2012. november 12., hétfő

Bénaságom története

Megint csak azok a kedves öreg hölgyek jutottak eszembe, akiket csak vénasszonyként ismer a köznyelv. Ismét szépnek látszódott az idő egy kis erdei sétához, és éltem is az alkalommal. Nem volt kedvem sietni, hisz hol vannak ide a tatárok... Lassan komótosan bandukoltam, ráléptem a lépéseimre, vártam a szerencsét, talán valami kiugrik a bokorból. Szokásomhoz híven elgondolkodtam az élet nagy kérdéseiről, vagy is üresen bambultam magam elé az útra.
Na, gyorsítsuk fel kicsit a történteket... Mentem, mentem, mentem, azután felmásztam, majd lemásztam a létrán és hopp már az erdőbe is értem. Ilyen gyorsan még nem is értem ki... 
Szokásomhoz híven bekukkantottam a nyiladékra, ahol három nagyobb bika legelészett szép nyugodtan. Megbecsülni nem igazán lehetett, de nem 2-3 évesek voltak. Hamar bementem az erdőbe, hogy ne vegyenek észre és lassan minden ágra, levélre, bokorra figyelve törtem előre. Folyamatosan megállva figyeltem merre mozognak, történik e valami. Már előre kezdtem örülni, hiszen csak nem karnyújtásnyi távolságra voltunk egymástól, s hirtelen az amúgy is élénk szél tett egy laza csavart, mire elinaltak a vadak. Nem voltam nagyon mérges... De! Az voltam. 
Még az észrevétel időszakában...
Azért sikerült még viszontlátni őket további tizen-egynéhány szarvas társaságában a nyiladék végében átrohanva. Felmásztam frissen, üdén a legközelebbi lesre, mert messzebb már nehezebb lett volna elvonszolni megvénhedt testemet. Nagyon fáradt voltam, talán a "hosszú hétvége" miatt. Itt várakoztam pár percet, remélve, hogy fentebb átváltanak majd a bikák, de nem így lett. Csak egy dobozos kisteherautó rohant el az úton. Kicsit furcsálltam is, ezért utána mentem, hajtott a kíváncsiság. A nyiladék, amin a szarvasok váltottak át, pont ebben az útban végződik, vezet ki a vadföldre. Ha összetalálkoznak, akkor tuti nem látok vadat a környéken. Megint igazam lett. Sajnos. Idő közben volt némi időm újabb tanulmányok lefolytatására. Hát széllel szemben valóban nem lehet! Eme régi új tapasztalattal a nadrágomon mentem tovább keresve, kutatva.
 

Már tudni véltem, hogy a másik nyiladékon nem fogok látni szarvasokat, de bíztam benne, hogy a kosok kijönnek egy kicsit sütkérezni, napozni. Kicsit itt is lepihentem, várakoztam teljes harci díszben, mint Ülő Bika, mikor arra a helyre ahová vártam a kosokat, kifutott két muflon. Leültem a lábamra és mozdulatlanul várakoztam... Aprócska neszeket hallottam magam mögül az erdőből. Na még az hiányzik, hogy a kapirgáló rigó megriadva felhívja rám a figyelmet - gondoltam -. Kettőt kattintottam a muflonokra, majd gondoltam elnézek a neszezés irányába is.


Megfordultam. Hát nem is tudom mit mondjak... Épp egy szépen termett koca lihegett a nyakamba. Olyan szinten megijesztettük egymást, hogy még a nyulat is lebírtam hagyni. Hát tényleg sportot űzök már ebből. Azért a disznók (három koca és öt malac) után is porzott a nedves talaj rendesen. A muflonok is elinaltak, persze megint hoppon maradtam. Mentem a disznók után, remélve még pár jobb képet, de ők jobban megijedhettek mint én. A nagy fene rohangálás közben egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Nem is mertem elhinni, pedig már évek óta hallom a jellegzetes krúgatást. Darvak húztak felettem. Eszembe juttatta a hortobágyi emlékeket. Lehet idén nem fogok lejutni, pedig nem lenne rossz. Kellenek a képek.
Kellemesen elfáradtam ismét, gyors telefon Kittinek, hogy nézzük meg a malacokat a temetőnél. Jól körbejártuk a temetőt, de sehol sem leltük őket. Pedig jó lett volna a bloghoz egy kép is. Cserébe, egy egész pofás cicót sikerült lencsevégre kapni. Most csak sajna emlékképek sikeredtek, de nem lehet mindig Kánaán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése