2012. november 26., hétfő

Köd előttem, köd utánam

Tegnap reggel megint sétáltam egy kicsit. Már reggel kicsit furcsán indult a nap... Nem is ez a lényeg, de azért fontos volt. Elég ködösnek indult a reggel, Pesten konkrétan alig láttam. A János hegyen átérve, mintha elszállt volna, verőfényes napsütés fogadott. Még az erdőbe vezető műúton is jók voltak a látási viszonyok. Na, ez meg olyanra sikeredett, mint az útinform jelentése. A lényeg, hogy mikor az erdőbe értem, alig láttam a ködben. Szinte egy óriás paplanként borult az erdőre a sűrű pára. Ebben a jó látási viszonyban próbáltam elkapni azokat a pillanatokat, amit csak lehetett. Az úton sétálgatva, fülelve csak az autók zaját hallottam. Ebben az időben még az állatok is óvatosabbak. 
A látótávolság nem sokkal volt több 30-40 méternél, eleinte. Ekkor még a nap is be be pislogott bánatosan a ködpaplan alá, de nem sok sikerrel. Azon tűnődtem, hogy az idő milyensége, mennyire kihat az emberre, sokkal lassabban mentem, mint ahogy szoktam. Szerencsére. Alig vettem észre a bambuló muflonokat. Ezen a részen elég magas az aljnövényzet, így nehezebb lencse végre kapni a vadakat. Ezért csak az emlékkép kategória maradt megint. No sebaj, ha ló nincs... mondja a közmondás.

Megyek, megyek, mendegélek, elég rendes utat megtéve, a ködön kívül mást nem is látok, ám egyszer valami halovány derengés a homályban. Természetesen távcső az nem volt nálam, csak a puszta szemem maradt, de hogy jól lássam mi is az, közelebb kellett mennem. Alig voltunk egymástól 20-25 méterre, mikor számomra kirajzolódott egy szépséges dám bika sziluettje. Olyan sűrű volt a növényzet, hogy sajna csak így sikerült megörökíteni, de az élmény sokkal fontosabb volt.
Baktattam tovább az utamon, sorra elhagyva a jobbnál jobb helyeket, ahol nagyon szépen mutatna végre egy gím, vagy épp megint egy dám bika. Ehelyett maradt a ködös erdő, a ködös erdőben magasles, stb. fotózása. De hirtelen megtorpantam, s mint egy jól képzett vadászkutya, percekig álltam a vadat. Meg sem mertem mozdulni, annyira izgultam. Épp csak a jutalom falatért nem kezdtem kuncsorogni. Nyiladék közepén egy disznó képét véltem felfedezni, már lassan készülődtem a "lövéshez", mikor feltűnt, hogy csak az út menti bazi nagy tuskót sikerült remekül becserkelnem. Mekkora hülye vagyok, hogy nem hozok magammal távcsövet! Megérdemeltem! Szidva magam, mentem tovább. Ha jól emlékszem itt lesz egy kereszteződés a nyiladékoknál, gondoltam, és akkor itt letérek jobbra. Nem tértem le. Hirtelen megpillantottam ismét valamit. De most nem tévedtem. Egy dám bika volt. Tűrte ahogy kattogtattam, pedig igen hangos volt a ködben. Hihetetlen mennyire nem zavartatta magát, majd néhány perc után megunva a várakozást tovább állt. Vissza felé ismételten csak dámokba botlottam, négy bika nem tudta eldönteni, hogy most látnak, vagy éreznek, vagy esetleg mindkettő, ezért inkább kereket oldottak.

3 megjegyzés: