2012. november 5., hétfő

Vénasszonyok nyara

Tegnap kicsit kihasználtam, talán ennek az évnek az utolsó igazi, őszi melengető napsugarait.Egész úton a szemembe tűzött a nap, alig láttam valamit. A téli, késő őszi időben egyedül csak ezt nem szeretem...
Hol is tartottam... ja, igen... Vasárnap valóban csodás idő volt, olyan nagykönyvben megírt kirándulós. Reggel nem túl korán, de nyolckor már az erdő árnyéka vetődött rám. Már a kivezető úton gondolkodóba estem, hogy nem igazán jól választottam meg a lábbelim, tán még a gumicsizma is kevésnek bizonyult volna egyik másik helyen. Csodás ilyenkor az erdő, olyan színeket produkál a természet, melyeket szinte lehetetlen reprodukálni vásznon, bárhol. Addig-addig bambultam a színeket, fel sem tűnt, hogy nem látok állatokat. 
Semmi mozgás sincs a területen. Viszont emberi tevékenységre utaló nyom annál több. Az út, nyiladék szinte felszántva, még gyalog is nehézkes volt közlekedni. Gondoltam egyet, akkor ha nincs kint semmi, megnézem a lesünket, milyen állapotban van. Nem kellett volna... Még szinte a lest nem is láttam, de a szag már elért. Megint beledöglött egy jószág, maradványaiból ítélve ismét egy disznó lehetett. 
Viszont a les nagyon jó állapotban van, nem költöztek be a malacok sem. Viszont azért történt egy kis változás, ami magyarázattal is szolgált arra, hogy miért is nem látok állatokat. Fakitermelés folyik azon a részen. Tavasszal lesz mit takarítani megint az itatóból. 
Szépen beletörődtem, hogy ma csak egy nagyobbacska séta lesz a jutalmam, legalább újra feltöltődöm kicsit, a sok energiavámpír teljesen leszívta a tartalékaimat. Még egy alig stresszes munkában is van ilyen. Ha nincsenek négylábúak, akkor próbálkozzunk kétlábúakkal. Lassan azon vettem észre magam, hogy itt már a madár sem jár, ezért kerestem valami földhöz ragadtabb témát a fotózáshoz.
Sikerült eltöltenem egy kicsit az időt, de ez a makrózásos dolog nem tud lekötni hosszú órákra. inkább újra nekiveselkedtem a cserkelésnek, kicsit nagyobb kanyart kezdtem leírni a csülkös vad reményében. Természetesen kitartásomat siker koronázta. A kukorica tarlón vagy egy tucat muflon, kosok, jerkék vegyesen. Nem messze tőlük dám tarvad és talán féltucatnyi gím tehén, borjú. Ez ám a Kánaán, kiáltottam magamban! A muflonok, mint szoktak, bamba birka módjára lestek, alig mozdultak. A dámok sem törődtek velem, néha fel-fel néztek, de fittyet hánytak rám. A gímeknél a vezér tehén elindult felém, a szántó közepét is elhagyta már, mikor óvatosan lekászálódtam a magaslesről. Itt jön az a fejezet, hogy a történelem ismétli önmagát. Ilyenkor sajnálom, hogy egyedül voltam, de egyben nagyon is örülök neki. Történt ugyanis, pár évvel ezelőtt, hogy Micskó Zoli barátomat meghívtuk egy kis cserkeléses fotózásra. Épp a disznókat abajgattuk, mikor mondom nekik, én kicsit előre megyek, ne legyünk itt ilyen sokan, mert csak zavarjuk egymást. Így is lett. Új vízhatlan bakancsomat gondoltam beavatom, mert az előttem lévő dagonyát nem akartam lustaságból kikerülni. A vízen való járást megkönnyítvén -kezemben a fényképezőgép-, láttam egy ágat a vízben. Gondoltam ügyesen rálépek, mert nem leszek annyira sáros és nem botlom el benne. Ahogy ezen gondolatok végére értem volna, már fürödtem is. Nem is akárhogyan. A gally, amire ráléptem, kirúgta a támaszkodó lábam és ploccs! Csak a napszemüvegem mögött maradtam száraz, amíg le nem töröltem a kezemmel az arcom. Nem tudom hányan fürödtek már dagonyában, de nem a kellemes illatokról maradt emlékezetes az biztos. Vicces barátaim csak annyit jegyeztek meg, hogy a kocsiba így nem szállok be. Addig kellett sétálnom, míg meg nem száradtam. Azt látni kellett volna, hogyan néztek a disznók körülöttem... De a gépet is megmentettem ám. Eme röpke kis kitérő után sejthető, mi is történt velem. Megint ráléptem egy ágra és mint a felajzott íj rúgta ki a lábam. De itt jött a jól megszerzett rutin, no és az évek. El nem estem, de mire felnéztem, már egyedül voltam a kukoricás szélén. Az összes vad elinalt. Ennyit a hangtalan cserkelés művészetéről.
Bandukoltam a kocsim felé, leszegett fejjel, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, mikor itt a terülj terülj asztalkám és elszalasztom a lehetőséget. Ha sikerült volna a nagy attrakció akkor körülbelül ezt a képet láttam volna, miután kitörlöm a sarat a szememből.
Már csak az a pár kilométer volt hátra, amit pluszban megtettem és még egy kicsi. Továbbra is dörmögtem magamban, hogy hogyan lehetek ennyire szerencsétlen. Már majdnem sajnáltam is magam, mikor rám ugatott egy őz suta. Na azért még sem vagyok olyan szerencsétlen. Szépen lassan letérdeltem, majd leültem. Az őz is megnyugodott, szépen lassan körbejárt, meggyőződött róla nem vagyunk veszélyesek egymásra, és elkocogott.
Hazafelé, mindig a távolabbi nyiladékot választom az utam befejezéséhez, mert mikor ide érek, általában a szarvasok is akkor érnek erre a részre. Csúszkáltam a sárban jobbra balra, alig tudtam megtartani az egyensúlyom. Próbáltam én közben nézelődni is, de semmi érdekeset sem láttam. Egyszer csak megvillant balra előttem a fák között valami. Próbáltam keresni a szememmel, de a fény és árnyékok játéka kicsit megviccelt néha és nem láttam semmi izgalmasat. Vagy mégis? Igen. Igen, az egy szarvas tükre. Óvatosan lekuporodtam, de már nem volt időm fedezéket keresni, mert már futottak is ki az ellenkező oldalról a többiek, akik lemaradtak a rudliból. Néhány fiatal bika, tehenek és a sor végét, valamint a kis kirándulásom végét is, egy páros tizenkettes zárta. Kicsit a földön ülve gyönyörködtem bennük, míg el nem tűntek a szemem elől.
Szép befejezése volt az erdei túrámnak.

 
 Bónusznak, a valós lezárásnak lőttem még egy képet erre az odvas nyírfára, mert olyan szép volt a háttere.
  

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó fényeid voltak! Az első két kép nagyon jó! A leírást is élvezettel elolvastam. Valamint őz fotók is nagyon jók! Üdv. Gábor

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi szépen! Imádom az őszi erdőt! :)

      Törlés