Március a megújulás időszaka. Tegnapi kis regenerációs sétám során mindenfelé ezt tapasztaltam. Megújul a föld, a fák, az állatok, minden. Egyre gyakrabban ébredek madárfüttyös reggelre. Valóban itt a tavasz. Az erdőben is egyre több a koronátlan fő, egyre jobban benne vagyunk az agancsozás szezonjában. Ismét elárasztják az erdőt az agancsozók, űzik hajtják a szarvasokat a könnyen szerezhető pénz reményében.
Több helyen már malacoznak a kocák, én még nem tapasztaltam, nem láttam idei malacokat, de megint kezdődik a futósabb időszak. A végén még sportember lesz belőlem. A betakarított vadföldeket, kezdik szántani és nem soká vetni, hogy ismét legyen mit enni télen az állatoknak. Egyre többfelé tapasztaltam, hogy szinte minden évben nagyobb területeket fognak el a vadak elől. Talán ennyire nincs pénz takarmányra? Lassacskán olyan az erdő -erős túlzással-, mint egy háztáji gazdaság. Nem az én feladatom megítélni, pláne nem bírálni. Biztosan így kell csinálni, hiszen a vadgazdálkodáshoz ez is hozzá tartozik.
A regenerálódásnál tartottam... Nagy sebbel lobbal vágtam neki a csodálatos időben az erdőnek. Nagy igyekezetemben, sikerült megzavarnom a terülj, terülj asztalkámnál egy kisebb kos csapatot. Visszavéve a lendületből és átváltva az árnyékos oldalra, be is vártak. Én bennük, ők bennem gyönyörködtek. Tök jól nézhetek ki, mert vagy húsz percen keresztül bámultak. Tetszett a ruhám... A napsütötte tájban gyönyörködve baktattam tovább a murvás úton, szemem majd kifolyt, úgy vakított. Sebaj (Tóbiás), van napszemüveg nálam, csak fotózni nem lehet benne. Átvágtam a nagy vadföldön a fenyves felé véve az irányt. Itt még bennem volt, hogy felmegyek a leshez, de elvetettem a gondolatot, az ördög nem alszik, tavaly is ilyen időtájt fialtak a kocák, pont a lesnél. Nem hiányzik most a futás, inkább óvatos leszek és gyáva, nem megyek fel. Az alsó úton haladtam -teljesen összevágták a nehéz teherautók az utat-, botladozva a nagy bakhátakon. Hirtelen a fenyvesnék észrevettem három bikát, kettő már kopaszon napozott, a legfiatalabb először felkelt, majd elindult lassan felém. Egyszer csak egy enyhébb fuvallatnál elfordult és kiugrott az útra, majd át a biztonságot nyújtó erdőbe. A két tar-fejű kis késéssel követte. Hát manuális élesség állítás kocogó szarvasnál... még szokni kell. Nem lett az igazi.Valójában a monopod sem hozzá való, folyamatosan mozgatom. Pár méteren keresztül követtem őket, de nem volt alkalom még egy emlékképre sem. Gondoltam ha már idáig jöttem átvágok a fenyvesen, bekukkantok a vadföld túlvégébe is. Semmi sem volt kint. Elindultam vissza, gondoltam a korábban bevonult muflonok talán megint kint lesznek. Próbáltam az árnyékos részen osonkodni, ne vegyenek észre. Sehol semmi... Teljesen letörtem. Talán úgy 80-100 méterre lehettem a kis fenyves végétől, mikor olyan érzésem támadt, mit ha valaki figyelne. Nem az erdőből, mögülem. Baromira kellemetlen és egyben zavaró volt. Egyedül vagyok, de valaki mégis néz folyamatosan. Megálltam, füleltem, halk neszeket hallottam az erdő felől. Akkor vettem észre néhány dám tar vadat, majd a hozzájuk tartozó lapátosokat is. Ők figyeltek. Ahogy beszűrődött rájuk a fény, szinte tökéletes álcázást biztosítottak nekik. Ha nem mozdulnak, akkor még mindig azon agyalok ki figyel.
