Első témának a tájékozódással
kapcsolatos általános és kicsit "szakmai" kérdéseket boncolgatnám.
Sokat gondolkodtam, hogy mi lenne a témában a tűzhely, ahonnan el
kellene indulni. De rájöttem, "el kellene indulni", hogy elinduljunk,
tudni kell honnan hová, milyen úton.
A lakóhelyünk környékén
gyerekkorunkban már egész hamar megtanulunk tájékozódni. Egy kisgyerek,
bár még nem tud olvasni, felismeri a saját utcáját, házát, a környező
játszótereket, az óvodába vezető utat. Később egyre több helyre
„gondolkodás nélkül” eltalálunk.
Tájékozódás helyismeret alapján
Érdekes végiggondolni, hogy mi segíthet
az ilyen tájékozódásban, mik azok a jellegzetes pontok, amiket
megjegyzünk, amelyek segítenek az eligazodásban. Segít ebben, ha
kipróbálod, hogyan magyaráznád el egy ismerősödnek a lakásotokhoz vezető
utat. Nem csak a városban lehet így tájékozódni: aki sokat jár
kirándulni, az az erdőben, a hegyek közt is felismeri azokat a helyeket,
ahol már többször járt. A pásztorok, az erdészek részletesen ismerik
azt a tájat, ahol dolgoznak.
Táblák, jelzések
A városokban, az autóutakon (de sok
helyen az erdőben is) táblák, feliratok, jelzések segítik azokat, akik
nem rendelkeznek helyismerettel. (Ennek hiányát jól lehet érezni például
egy kínai városban, ahol az odatévedő európai semmit nem tud elolvasni,
és így nagyon elveszettnek érezheti magát.) Az utcanevek, a házszámok, a
busz- és villamosjáratok számozása segíthet eligazodni egy városban. De
már egy nagyobb épületben (kórházban, hivatalban) is szükség van
eligazító táblákra, az emeletek, ajtók számozására. Nagyobb városokban a
metróállomások, pályaudvarok, hidak lehetnek azok a fő tájékozódási
pontok, amelyeket feliratok, eligazító táblák alapján bárhonnan
megtalálhatunk.
Ha távolabbra, más városokba, falvakba
akarunk eljutni, akkor is táblák segítik az eligazodást. Persze Budapest
belsejéből indulva nem könnyű autóval a megfelelő irányba kijutni a
városból. Sokat segít, ha ismerjük az ország fő útvonalait, az utak
számozását és azoknak a nagyobb városoknak a nevét, amerre utunk vezet.
A kirándulóhelyeken a szöveges eligazító táblákon kívül turistajelzések
is segítik a helyismerettel nem rendelkezőket. Sokszor a jelzések színe
és alakja is segít az eligazodásban (országos kék jelzés, hegycsúcsra
vezető háromszög, forráshoz vivő körjelzés, stb.). A sípályákon, a
bicikliutakon, a folyókon és tavakon más-más speciális jelrendszert
használnak.
Égtájak, a Nap és a csillagok
A természetben, ahol sem a helyismeret,
sem pedig feliratok, útszámozások nem segítenek, másképp kell
tájékozódni. Alapvető fontosságú az égtájak ismerete és beazonosítása.
Az iránytű felfedezése előtt ebben
elsősorban a Nap és a csillagok segítettek. Legkönnyebb dolgunk a
sarkcsillaggal van, amely mindig az északi irányt mutatja. A sarkcsillag
horizont feletti magasságából pedig leolvashatjuk tartózkodási helyünk
északi koordinátáját. (Az égitestek horizont feletti magasságának
meghatározására szolgáló műszer a szextáns. A szextánssal a csillag vagy
a Nap képét forgatható tükrök segítségével a horizont képére
vetíthetjük. Ezután az égitest horizont feletti magassága a műszeren
lévő skáláról leolvasható.) A többi csillag helyzete időben változik,
ezért ezekkel az égtájak meghatározása sokkal bonyolultabb,
csillagászati adatokon kívül a pontos időre is szükség van. Nappal a Nap
helyzetéből következtethetünk az égtájakra. Ha sikerül megfigyelnünk a
Nap delelését, akkor a delelés iránya a pontos déli irányt mutatja. A
delelés magasságából a tartózkodási helyünk északi (vagy déli)
koordinátáját, a delelés pontos időpontjából pedig keleti (illetve
nyugati) koordinátáját számíthatjuk ki.
Az iránytű
Az Európában az újkor óta, de Kínában már
sokkal régebben is használt iránytű egy könnyen forgó kicsiny mágnes,
amely beáll a Föld mágneses terével párhuzamosan. Az iránytű a mágneses
északi irányt mutatja, ami kisebb-nagyobb mértékben eltér a földrajzi
északi iránytól. Magyarországon ez az eltérés elég kicsi: a mágneses
észak kb. 2 fokkal nyugat felé tér el a földrajzi északtól (azaz a Föld
forgástengelye által meghatározott iránytól). A Föld mágneses tere nem
vízszintes, ezért az iránytűt, ahhoz, hogy ne billenjen ki a vízszintes
síkból, ki kell egyensúlyozni. A Föld különböző részein más-más irányú
és mértékű kiegyensúlyozás szükséges.
Folyók, tengeráramlatok, szelek
A technikai eszközök megjelenése előtt a
nagy folyók, a szelek és a tengeráramlatok segítették a tájékozódást. Az
ősi utak a folyóvölgyeket követték. Ha a hegyek közt mindig a vízfolyás
irányába követjük a patakokat, akkor előbb-utóbb kiérünk egy
kisebb-nagyobb folyóhoz, és végül eljutunk valamelyik tengerhez.
