2019. február 15., péntek

2018. december 23., vasárnap

Karácsony


2018. december 18., kedd

A kedves cinegemadár másik oldala

Kóródi László
Cinegemadár

Most énekelj, cinegemadár,
Karácsony jő, elmúlt már a nyár!
Messze van még a szép kikelet,
jó hallani vidám éneked!

Hidegtől a cinege nem fél,
hópihék közt ő vidáman él!
Karácsonyról szól az éneke,
dalolj, dalolj, kicsiny cinege!

Ne félj, ha a csengő hangja szól,
tied is szép, tudod te azt jól!
Egyre bizony, jaj, nagyon vigyázz,
jő az este, és te meg ne fázz!

Hol töltöd a hideg éjszakát?
Meleg otthon vár-e majd reád?!
Szeretlek én, cinegemadár,
ne félj, reád meleg otthon vár!

Egy érdekes cikkre leltem a minap. Nem is egy, inkább már cikksorozat. Főhőse nem más, mint a kedves, drága, gyermek versek szereplője, a széncinege (Parus major). Ez az "icinke-picinke" cinke igazából egy vérengző állat, a repülő cápa. Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy cikk a brit Guardianban és a New Scinetistben egy tanulmány alapján. Magyar és svéd kutatók számos cinkék által elpusztított denevért találtak a Bükkben. Téli álmukból ébredő denevérekre vadásznak a széncinkék, kicsípik az álmos emlősök agyát, lecsipkedik csontjaikról húsukat. 
A széncinegét tudományos alapossággal először Magyarországon figyelték meg erről az eddig kevéssé ismert szokásáról. A madáretetők kis téli vendége ugyanis denevérekre is vadászik. Egészen pontosan fejüket szétcsipkedve végez velük. Ez a megfigyelés két magyar biológus nevéhez fűződik. Először 1996-ban találtak kicsípett fejű denevért, majd tíz évvel később 18 széncinegék által elpusztított törpedenevért (Pipistrellus pipistrellus) regisztráltak a Bükkben.
"Számos denevértestet találtunk... Az egyiknek egy széncinege lecsipkedte az összes izmát, zsírját, belső szerveit, sőt kicsípte még az agyát is. Csak csontok maradtak. Ez az első alkalom, hogy denevérvadászaton érték ezeket a madarakat" - idézte a Guardian Estók Pétert, akinek kollégáival közösen írt tanulmánya jelent meg a Biology Letters brit tudományos folyóiratban.
A cinkék a téli álmukból ébredező denevérekre vadásznak, melyek könnyű, kiadós zsákmányt jelentenek. A madarak meghallják, ahogy az ébredező denevérek egymást szólongatják magas frekvenciájú hangon, berepülnek a barlangokba, és rátámadnak az emlősökre. Gyakran ott helyben fogyasztják el áldozatukat, de előfordul, hogy a környező fákra repülnek velük. Nem ölik meg azonnal a denevéreket, de azok általában elpusztulnak, amikor a cinkék kicsipkedik agyvelejüket. A kutatók kísérlettel igazolták, hogy a madarak csak akkor esznek denevért, ha nem találnak más élelmet.


Az utóbbi években egyre több adat lát napvilágot arról, hogy a cinegemadár kedves, szerény külseje mögött kegyetlen gyilkos rejtőzik. Erről a rémtettről egy finn természetfotós, Lassi Kujala egészen sokkoló jelenetet örökített meg videón. Egy széncinege vércse módjára lecsap az etetőnél kiszórt magokon békésen táplálkozó zsezsékre, és halálra csipkedi, majd elfogyasztja vérző áldozatát.
Mi lehet ennek a viselkedésnek a magyarázata? Noha mi békés madárkának látjuk a cinkéket, nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez az állat valójában kérlelhetetlen ragadozó. Igaz, zsákmányállatainak zömét rovarok teszik ki, de alkalmanként nagyobb zsákmányt, így kisebb énekesmadarakat is elejt. 
A cinke felépítése látszólag nem alkalmas nagyobb melegvérű állatok legyilkolására, de ez csak a látszat. A cinke erőteljes madár és hegyes csőre különösen erős. Képes vele feltörni az olyan kemény magvak héját, amilyen a makk vagy a mogyoró. Azt is megfigyelték, hogy elhullott patás állatok húsát csipkedik.
Középkori könyvek említik, hogy a cinegék lecsipegették az akasztott emberek zsírját és más szöveteit, de ez a viselkedésük a közelmúltig feledésbe ment. Ezért hökkentek meg a szakemberek, amikor 1975-ben egy Barnes nevű kutató beszámolt arról a megfigyeléséről, hogy a széncinegék kisebb énekesmadarakat ölnek meg. Bár már korábban is megjelent néhány beszámoló arról, hogy cinegék megtámadtak és megöltek csapdába esett vagy fészkelő madarakat, ezeknek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
A cinegék rendszerint szétverik erős csőrükkel az áldozataik koponyáját, és kieszik kedvenc csemegéjüket az agyvelőt. 
A leírt történetek ellenére azért a cinegék zöme nem ennyire vérszomjas. Viszont tudomásul kell venni, hogy a rovarevő madár is ragadozó, és ez a ragadozó természet néha - például táplálékhiány esetén - rendkívüli méreteket ölthet.

Télvíz idején


2018. november 28., szerda

Idézetek

Olykor-olykor nem árt újra felidézni nagyjaink híres, vagy ismert mondását. Számomra a nagy elődök közzé tartozik Nadler Herbert (1883. május 13. - 1951. június 7. magyar vadászati szakíró) is. Tőle idézném talán a két legismertebbet, amit nem árt megismerni vadászoknak, természet kedvelő, szerető embereknek:

"Hajnal: csak hat betű papíron; jelentőségét csak az tudja, aki ismeri, aki nemcsak szemével látta, hanem lelkével megérezte, aki elmerült a virradás természeti csodájában, aki áhítatosan nézte a keletről jövő rózsás derengést és megérezte a végtelenséget és az örökkévalóságot."

"Aki siet és mohón vadászik, nem ér rá a vadászsikert értéke szerint megbecsülni, nem ér rá boldognak lenni és az igazi vadászéletnek örülni, elmulasztja meglátni, észrevenni mindazt, ami a vadászatban a legszebb s amit néhány sor betűvel leírni, az avatatlannak megmagyarázni nem lehet."

"Vadászembernek alig lehet olyan cserkészete, amelyben nem telik öröme, mert függetlenül a vadászsikertől, mindig sok a néznivalója, mindig van, ami érdekli"

2018. november 26., hétfő

Új arculat

Sokat gondolkodtam azon, mit is tehetnék, hogy az oldal érdekes maradjon, 'képes' legyen (legyenek rajta fotók is, ne csak képes legyen információkat közölni), meg izgalmas. Próbáljon bemutatni egy hobbit, egy életformát, egy életérzést, vagy valami ehhez hasonlót. Mutassa be továbbra is a természetet és mindent, lehetőleg mindent amit csak lehet. Persze ez egyedül kicsit nehézkes lenne, ezért hívom majd segítségül: Silvanust, St.Hubertust és Dianát.

Silvanus az erdők (silvae), legelők és nyájak, határok és majorságok ősi itáliai istene, akit falun minden házban tiszteltek, de titkos hatalmától féltek is. Rendesen három szobrot állítottak neki, egyet a házban, egyet a mezőn és egyet a birtok szélén. Ősszel aratóünnepét ülték és a gyümölcs zsengéjét neki áldozták. A költők néha Pannái és Silenosszal is azonosítják és több Silvanusról is beszélnek. Pannóniában nagy tiszteletben állott, mint Silvanus Domesticus; egy aquincumi emléken pedig három Silvana is szerepel. Többnyire szakállasán ábrázolják, a bal vállán állatbőr, fején fenyőkoszorú, jobb kezében kacorkés, bal kezében fenyőgally.

Hubert vagy Hubertus (a vadászok, erdészek, lövészcéhek védőszentje) fiatalkorában Neustria királya, III. Theuderich párizsi udvarában nevelkedett. A majordomus, Ebroin azonban a legtöbb nemest elüldözte, és az ifjú Hubert is az Austrasiai királyság metzi udvarába menekült. A metzi majordomus, Pippin, szívélyesen fogadta Hubertet, és udvarmesterré nevezte ki. Hubert 682-ben vette feleségól Floribanne-t, a leuveni herceg lányát, aki azonban fiuk születése után meghalt. Hubert ekkor visszavonult az udvari élettől és korábbi nagy szenvedélyétől, a vadászattől. A rákövetkező év nagypéntekén Hubert mégis vadászni indult, és a legenda szerint egy gyönyörű szarvast pillantott meg, agancsai között fénylő kereszttel. A szarvas tanácsára felkereste Maastricht püspökét, Lambertet és annak irányításával papnak tanult, rövidesen felszentelték és rövidesen Lambert egyik legfőbb segítője lett. A legenda szerint 708-ban Hubert zarándoklatra indult Lambert tanácsára és éppen Rómában tartózkodott, amikor Lambertet meggyilkolták. A szent legendája szerint a pápa látomásban értesült a gyilkosságról és ugyanez a látomás sugallta, hogy Hubertet nevezze ki a megüresedett püspöki székbe. Hubert maga is kereste a mártíromságot, de számos kísérlete sikertelen volt. 720-ban egy látomás alapján Szt. Lambert tartományait Liège városába vitette, ahol megalapította a liègei püspökséget.

Diana holdistennő a római mitológiában népek védnöke, a nők, a szülés és gyermeknevelés patrónája, az állatok és a vadászat istennője. Temploma Ariciánál volt, melyet augusztus 13-án, a rabszolgák ünnepén alapítottak, Rómában pedig az Aventinuson volt a szentélye. Neve a dia (fény) tőre vezethető vissza és a „holdfény” szinonimája. Diana kultusza a klasszikus köztársaság korban tovább bővült. A görög panteon más isteneinek átvétele mellett a meglévőket is azonosították görög istenekkel, így Dianát Artemisszel. Ekkortól a vadászat (A vadászat azon tevékenységek összességét jelenti, amit a vadon élő állatok felett az ember hajt végre. Nemcsak az állat elejtését értik ez alatt, hanem beletartozik a vadgazdálkodás, a vadvédelem, a trófeák kezelése, az állatok gondozása és esetleges befogása is. A vadászattal foglalkozó szakembereket vadásznak nevezik.) istene is. Ő uralja a vadállatokat és a vadont is, valamint a szüzesség jelképe. Megmaradt a latin népek, a szülés és a nők védnökének és holdistennőnek is, amely tulajdonságokkal Artemisz sosem rendelkezett.

2018. november 20., kedd

Erkölcs nélkül nincs harmónia!



Nem is olyan régen (kereken két esztendeje) Békés Sanyi bácsival a VKE elnökségi ülésén beszélgettünk és meséltem neki, hogy az egyik közösségi oldalon olvastam egy beszédét. Azon nyomban meg is kérdeztem, hogy közre adhatnám e a blogomon, mert nagyon szeretném ha ezeket a gondolatokat mások is megismerhessék. Sanyi bácsi persze igent mondott a maga szerénységével.
Köszönöm neked itt is. :)

Ezt a címet és cikket valamiért aktuálisnak éreztem most a napokban.

Természetesen ha a közösségi oldalon leltem rá, álljon itt a teljes cikk:

Világjáró Magyar Vadászok Klubja

Békés Sándor barátunk, aki hosszú évekig a klubunk elnöke ként tevékenykedett, rendelkezésünkre bocsátotta, a Székesfehérváron, a VVK megalakulásának 15. évfordulóján előadott beszédének anyagát. Aki teheti olvassa el, mert a magvas gondolatoktól bölcsebb lesz, és amellett kiváló időtöltés is.

Békés Sándor: ERKÖLCS NÉLKÜL NINCS HARMÓNIA

A vadászetika aktuális kérdései

Modernnek mondott korunk egyik alapfogalma a szabadság, melynél kevesebb magasabb értékű emberi eszmény van.
Valamennyien szabadságpártiak vagyunk, ám néha – és újabban egyre gyakrabban –, tapasztaljuk, hogy ami egyes csoportok és személyek számára saját szabadságuk megélését jelenti, az másoknak, esetleg éppen nekünk, gond, teher, kellemetlenség, sőt nem egyszer károkozás. Más szóval: saját szabadságunkat sértő, semmibe vevő megnyilvánulás.
A szabadság tehát nem azt jelenti, hogy mindenki azt tehet, amit akar. Ilyen világ sohasem volt, és soha nem is lesz. Ádám és Éva se tehetett meg mindent a Paradicsomban. Az Úr nem sok mindent tiltott meg nekik, de amit megtiltott, azt komolyan kellett venni. A tilalom megszegése súlyos következményekkel járt. A tiltott fa gyümölcsének fogyasztásának következménye a Paradicsomból való kiűzetés volt. Az emberi életnek, cselekvési szabadságnak tehát mindig is voltak és mindig is lesznek korlátai. Lehetőségeink, tetteink határait az ERKÖLCS és a TÖRVÉNY jelöli ki. Mindkettő, tehát az erkölcs és a törvény is, elvárási rendszer. Az erkölcs az ősibb, a lassabban változó. A törvény az erősebb, a változásokhoz, az érdekekhez dinamikusabban alkalmazkodó.
Az erkölcs KÖZÖSSÉGI, a törvény ÁLLAMI elvárási rendszer.
A törvény és az erkölcs nagy felületeken átfedik egymást, hisz számos erkölcsi alapvetés, mint például a ne lopj, ne ölj Tízparancsolatban megfogalmazott tilalma már évszázadok óta törvényi tilalom is. Ám az erkölcs hatóköre tágabb, mint amit a törvények valaha is lefedhetnek. Az emberi jóság, segítőkészség, szeretet, áldozatvállalás, mértékletesség, önmegtartóztatás sohasem írható elő törvényileg. A törvény érdekeket szabályoz, az erkölcs viszonyokat. Mint például az ember Istenhez, emberhez, természethez, állatokhoz, szokásokhoz, hagyományokhoz, ideákhoz való viszonyát.
Az emberi élet minden területének megvannak a maga törvényi és erkölcsi elvárásai. Természetesen ez a vadászatra nézve is igaz. Az úgynevezett vadászati törvény mellett a fegyvertörvény, az erdőtörvény, a természetvédelmi törvény, az élelmiszer-biztonsági törvény szabályozza egyebek mellett a tevékenységünket.
És természetesen az erkölcs. A vadászat erkölcsi elvárási rendszerét vadászetikának nevezzük. Az erkölcsi elvek mindig küzdelem árán jutottak, és jutnak ma is, érvényre. Az embereknek meg kell küzdeniük egymással és önmagukkal is. Az erkölcs önmegtartóztatást, esetenként áldozatvállalást feltételez. Az erkölcsös élet azt jelenti, hogy képesek vagyunk önmagunk fölé nőni. A vadászat, egyebek mellett, ösztön-tevékenység, az ösztönökön pedig nem könnyű úrrá lenni. „Etika csak egy van, s ennek az egynek éppen olyan része a vadászetika, mint a másik, amelyről a pap prédikál a templomban. Kölcsönösen kiegészítik, támogatják egymást, hisz mindegyiknek az a veleje: légy jó, nemes lelkű, szeresd Istent és becsüld meg teremtményeiben. Ha nem így mondjuk is, ez a lényege. Ez az etika forog megint olyan veszedelemben, amilyenben talán még soha, s ennek az etikának a gyengülésével, sorvadozásával függ össze sok minden, amin a vadásztársadalomnak a jövőjére is gondoló tagjai töprengenek. Mert sok a baj, az bizonyos. És az is bizonyos, hogy igen sok baj nem volna, ha minden vadász úgy gondolkodna, ahogy kellene.” Ez az idézet Sólyomtól való, azaz Láng Rudolftól, aki Kittenberger Kálmán NIMRÓD-jában több mint 300 cikket írt, többségükben erkölcsi kérdéseket boncolgatva.
Minden szava ma is aktuális. Megérdemli, hogy pár mondat erejéig itt és most is emlékezzünk rá.
Láng Rudolf 1881-ben született és 1963-ban halt meg. Végzettsége szerint magyar–latin szakos tanár volt. A mosonmagyaróvári piarista gimnáziumban tanítva – melynek falán emléktábla őrzi a nevét –, alkotta meg vadászetikai életművét. Ennek az életműnek a lényege egy mondatban is összefoglalható. Miszerint:
„Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika”
A fenti idézet egyébként a NIMRÓD 1943. augusztus 1-i számából való. A dátum azért fontos, mert arra figyelmeztet, hogy a nagy történelmi változások (1943-ban ugye már tetőpontjára jutott a 2. világháború) mindig együtt járnak az erkölcs fellazulásával. Istennek hála, ma nincs háború, nálunk legalábbis nincs. De a világ változásai, melyek minket is érintenek, óriásiak. Történelmi változások korát éljük, ez nem vitás. Szinte minden változik, kevés a stabil pont. 
Értékek tűnnek el, értékek, eszmék kérdőjeleződnek meg. Eszmék, ideák helyett többnyire ÉRDEKEK vezérlik az emberi cselekedeteket. JÓ EMBER eszményét maga alá gyűri a SIKERES EMBER eszménye. A siker mindent legalizálni látszik. A kultúra fogalma is szűkül, és ma már egyre több ember számára egyet jelent a modern technikai eszközök használatával. Pedig a számítógép, az okos telefon, avagy vadászok esetében az éjjel-látó, a fényképes SMS-t is küldő vadkamera, a 4-500 méteres távlövést is lehetővé tevő, ballisztikai számításokat végző, önbeállító ultramodern céltávcső nem azonos a kultúrával. Ezek a kultúra termékei, de a legkevésbé sem azonosak azzal. A terrorista, a gyilkos, az orvvadász is használja ezeket az eszközöket, pedig ők éppen hogy a kulturálatlanság megtestesítői. A kultúrának nagyon sok megfogalmazása van. Maga a kultúra szó a latin agroculturából származik, eredeti jelentése tehát művelést jelent. Mai értelmezésünk szerint művelődést. Említsük fel a kultúra néhány meghatározását!
– Az emberiség által létrehozott szellemi és tárgyi értékek összessége
–A társadalom és a környezet változásaira adott emberi reakciók és válaszok milyensége, illetve összessége
– Az a mód ahogy az emberek egyes csoportjai megoldják a problémáikat
A végletekig leegyszerűsítve tehát: a kultúra nem más, mint az a mód, ahogyan élünk. Ebből következik, hogy a vadászati kultúra sem más, mint az a mód, ahogyan vadászunk! A vadászati szakismeret, a vadászat tárgyi eszközei részét képezik a vadászati kultúrának, de a kultúra lényege bennünk, emberekben van. Abban, ahogy gondolkodunk, ahogy másokhoz, illetve a világ dolgaihoz viszonyulunk. Szakmai ismereteink, eszközeink, szerszámaink, házaink, ruháink, autóink, telefonjaink – jelképesen szólva –, a kultúra testét alkotják. A kultúra lelke az ERKÖLCS, amely mindezek felhasználását, azaz tetteinket vezérli. Az erkölcs, mint arról már szó volt, normarendszer. A helyes és méltó emberi cselekvés iránytűje. Erkölcs csak az emberi világban létezik. Tehát csak az ember etikai lény. Mert az erkölcsi döntés tudatosságot és szabadságot feltételez. Tudatosan meghozott döntéseink közül azokat a tetteinket nevezhetjük értékesnek és erkölcsösnek, melyek belső és külső békét eredményeznek. Más szóval: melyek a KÖZ JAVÁT is szolgálják, vagy legalábbis nem okoznak kárt annak. Minden emberi cselekedetnek van alternatívája. Tehetem ezt, tehetem azt. Erkölcsi milyenségünk tehát döntéseink révén jut kifejezésre, és tetteink által válik mások számára is nyilvánvalóvá. Minden döntés választási kényszer. Az emberi társadalom fundamentuma az erkölcs, felépítménye a törvény. 
A törvény kívülről fenyeget, az erkölcs belülről vezérel. A törvények betartása az erkölcs minimuma.
Igaza van tehát Sólyomnak, amikor azt állítja, hogy a legjobb törvény sem ér semmit, ha nem támogatja azt az erkölcs.

Érdemes ismét idézni őt (Nimród, 1935. szept. 10)
„A vérbeli vadásznak lelkében van az igaz törvény, amely esetleg tilosat jelez akkor is, amikor az írott törvény szabaddá teszi a pályát.”
A törvény az érdekeket, az erkölcs az értékeket preferálja. Vannak általános, mindenkire vonatkozó erkölcsi normák (ilyen például a szülők, a nők, a gyermekek, az elesettek fokozott tisztelete és védelme), és vannak bizonyos tevékenységekre vonatkozó erkölcsi normák. Ez utóbbiakat a SZAKMAI ERKÖLCSÖK foglalják rendszerbe. A vadászetika a szakmai erkölcsök egyike. Hordákba szerveződő ősember-elődeink csak úgy maradhattak életben és lehettek eredményesek a vadászat során, ha felelősséget vállaltak egymásért, és ki-ki maradéktalanul igyekezett teljesíteni a reá bízott feladatot. A siker másik előfeltétele az „ellenfél” azaz a VAD maximális tisztelete volt. Nem lélektelen hústömegként kezelték a vadat, hanem érző és intelligens lényként. Olyannyira, hogy gyakran túlvilági erővel, hatalommal is felruházták őket. Nem véletlen, hogy isteneiket is legtöbbször állati alakban láttatták. Mondák, legendák, népmesék őrzik máig elődeinknek azt a hitét, hogy az állatok misztikus erővel, csodatevő hatalommal rendelkeznek. A totemállatok kultusza bizonyítja, hogy a vadász és a vad, az ember és a természet kapcsolata ősidők óta a tiszteleten alapult, sőt misztikus elemekkel is át- meg át van szőve. Nos, mai vadászetikánk gyökerei ideáig, a tovatűnt távoli múltba nyúlnak vissza. Az erkölcs viszonyokat szabályoz. Tehát a vadászetika is. 
A két legősibb viszony:
1. A vad és a vadász, illetve
2. A vadász és vadász egymáshoz való viszonya, kapcsolata.
A vadászat, mint ősfoglalkozás, hosszú időn keresztül a létfenntartás alapja volt. Ez a szerepe fokozatosan csökkent, az etikai viszonyok is változtak tehát. A vadászetika felelősségi körei úgy bővültek és tágultak, ahogy a vízbe dobott kő által keltett gyűrűk tágulnak és terjednek.
Ma négy nagy viszonylatot szabályoz a vadászetika:
1. Vad és vadász.
2. Vadász és vadász.
3. Vadászok és nem vadászok, valamint 
4. Vadászok és a természet egészének kapcsolatát.
A VAD ÉS A VADÁSZ helyes viszonyát vadgazdálkodási szempontból az a felfogás fejezi ki, miszerint korunk vadásza a vadállományok kertésze. Mert ugyanaz a vadgazda feladata, mint a kertészé:
– a védelemre, segítésére szoruló fajok esetében véd, ápol, erősít (lásd az apróvadat)
– gyomlál (lásd dúvadazás)
– visszametsz (lásd a túlszaporodást)
– Szelektál (lásd a selejtezést)
– Leszüreteli az érett gyümölcsöt (lásd az érett egyedek elejtését).
A sport-, vagy úrvadászok esetében a vad és vadász helyes viszonya az állatok méltóságának elve, a szaktudás elve (pld. lőkészség), az önmérséklet elve,az esélyadás elve és a hagyományőrzés elve betartása által érvényesül (pld. utolsó falat, teríték, trófeakultusz). A mennyiségi és minőségi rekordhajhászás visszatetsző és erkölcstelen. Mint ahogy az is, mely manapság, sajnos, oly jellemző, hogy fokozatosság helyett mindjárt trófeás nagyvaddal, vagy éppen afrikai szafarival kezdi vadászéletét az új vadász. (Széchenyi csak érettségi után lőhette meg első szarvasát…) A VADÁSZ – VADÁSZ viszony sokszínű és bonyolult. Egymásrautaltság, mester és tanítvány viszony, baráti kapcsolatok jellemzik egyrészről, másrészről azonban a vadászok konkurensei is egymásnak, az egymáshoz való viszonyt féltékenység, irigység, vádaskodás, rágalmazás árnyékolhatja be. Sajnos, gyakoriak is ezek a megnyilvánulások. Sólyom így sóhajtott fel az egyik cikkében: „Milyen szép is volna a vadászat, ha a résztvevők mindegyike azon volna, hogy a másik jól mulasson.” De, sajnos, gyakran nem így van. Azt is Sólyom írja, hogy „Csodálatos dolog, hogy mikor néhány ember azért szövetkezik egymással, hogy ilyen módon tegye lehetővé a mindennapi gondokból való kikapcsolódást, tehát hogy jól érezze magát, csaknem minden társulatban akadnak olyanok, akik mindent elkövetnek ennek megakadályozására…” A vadásztársaság, mint a vadász–vadász kapcsolatok megélésének alapvető intézménye ma számos vonatkozásban válságjeleket mutat. Ezek a jelek különösen egyértelműek a vadgazdálkodás szervezése és irányítása, valamint a pénzügyi gazdálkodás területén, hisz a vadásztársasági tagok többsége csak vadászni akar, méghozzá a lehető legolcsóbban és a lehető legnagyobb eredménnyel. A vadásztársaságok eredetüket és lényegüket tekintve érzelmi, élmény- és érdekközösségek. Az érzelmi közösségi jelleg ma, sajnos, nagyon sok helyen megkérdőjelezhető. Sokkal inkább KÉNYSZERKÖZÖSSÉG ma egy vadásztársaság, mintsem érzelmi. Sok új tagot kényszerből vesznek fel, a különböző szemléletű, műveltségű, anyagi helyzetű emberek kényszerből élnek egymás mellett, a kötelezettségeknek kényszerűen tesznek eleget – és így tovább. Meggyengült az összetartó erő, mert nagyon jelentősek a tagok közötti, szociológiai és etikai különbségek. Törlésvonalak mentén repedezik sok vadásztársaság. Mert vannak földtulajdonosok és föld nélküliek, gazdagok és szegények, városiak és helybéliek, fiatalok és idősebbek, új vadászok és régiek – s akkor az esetleges politikai nézetkülönbségekről még nem is szóltam. A vadászterületek haszonbérleti szerződéskötési folyamatait nagyon sokan a vadászat Trianonjaként élték/élik meg. Társaságok szakadnak szét, szűnnek meg, évtizedes vadásztársasági tagságok értek véget. De ezt a Trianont nem külső hatalmak kényszerítették a vadászokra, hanem ők maguk. Minden bomlás, osztódás, területvesztés belülről indult… Természetesen, voltak, vannak és lesznek is észérvek, szakmai indokok a változtatások mellett. De a változások, változtatások többségét eddig, sajnos, az egyéni érdekek, sérelmek, indulatok és ambíciók motiválták. A közösség és a vad érdekei, bizony, háttérbe szorultak. Az erkölcsös viselkedés lényegét a legrövidebben talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy megtehetném, de nem teszem meg. Vagy ha még ennél is egyszerűbben akarjuk megfogalmazni az erkölcsös viselkedés lényegét akkor azt mondjuk: soha ne tegyél olyant, amit elítélnél, ha más tenné… 
A VADÁSZOK ÉS NEM VADÁSZOK kapcsolata és annak alakulása ugyancsak olyan kérdés, mely döntő módon befolyásolja a vadászat jövőjét. Mi, vadászok hajlamosak vagyunk különleges jogokkal, különleges státusszal felruházni magunkat. Az a tény, hogy fegyverünk van, sokak szemléletét torzítja. Való igaz, vadásznak lenni kiváltság. Volt idő, amikor az döntötte el, ki lehet vadász, hogy ki, minek született. Aki arisztokratának született, az egyben vadásznak is született. Aztán a pénz, a tehetősség lett a szortírozás szempontja. Majd, nem is olyan régen, a politikai megbízhatóság. És ma, miközben elvileg bárkiből lehet vadász, a földtulajdon, illetve a jövedelmek, a gazdagság mentén a való élet ismét szelektál. Látszatra tehát nincs új a nap alatt. Ám, mégis van. És ez a nem vadászó többség, az úgynevezett társadalom egyre erősödő kontrollja a vadászok, a vadászati gyakorlat felett.
Etikai szempontból vizsgálva ezt a helyzetet a következőket kell nekünk, vadászoknak tudomásul venni és jó szívvel elfogadni.
1. Lejárt a dölyfösség ideje, nem vagyunk a terület korlátlan urai.
2. A haza minden négyzetmétere több hasznosítású. Ami nekünk vadászterület, az a gazdának a megélhetését biztosító termőföld, az erdésznek erdővagyon, melyért felelősséggel tarozik, a folyók és tavak a halásznak halgazdaságot jelentenek, a szép táj a turistának túraútvonal, az ornitológusnak madarak élőhelye. Egymás jogainak és érdekeinek elismerése tehát a harmonikus együttműködés alapja.
3. A társadalmi érdeklődést és kontrollt, mely gyakran a sajtó útján nyilvánul meg, nem tekinthetjük gonosz ellenségeskedésnek. Sőt. Miután ezek az észrevételek, illetve bírálatok az esetek túlnyomó többségében a vadászati túlkapásokra, etikátlanságokra reagálnak, segítségként kell értelmeznünk az esetleges kritikákat.
4. Kapcsolatápolás, informálás, beavatás nélkül nem várhatunk megértést és támogatást. A szó jelképes és tényleges értelmében is szélesre kell tárni a vadászközösségek kapuit. 
5. A tiszteletet nem kiharcolni, hanem kiérdemelni kell. A mundér becsületét nem a hibák, vétkek, esetleges bűnök tagadásával, hanem a vétkesek, bűnelkövetők kitagadásával kell és lehet csak védeni.