A regenerálódásnál tartottam... Nagy sebbel lobbal vágtam neki a csodálatos időben az erdőnek. Nagy igyekezetemben, sikerült megzavarnom a terülj, terülj asztalkámnál egy kisebb kos csapatot. Visszavéve a lendületből és átváltva az árnyékos oldalra, be is vártak. Én bennük, ők bennem gyönyörködtek. Tök jól nézhetek ki, mert vagy húsz percen keresztül bámultak. Tetszett a ruhám... A napsütötte tájban gyönyörködve baktattam tovább a murvás úton, szemem majd kifolyt, úgy vakított. Sebaj (Tóbiás), van napszemüveg nálam, csak fotózni nem lehet benne. Átvágtam a nagy vadföldön a fenyves felé véve az irányt. Itt még bennem volt, hogy felmegyek a leshez, de elvetettem a gondolatot, az ördög nem alszik, tavaly is ilyen időtájt fialtak a kocák, pont a lesnél. Nem hiányzik most a futás, inkább óvatos leszek és gyáva, nem megyek fel. Az alsó úton haladtam -teljesen összevágták a nehéz teherautók az utat-, botladozva a nagy bakhátakon. Hirtelen a fenyvesnék észrevettem három bikát, kettő már kopaszon napozott, a legfiatalabb először felkelt, majd elindult lassan felém. Egyszer csak egy enyhébb fuvallatnál elfordult és kiugrott az útra, majd át a biztonságot nyújtó erdőbe. A két tar-fejű kis késéssel követte. Hát manuális élesség állítás kocogó szarvasnál... még szokni kell. Nem lett az igazi.Valójában a monopod sem hozzá való, folyamatosan mozgatom. Pár méteren keresztül követtem őket, de nem volt alkalom még egy emlékképre sem. Gondoltam ha már idáig jöttem átvágok a fenyvesen, bekukkantok a vadföld túlvégébe is. Semmi sem volt kint. Elindultam vissza, gondoltam a korábban bevonult muflonok talán megint kint lesznek. Próbáltam az árnyékos részen osonkodni, ne vegyenek észre. Sehol semmi... Teljesen letörtem. Talán úgy 80-100 méterre lehettem a kis fenyves végétől, mikor olyan érzésem támadt, mit ha valaki figyelne. Nem az erdőből, mögülem. Baromira kellemetlen és egyben zavaró volt. Egyedül vagyok, de valaki mégis néz folyamatosan. Megálltam, füleltem, halk neszeket hallottam az erdő felől. Akkor vettem észre néhány dám tar vadat, majd a hozzájuk tartozó lapátosokat is. Ők figyeltek. Ahogy beszűrődött rájuk a fény, szinte tökéletes álcázást biztosítottak nekik. Ha nem mozdulnak, akkor még mindig azon agyalok ki figyel.
Nagyon lassan mozogtam, nem szerettem volna megijeszteni, elzavarni őket. Kicsit szoktam a technikát is, a 700 az 700! Baromira látszik a képeken a kézremegésem. Sajnos nincs stabil állványom, de legalább élvezem az egészet. Lassan elváltunk egymástól.
erőteljes géphangot hallottam, majd mire felismertem, már láttam is a traktort, szántotta a vadföldet. Akkor a fenti etetőnél nem lesz semmi, mehetek haza. Még szinte meg sem láttam az etetőt, már egy-két muflon háta villant. Sajna csak a verőfényes napsütötte részen tudtam menni, ezért ki is szúrtak már messziről. visszavonulót fújtak, majd beléptek az erdőbe. Nem mentek el, csak biztonságban szerették volna tudni magukat. Letáboroztam egy lesnél és vártam. Közben megcsörrent a telefonom, nem a rigófütty volt beállítva csengőhangnak, a U2 nem aratott ezen a vidéken akkora sikert. Kicsi lányommal kommunikáltam, megerősített, hogy szépen tisztul alul felül. Szegénykém... már harmadik napja. Miközben erről trécselünk, próbáltam némi humorral elvenni az élét, megjelent mellettem egy bak. Talán 4-5 éve láttam itt őzet. Teljesen zavartalanul bóklászott, nem is törődött velem. De itt is megmozdult a levegő és hussssss. Haza is mentem.
