember várja, hogy jól elfenekeljék egy mogyorófa vesszővel. Így lett Évi a keresztanyám, akinek itt is nagyon köszönöm ezt a csodálatos napot, ezt az élményt és a szervezést. Sok puszi érte! 




2016. május 9., hétfő

"Csatornán innen, csatornán túl....

Nem is olyan régen kaptam egy nagyszerű írást Gábor barátomtól, egy érdekes úti-beszámolót, de igazából nem is tudom milyen kategóriába lehetne sorolni. Akit érdekelnek a vadászfegyverek, most megismerkedhet a puskák Rolls Royce -ával.
Az írás egy lapban jelent volna meg... 

A vadászat nemes dolog. De mielőtt rosszmájú megjegyzést tenne bárki, nem arra gondoltam, hogy a „gazdagok sportja” hanem arra, hogy szép és nemes tradíciót űzünk évezredek óta, tanítjuk utódainkat, ápoljuk hagyományainkat. Nincs ez másképpen a La Manche csatorna túloldalán, azaz Nagy-Britanniában sem és bár mostani utazásunk célja, inkább a tehetősebb vadászok Mekkájába viszi az olvasót, azért az se lapozzon tovább, akinek „csak” egy Remington, vagy egy IZS Bock lapul a szekrény mélyén! A 2014-es FeHoVa kiállításon volt, a dedikálással egybekötött bemutatója, Hidvégi Béla „Hegyen innen, hegyen túl” című könyvének, amit kiemelkedően nagy érdeklődéssel fogadott a hazai közönség. Idén Április 14-én került a sor, a könyv angol nyelvű változatának bemutatójára, „Beyond The Mountains” címmel, immáron Londonban is, a Bruton Street 33-as szám alatt. Akinek nem ismerős a cím elárulom, itt található a Holland&Holland fegyvermanufaktúra boltja, 1982-óta. A dedikálást egy kiállítás is színesítette, Prihoda Judit festőművész kiállítása, melyre Béla bácsi és Abigail Day az SCI nemzetközi igazgatója, együttesen kérték fel Juditot, mivel könyvében is az általa készített képek láthatók illusztrációként. Mindkét kulturális esemény egyaránt vonzotta a látogatókat. Többek között, nem kisebb személyiségeket, mint, Nick Holt-ot, a Holt’s aukciósház tulajdonosát, vagy éppen Paul Roberts-et, aki a saját nevével fémjelzett, a mezőnyben viszonylag fiatalnak számító fegyvermanufaktúra tulajdonosa. A sikeres estéről nem csak a festmények és Béla bácsi humortól nem mentes könyvbemutatója, de párja, Zsuzsa asszony tökéletesen elkészített, magyar specialitásokkal tűzdelt, libamájas, vadhúsból készült szalámis, és füstölt kacsamellből készült, 250 db szendvicse is gondoskodtak. Egy kis történelem Holland&Holland módra: A cég 1835 -ben kezdte meg működését, amikor is Harris Holland, egy amúgy orgonakészítéssel foglalkozó család sarja, 29 évesen, egy sikeres dohányipari vállalkozás után belevágott, a fegyvergyártásba, „H Holland” néven. Ahogy a cég egyre jobban kinőtte magát és egyre magasabb rangú vevőkört tudhatott magáénak, átköltözött a New Bond Street 98-as szám alá és bő egy évszázadon át ott is maradt. Itt történt a későbbi cégalapítás is, HOLLAND&HOLLAND néven. Harris Holland cégtársa az unokaöccse, Henry Holland lett, akinek üzleti éleslátása és újításai a fegyvergyártás területén, egyaránt hatalmas húzóerők voltak a cég, mind gazdasági, mind technikai fejlődésében. A mai fegyvergyártás összesen 51 szabadalmat köszönhet nekik. A cég 1880 -ban lőteret vásárolt, de a magát egyre jobban kinövő londoni metropolis terjeszkedésével 1913 -ban, el kellett adnia azt, hogy megépülhessen helyén, a Wembley Park és 1923 -ban vásárolt lőterével 1931 -ben újra így járt. A „The field” magazin 1883 -ban elvégzett tesztje szerint a H&H mind a tíz kategóriában verte, akkori vetélytársait. 1912-ben bevezették a ma is méltán híres .375H&H lőszert melynek előszobája az 1899 -ben tervezett .375 Cordite Express volt. Henry Holland halála után fia, Colonel Jack Holland vette át a cég vezetését, 1930-ban. Bár ambíciói inkább a hadsereg irányába vitték volna, remekül vezette a céget, még az akkori háborúktól viharos időkben is. ’32-ben újabb lőtérvásárlásra került sor! A Badminton Shooting Grounds ma is a H&H lőtere. A háború éveiben a kormány felkérte a gyárat, mesterlövész fegyverek gyártására, amiből később 23.000 db készült és nagyrészüket nők állították elő. 1963-ban az a megtiszteltetés érte a céget, hogy Edinburgh hercege számára kellett golyós fegyvert készítenie, ami a fegyver manufaktúra történelmének egyik legkiemelkedőbb momentuma lett. A hatvanas években Malcolm Lyell volt a felelős a cég „arculatáért” illetve a nem csak kiváló, de exkluzív árucikkek “The Products of Excellence Collection”, (vagyis: A kiválóság termékei nevű kollekció) piaci bevezetéséért. Az első ilyen fegyver az 1966 -os Chatsworth-i vadászati kiállításon került bemutatásra. A mélyvéset egy Diana motívumot ábrázolt arany és ezüst alapon, mely Luis Vranken Liege-i fegyvermester munkája volt. Az első sörétes puska szettet 1968-ban mutatták be, mely öt különböző fegyverből állt és az öt leggyakrabban használt sörétes kalibert (12,16,20,28, .410) foglalta magában. 1985-ben két céget is felvásárolt a H&H, az egyik egy híres preparátor Roland Ward, műhelye volt, a másik pedig a W&C Scott (vagy, ahogy ismertebb Webley & Scott) volt. Utóbbinak az volt az oka, hogy a Birmingham-i gyár az akkori legmodernebb CNC technológiát alkalmazta tömbzáras fegyvereinek gyártásához, amit később bevontak több gyártási folyamatba is, melyekkel még nagyobbra lehetett növelni, a fegyverek precizitását, egyszersmind Ők lettek az első olyan puskagyártók, akik a legmodernebb technológiát használták fel a fegyverek előállításához. A „Products of Excellence” termékcsalád 1987 -ben egy új Afrika sorozattal bővült. Ezek a dupla-golyós fegyverek nem csak kaliberükkel – ami az .500/465 Nitro Express volt - de a rajtuk lévő vésetekkel is hódítottak. 1988 -ban speciális megrendelésre legyártották az első .700 Nitro Expresszt, amit a mindenkori legnagyobb 1000 grain-es, vagyis 65 grammos lövedékkel szereltek. A mindenkori legnagyobb pedig nem csak a lövedékre, de az árra is vonatkozott, mely majdnem elérte, a negyedmillió fontot. A Holland&Holland akárcsak régen, most is élen jár technikai újításaival, és kiváló minőségével. Bátran kijelenthetjük, hogy Ő a puskák Rolls Royce-a. Ugyanakkor elmondhatjuk azt is, hogy mindezen pompa és fény ellenére, vagy inkább mellett, vendéglátóink végtelenül kedves és tiszteletreméltó úriemberek, -hölgyek voltak, akik nagyon örültek látogatásunknak és a velük töltött estének.
Daryl Greatrex
A cég igazgatója, Daryl Greatrex személyesen volt jelen, és bár szabadkozott, hogy korán el kell mennie, mert 300 km-es út áll előtte még aznap este, mégis ottmaradt végig velünk és ki sem fogyott a vadásztörténetekből. Továbbá megígérte, hogy Judit képei a következő szezonban kiállításra kerülnek majd az üzletben, Béla bácsi könyvei, pedig már fel is kerültek a polcokra. Boldogok voltunk, hogy ott lehettünk, és ami még jobb, hogy Ők is azok voltak. 


Szöveg: Csáki Gábor; fotó: internet

2016. április 25., hétfő

Székelyföldi emlékek III.

Megreggeliztünk a Szent Anna tónál, mire végeztünk, megjött a büfés fiú is. A reggeli után jól eshet egy kis kávé - mert, amit Attila hozott már megittuk - megvártuk, míg elkészül. Közben olyan városiasan érdeklődtünk, miért is van villanypásztor a büfés kocsi körül. Rém egyszerű volt a magyarázat: medvék. Ez volt a jól időzített végszó, irány Zetelaka a medvék.
Nem is akarom tovább húzni az időt, inkább keresek pár képet, beszéljenek azok helyettem.


















Székelyföldi emlékek II.

Szombaton reggel megint korán keltünk. Figyeltünk minden időjárás jelentést, reménykedve, hogy megússzuk az esőt. Reggeli ébredezésnél a fejem fölött lévő ablakon nem kopogott az eső. Gyorsan kinyitottam, majd azzal a lendülettel be is csuktam, olyan hideg volt. De nem esett! Már Imre is csatlakozott hozzánk, teljes lett a csapat. Indulhatunk a Szent Anna tó felé. Az előző napi vacsora során megismerkedtünk a Vadon Egyesület új szakosztályának a természetfotó szakág vezetőjével, Dr. Szmolka Istvánnal, aki végig kísért minket ezen a napon. Csatlakozott hozzánk fia, Péter és menye Edit is, akik szintén nagyon jó fotósok. Volt kitől örökölniük.
A Szent Anna tó és a Mohos láp egymás mellett van, de a napfelkelte kb. fél órás eltéréssel éri el a tavat. Előző este még Barnival beszélgettünk, aki elmondta, hogy előbb a láphoz menjünk és amikor élesek lesznek a fények, akkor irány a tó. 
István olyan jól megszervezte az utat, hogy a napfelkeltét is hajlamosak voltunk neki tulajdonítani. Az előző napi borús, felhős, esős, szeles időt, mintha elvágták volna. Igaz, olyan hideg volt, hogy deres volt a fű a láp felé menet, de ez adott az egésznek valami különleges bájt. Az első dolog ami szembeötlött a parkolótól alig 50 méterre, egy tábla volt.
Rögtön eszünkbe jutott a székely mondás, úgy tűnik ezt komolyan veszik, valóban nem játék. Majd néhány méterre a táblától fel is fedeztünk egy két nyomot is. Voltak még más táblák is kihelyezve, de csak románul szólt a felirat. Meginterjúvoltam a doktor urat, mit jelent a kiírás, mire ő kicsit "székelyesen" válaszolt: "Ne szemetelj!, Nem véletlenül csak románul van kiírva." 
A lápnál egy tanösvényt hoztak létre, nagyon hangulatos volt a megközelítése a kis fapallón keresztül, s valóban szükség volt a gumicsizmára. Mit mondjak, csodálatos volt. Az a látvány, komolyan megérte. Gyönyörűek voltak a fények, a tengerszemekben visszatükröződő erdő... Le voltunk nyűgözve. Nem vagyok egy tájfotós, de megragadott a látvány, nem csak engem, mindenkit.

Tudtunk volna még bíbelődni a tájban, nem is beszélve az apróságokról, amiket lehetett volna még fotózgatni, de várt minket a tó. Visszafelé azért ismét volt egy kis székelyes beszólás, Istvánnál érdeklődtem, hogy milyen magasan vagyunk, de nem tudott válaszolni, monta, kérdezzük meg Petit a fiam. Peti néhány méterrel fentebb csak annyit válaszolt, hogy nem tudja, de ha megtudjuk, vonjunk le belőle két métert. Kb. ennyivel volt fentebb. Igyekezni kellett, reménykedve mentünk, hogy a tegnapi eső segít e nekünk. Hogy hogyan? Hát a víztükör feletti párával. Alig vártuk, hogy leérjünk. Fantasztikus látvány fogadott bennünket. 
Egyszer Jókai Mór is ellátogatott ide, ímígyen fogalmazta meg az akkor ott látottakat: „… Erdély legköltőibb helyét láttam. Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava… Háromezer lábnyi magasban a tengerszint felett, körös–körül ezerkétszáz lábnyi magasban a bércek által képzett medencében, vad erdők árnyékában terül el egy gömbölyű, nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fodorul rajta. A körülfekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mint egy sötét rámába fogva az ércvilágú vizlápot.”

Pár szót a tóról: 
A Szent Anna-tó (románul: Lacul Sfânta Ana) egy krátertó az Erdélyi Csomád-hegység (Hargita megye) egyik kialudt vulkáni-kráterében, Tusnádfürdőhöz közel. Része a Mohos Természetvédelmi Területnek, amely a Csomád két kráterét foglalja magába. A másik kráterben a Mohos-tőzegláp található. A tó Sepsibükszád felől közúton is megközelíthető. A tó felszíne 0,22 km², alakja közel kör alakú, medre, amely az egykori vulkán krátere volt, tölcsér alakú. A víz planktonmennyisége és sótartalma alacsony (32 mg/liter), ennek ellenére a fenékre lerakódott feketés-barna iszap miatt a tó zavarosnak tűnik.

A Szent Anna-tó vízgyűjtő területe kicsi, semmilyen kapcsolatban nincs a helyi vízrajzi hálózattal, főleg a csapadék táplálja. Nincs közvetlen lefolyása, a víz csak a földbe szivárog el és bukkan fel később források formájában a vulkán külső részén. A csapadékmennyiség a tónál 600–700 mm/év, a lejtőkről lefolyó víz 1000-1500 mm, a víz párolgása pedig 500 mm körüli. Ezek szerint a vízszintnek évi 0,5 milliméterrel növekednie kellene, de a föld alatti lefolyás miatt csökken. 1867-ben a legnagyobb mélység 12 m volt, 1907-ben 8,5 m, jelenleg pedig 7 m. Ezt a folyamatot a meder feltöltődése és a növényzet terjedése okozza. Néhány évtized múlva, előreláthatólag az egykori Mohos-tó sorsára jut, helyén nem marad más, csak egy láp. (forrás: wikipédia)






Bejött! Pára mindenütt, amit a fenyveseken átszűrődő nap sugarai világítanak meg. Minden, mintha festve lenne, mintha egy tündérmesébe léptünk volna. A meséből csak egy apró mondat szabadított ki, itt szoktak inni a hegyről lejövő medvék. Talán, ha szerencsénk lesz, még láthatunk is egyet. Nem tudom mi a nagyobb szerencse, ha látunk, vagy ha nem? Mondjuk azt, hogy szerencsére nem láttunk, de nagyon jól mutatott volna a szemben lévő ködös oldalon. 
Az idő lassan kezdett melegedni, a napon kifejezetten jó idő volt, nagyon élveztük ezt a megnyugtató csendet, melyet néha csak a fényképezőgépek kattogása zavart meg. 



A délelőtt zárasa nem lehetett más, mint az elmaradhatatlan csoportos reggelizés. Na persze csak telefonos megörökítés lett belőle, de majdnem belefért mindenki. :)