2016. április 25., hétfő

Székelyföldi emlékek III.

Megreggeliztünk a Szent Anna tónál, mire végeztünk, megjött a büfés fiú is. A reggeli után jól eshet egy kis kávé - mert, amit Attila hozott már megittuk - megvártuk, míg elkészül. Közben olyan városiasan érdeklődtünk, miért is van villanypásztor a büfés kocsi körül. Rém egyszerű volt a magyarázat: medvék. Ez volt a jól időzített végszó, irány Zetelaka a medvék.
Nem is akarom tovább húzni az időt, inkább keresek pár képet, beszéljenek azok helyettem.


















Székelyföldi emlékek II.

Szombaton reggel megint korán keltünk. Figyeltünk minden időjárás jelentést, reménykedve, hogy megússzuk az esőt. Reggeli ébredezésnél a fejem fölött lévő ablakon nem kopogott az eső. Gyorsan kinyitottam, majd azzal a lendülettel be is csuktam, olyan hideg volt. De nem esett! Már Imre is csatlakozott hozzánk, teljes lett a csapat. Indulhatunk a Szent Anna tó felé. Az előző napi vacsora során megismerkedtünk a Vadon Egyesület új szakosztályának a természetfotó szakág vezetőjével, Dr. Szmolka Istvánnal, aki végig kísért minket ezen a napon. Csatlakozott hozzánk fia, Péter és menye Edit is, akik szintén nagyon jó fotósok. Volt kitől örökölniük.
A Szent Anna tó és a Mohos láp egymás mellett van, de a napfelkelte kb. fél órás eltéréssel éri el a tavat. Előző este még Barnival beszélgettünk, aki elmondta, hogy előbb a láphoz menjünk és amikor élesek lesznek a fények, akkor irány a tó. 
István olyan jól megszervezte az utat, hogy a napfelkeltét is hajlamosak voltunk neki tulajdonítani. Az előző napi borús, felhős, esős, szeles időt, mintha elvágták volna. Igaz, olyan hideg volt, hogy deres volt a fű a láp felé menet, de ez adott az egésznek valami különleges bájt. Az első dolog ami szembeötlött a parkolótól alig 50 méterre, egy tábla volt.
Rögtön eszünkbe jutott a székely mondás, úgy tűnik ezt komolyan veszik, valóban nem játék. Majd néhány méterre a táblától fel is fedeztünk egy két nyomot is. Voltak még más táblák is kihelyezve, de csak románul szólt a felirat. Meginterjúvoltam a doktor urat, mit jelent a kiírás, mire ő kicsit "székelyesen" válaszolt: "Ne szemetelj!, Nem véletlenül csak románul van kiírva." 
A lápnál egy tanösvényt hoztak létre, nagyon hangulatos volt a megközelítése a kis fapallón keresztül, s valóban szükség volt a gumicsizmára. Mit mondjak, csodálatos volt. Az a látvány, komolyan megérte. Gyönyörűek voltak a fények, a tengerszemekben visszatükröződő erdő... Le voltunk nyűgözve. Nem vagyok egy tájfotós, de megragadott a látvány, nem csak engem, mindenkit.

Tudtunk volna még bíbelődni a tájban, nem is beszélve az apróságokról, amiket lehetett volna még fotózgatni, de várt minket a tó. Visszafelé azért ismét volt egy kis székelyes beszólás, Istvánnál érdeklődtem, hogy milyen magasan vagyunk, de nem tudott válaszolni, monta, kérdezzük meg Petit a fiam. Peti néhány méterrel fentebb csak annyit válaszolt, hogy nem tudja, de ha megtudjuk, vonjunk le belőle két métert. Kb. ennyivel volt fentebb. Igyekezni kellett, reménykedve mentünk, hogy a tegnapi eső segít e nekünk. Hogy hogyan? Hát a víztükör feletti párával. Alig vártuk, hogy leérjünk. Fantasztikus látvány fogadott bennünket. 
Egyszer Jókai Mór is ellátogatott ide, ímígyen fogalmazta meg az akkor ott látottakat: „… Erdély legköltőibb helyét láttam. Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava… Háromezer lábnyi magasban a tengerszint felett, körös–körül ezerkétszáz lábnyi magasban a bércek által képzett medencében, vad erdők árnyékában terül el egy gömbölyű, nagyszerű tengerszem, melynek körülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fodorul rajta. A körülfekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mint egy sötét rámába fogva az ércvilágú vizlápot.”

Pár szót a tóról: 
A Szent Anna-tó (románul: Lacul Sfânta Ana) egy krátertó az Erdélyi Csomád-hegység (Hargita megye) egyik kialudt vulkáni-kráterében, Tusnádfürdőhöz közel. Része a Mohos Természetvédelmi Területnek, amely a Csomád két kráterét foglalja magába. A másik kráterben a Mohos-tőzegláp található. A tó Sepsibükszád felől közúton is megközelíthető. A tó felszíne 0,22 km², alakja közel kör alakú, medre, amely az egykori vulkán krátere volt, tölcsér alakú. A víz planktonmennyisége és sótartalma alacsony (32 mg/liter), ennek ellenére a fenékre lerakódott feketés-barna iszap miatt a tó zavarosnak tűnik.

A Szent Anna-tó vízgyűjtő területe kicsi, semmilyen kapcsolatban nincs a helyi vízrajzi hálózattal, főleg a csapadék táplálja. Nincs közvetlen lefolyása, a víz csak a földbe szivárog el és bukkan fel később források formájában a vulkán külső részén. A csapadékmennyiség a tónál 600–700 mm/év, a lejtőkről lefolyó víz 1000-1500 mm, a víz párolgása pedig 500 mm körüli. Ezek szerint a vízszintnek évi 0,5 milliméterrel növekednie kellene, de a föld alatti lefolyás miatt csökken. 1867-ben a legnagyobb mélység 12 m volt, 1907-ben 8,5 m, jelenleg pedig 7 m. Ezt a folyamatot a meder feltöltődése és a növényzet terjedése okozza. Néhány évtized múlva, előreláthatólag az egykori Mohos-tó sorsára jut, helyén nem marad más, csak egy láp. (forrás: wikipédia)






Bejött! Pára mindenütt, amit a fenyveseken átszűrődő nap sugarai világítanak meg. Minden, mintha festve lenne, mintha egy tündérmesébe léptünk volna. A meséből csak egy apró mondat szabadított ki, itt szoktak inni a hegyről lejövő medvék. Talán, ha szerencsénk lesz, még láthatunk is egyet. Nem tudom mi a nagyobb szerencse, ha látunk, vagy ha nem? Mondjuk azt, hogy szerencsére nem láttunk, de nagyon jól mutatott volna a szemben lévő ködös oldalon. 
Az idő lassan kezdett melegedni, a napon kifejezetten jó idő volt, nagyon élveztük ezt a megnyugtató csendet, melyet néha csak a fényképezőgépek kattogása zavart meg. 



A délelőtt zárasa nem lehetett más, mint az elmaradhatatlan csoportos reggelizés. Na persze csak telefonos megörökítés lett belőle, de majdnem belefért mindenki. :)



Székelyföldi emlékek

Pének hajnalban hagytam abba a blogot...
Tehát Brassó belvárosában áztunk-fáztunk, de Barni olyan lelkes volt, hogy szinte átragadt ránk is a pozitív kisugárzása. Nagy örömmel mondogatta, végre tud pocsolyából visszatükröződő képeket csinálni. 
Érdekes egybeesés volt, hogy akkor indultunk a kocsi felé, mikor pont lekapcsolták a közvilágítást. Csak a hegy tetején éktelenkedő vagy lehet épp ékeskedő BRASOV felirat világított. Összeszedtük magunkat, indultunk tovább, talán a következő célig kivilágosodik, mert napfelkelte az tuti elmarad. Elindultunk a Magura és Pestera felé, de közben megálltunk reggelizni egy csodás helyen a Zsernzesti Szurdok Völgynél, ha jól emlékszem a nevére.








Innen indultunk tovább a Magura felé. Ezeken a helyeken tudunk klasszikus tájképeket készíteni, az autentikus házakkal, falu részletekkel kiegészítve.


Remegő lábakkal tértünk vissza Sepsire, alig éltünk. Barni tényleg egy emberbőrbe bújt zerge. Hihetetlen, hogy a 60° -os emelkedőn szökellt felfele. Nagy élményt jelentett az a pár száz méteres földút amin először megpróbáltunk felkapaszkodni a terepjárónkkal, nem sok sikerrel, majd kiderült Attilának 0 azaz nulla gyakorlata van terep vezetésből. No sebaj, mi, de inkább Barni osztotta neki az "eszet", amolyan székelyesen. A felfelé vezető út még hagyján, de lefelé... Szegény Attila nyolcast tekert a kormányba úgy szorította. Még ennek ellenére is volt kedve viccelődni, mikor egy magasabb partfal mellett robogtunk, megkérdezte ki akar madarat fotózni? Épp mellettünk volt egy kis barázda billegető, majd egy székelyes megjegyzésként megkérdezte: lesből? mert akkor megáll mellette. Sikeresen lecsúsztunk a sáron, megúsztuk. Haza értünk, megebédeltünk és ledőltünk pihizni. 
Közben készültem a beszédemre, mert 18:00 -kor kezdődött a kiállításunk megnyitója. 






A kiállítás megnyitó után egy baráti vacsorán vettünk részt, csodálatos zárásaként a napnak. reggel megint hajnali kelés és indulás a Szent Anna tóhoz és a Mohos láphoz.