A VADÁSZOK FELELŐSSÉGVÁLLALÁSA A TERMÉSZET EGÉSZÉÉRT az etikai felelősség legtágabb köre, minden más felelősségi viszony szintézise. Nem könnyű értelmezni. De nem is lehetetlen. Videcz Ferenc, a neves vadászíró így fogalmazta meg ennek a felelősségnek a lényegét: „A Természet minden élő gyermeke – az egysejtűtől az emberig –, egyenrangú. Ha mégis akad közöttük minőségi különbség, az nem létükből, hanem küldetésükből fakad. A vadász ennek jegyében cselekszik, amikor Natura szolgálójaként nevel, óv, vagy életek sorsáról dönt, s feladatát bevégezvén tisztelettel fejet hajt terítéke előtt.” Egyszerűbb szavakkal ez azt jelenti, hogy érdekeltek vagyunk a fajgazdagság, a biológiai sokszínűség fenntartásában, ami a természeti stabilitás alapja, hisz a vad és annak élőhelye az egy és oszthatatlan természet része. De ha már idéztem Videcz Ferencet, essék pár szó a vadászirodalomról is. Érdemes, sőt kellene olvasni. Valamikor az együtt élő nemzedékek tagjainak beszélgetései által öröklődtek át a tapasztalatok, erkölcsi normák. Manapság, sajnos, keveset beszélgetünk. Az irodalom lehetősége és feladata áthidalni a nemzedékek, sőt az egyes emberek között tátongó szakadékot is. A vadászirodalom, még nem is olyan régen, fiatalok nemzedékeit indította el a vadásszá válás útján. És aztán a példák és példaképek erejével az igaz vadásszá válás útját is egyengette. Rangos vadászirodalom ma is van, nyújtja is felénk segítő kezét, de egyre kevesebben fogják meg azt. Erről is beszélni kell/kellene a vadásztársasági közgyűléseken, közösségi rendezvényeken, baráti összejöveteleken. Erkölcsös, felelős vadász ugyanis csak tájékozott, művelt ember lehet, ami egyébként, természetesen, nem féltetlenül magas iskolai végzettséget jelent… Ma már több mint 60 ezer vadász van hazánkban, és az úgynevezett vadász-könyvek jó ha 1000–1500 példányban jelennek meg. És ezek jelentős része se fogy el. A vadászok jelentős része ma úgy vadászik, hogy szinte semmit se tud a múltról, nagy elődeinkről, hagyományainkról és értékeinkről. De a jelen gondjairól, feladatairól se sokat. A jövő, a jövőnk érdekében útját kell állnunk annak a folyamatnak, melyet akár bunkósodási folyamatnak is nevezhetünk.  A vadászetika mindenkori állapota, mint egy szakma, egy speciális tevékenységi kör erkölcse, a vadászközösség mindenkori állapotát tükrözi. A közösség ugyanis az erkölcs forrása, őrzője és továbbfejlesztője. A közösség közös ideák, eszmék, célok, élmények, értékek és érdekek alapján létrejövő kisebb-nagyobb, jellemzően önkéntes, vállaláson alapuló emberi csoportosulás. A legjellemzőbb és talán legerősebb közösségek a vallási és etnikai közösségek. A vadásztársaságok is közösségek, ámbár, mint arról már szó volt, sok vadásztársaság esetében meggyengült az összetartó erő. Szerencsére, van ellentétes irányú, pozitív folyamat is. Új közösségek jönnek létre, melyek ereje abban van, hogy NEM KÉNYSZER, hanem az ÖNKÉNTES AKARAT hozza őket létre. A Vadászati Kulturális Egyesület, a Világjáró Vadászok Klubja, a Safari Klub, a Diana Hölgyvadász Klub, a vadászkürt együttesek, a szalonka klubok, a művészeti körök, vadászkutyás közösségek, stb jó példák erre. Előadásom bevezetésképpen Sólymot idéztem, és most vele is zárom mondandómat , mert szavai ma talán még aktuálisabbak, mint akkor voltak. Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika. Mert a vadászati etika nem egyéb, mint azoknak a megíratlan szabályoknak – azt is mondhatnám: becsületszabályoknak –, összessége, melyek a vadászt kiemelik a hurkolók és lesipuskások nem nemes céhéből, a vadászatot a húsiparból. A vadászati etika – és csakis az! -, teszi lehetővé, hogy a vadászok békességben megférjenek egymással, mert a törvény csak a vadat védi, a vadászt a vadász ellen már nem. (…) Szóval, a vadászati etika a vadászok társadalmában az, ami a társaságban az úri gondolkodás, a hivatalnoknál a kötelességtudás, a közéletben a polgári lelkiismeret, a pénzvilágban a tiszta kéz, a bírónál a hozzáférhetetlenség, a papnál a meggyőződés, a katonánál a makulátlan kardbojt, a kereskedőnél a becsület, az újságírónál a felelősségérzet, az iparosnál a tisztesség, a politikusnál az önzetlenség – mind olyan dolgok, amelyeket törvénnyel rákényszeríteni senkire se lehet, de amelyek nélkül felborulna az egész emberi társadalom.
Amit mondani akartam, az egyébként egyetlen, rövid mondatban is összefoglalható: 


Erkölcs nélkül nincs harmónia!