(Visszafelé már nehezebb: folyásiránnyal szembe haladva állandóan
döntenünk kell, hogy melyik ágat kövessük.) A tengereken az áramlatok és
a szelek segítenek a haladásban és a tájékozódásban is. Az óceánokon és
a nagyobb tengereken a hőmérséklet- és sótartalom-különbségek, valamint
a Föld forgása miatt hatalmas áramlások, és állandó szélirányok
alakulnak ki. De kisebb tengereken, nagyobb tavakon is vannak évszakokra
vagy napszakokra jellemző szélirányok, amelyek segíthetik a hajósokat.
Hegyek és völgyek – a domborzat
A folyókhoz hasonlóan az éles
hegygerincek és a hosszú, mély völgyek is gyakran egyértelmű
vezetővonalak. A különböző domborzati formák (csúcs, gerinc, nyereg,
völgy, stb.) szintén a tájékozódás támpontjai lehetnek. Ezek ráadásul –
szemben a növényzettel, az úthálózattal és a beépítettséggel – emberi
idővel mérve alig változnak.
Toronyiránt és szintmenet
Két pont között legrövidebb út az
egyenes. Toronyiránt menni azt jelenti, hogy egyenesen a kiszemelt
célpont (hegycsúcs, kilátó, templomtorony) felé haladunk, utak vagy más
vezetővonalak nélkül. Ez biztosan a legrövidebb útvonal, de
hegyes-völgyes vidéken sokszor nagyon sokat kell föl-le kapaszkodni, és
ismeretlen terepen sok kellemetlen meglepetés is érhet minket. Ilyenkor
lehet, hogy érdemes utakon kerülni. Egy hegyre akkor is mehetünk
toronyiránt, ha nem látjuk a hegy tetejét: ha mindig az esésvonal mentén
felfelé haladunk, akkor előbb-utóbb felérünk a csúcsra. Visszafelé itt
is nehezebb: ha mindig lefele megyünk, akkor valahová leérünk,
de nem biztos, hogy a hegynek arra az oldalára, ahová szerettünk volna. A
szintmenet azt jelenti, hogy a hegy oldalában azonos magasságban
haladunk. Ekkor persze általában hosszabb utat teszünk meg, de nem kell
feleslegesen föl-le másznunk. Sok helyen lehet találni szintben haladó
ösvényeket, utakat vagy vadcsapásokat. Ezek hiányában meredek, köves
hegyoldalban a szintmenet is nagyon fárasztó lehet.
Iránymenet
Iránytűvel akkor is mehetünk egyenesen, a
legrövidebb úton a cél felé, ha nem segíti egy torony vagy hegy a
tájékozódást. Különösen alkalmasak erre a tájfutók által használt
forgatható szelencés tájolók. A haladási irányt megállapíthatjuk térkép
segítségével, vagy az útnak egy olyan pontján, ahonnan a cél felé jó
kilátásunk van. Ekkor a tájolót a kiválasztott cél irányába tartjuk, a
szelencén lévő nyilat pedig addig forgatjuk, amíg fedi a (mágneses észak
felé mutató) tűt. Ezután a tájolót egyenesen magunk előtt tartva mindig
úgy megyünk, hogy a szelencén lévő nyíl és a mágneses tű fedésben
maradjon. Ezzel a módszerrel tehát lényegében a haladási irányunk és az
északi irány közti szöget tartjuk állandóan. Az iránymenet fontos
kiegészítése a megtett távolság mérése lépésszámolással. Ehhez ismernünk
kell a lépéseink hosszát (nekem, például átlagosan 75 cm), ami
természetesen függ a lábunk hosszától, a tereptől és a haladási
sebességtől is.
Tájékozódjunk…
Ezután, a kicsit részletes bevezető
szakasz után tekintsünk bele a részletekbe. Ezek a részletek sem lesznek
olyan szárazak, emészthetetlenek reményeim szerint, de azt hiszem
mindenkinek szüksége van egy alapvető tájékozódási ismeretre,
alapműveltségre. Higgyétek el, szerintem elég fontos dolog, hogy az
ember tudjon tájékozódni erdőn, mezőn, városban, pusztaságban.
Könnyebben ismered meg hazádat, a világot. Gyermekkoromban nagyon
kedveltem a tévében egy sorozatot, a "Másfél millió lépés
Magyarországon"-t, valamint folytatását a "Még egymillió lépés…"-t mely
sorozatokat annak idején Rockenbauer Pál is valami hasonló gondolattal
indulhatott útjára még 1979 -ben, az Országos Kéktúra bejárására. 7
évvel a Másfél millió lépés… után, 1986-ban ismét útra kelt a filmes
stábbal és a kéktúra akkori nyugati végpontjából elindultak dél felé,
hogy maguk választotta úton előbb a Dél-Dunántúli Kék-túra nyugati
végpontját Kaposvárt, majd onnan ezen az úton végigmenve Szekszárdot
érjék el "Még egymillió lépés…" megtétele után. Egy új, hosszú távú
vándorutat akart létrehozni az országos és a dunántúli kék túra
vonalának összekötésével. Az útvonalról készült filmet, már csak halála
után mutatták be. A sorozat egyik legmegkapóbb része az a Baranya megyei
szakasz, mely a zengővárkonyi öreg szelídgesztenyést mutatja be.
Rockenbauer Pál 1987. november 26-án halt meg Katalin-puszta mellett,
hamvai kívánsága szerint a Mecsek hegység lábánál, a fent említett
zengővárkonyi, több száz éves szelídgesztenyésben nyugszanak, egy nagy
nyers, vörös márványkő alatt.
Akkor talán vágjunk is bele: >>> mi is az a terep-, térképismeret és a tájékozódás <<<