Múlt héten szerettünk volna Orsival kimenni sétálgatni és tesztelgetni. Sajnos nem jött össze, mert zuhogott az eső. Olyan volt, mint tavasszal, csak sokkal hidegebb a levegő. Jó lett volna mindenkinek, Orsi éppen lábadozik egy baleset miatt, nekem meg a gépem hol működik, hol nem. Tehát valami terápiás célzattal. Ezt bebuktuk az eső miatt, ezért elhalasztottuk. A héten volt a klubunkban a megbeszélés is, mivel szeretnénk bemutatkozni a FeHoVa-n, gondoltuk akkor másnap lehetne egy kis fotózás is. Kaptam kölcsönbe Orsitól egy 7 D-t :) de örültem neki - itt jön a fülig érő száj -, a "csalódás" akkor jött, amikor megláttam megint Oszit a kis bolondos kutyát.
Aranyos, meg cuki, ahogy mondani szokás, de most megmutatta a foga fehérjét. Szó szerint is. Annyira nem rohanok előre a sztoriban, de mindkettőnket meglepett.
Meglepett, hogy a kerítésen -nem volt lyuk - simán átjött, pedig azt hittük sikerült lerázni. Nem siettünk, hisz Orsi térde még nem 100% -os, lassan, néha kicsit pihenve mentünk, természetesen Vahúr kíséretében. Mindenre figyelt, mint legutóbbi túránkon és most sem fogadott szót. Mint egy gyerek. Semmi sem mozdult az erdőben, legalább is amit mi "láttunk", Oszi viszont folyamatosan figyelt. Megérkeztünk a leshelyhez, elfoglaltuk a helyünket, épp tesztképeket szerettem volna készíteni, mikor Oszi rohanásba kezdett és iszonyatos ugatásba a szálas vadetetőnél. Jó száz méterre voltunk az etetőtől, de láttuk valami vadat tart a kutya. Elsiettem oldalra, ha esetleg kiugrasztja akkor talán egy jó akciókép is lehet belőle. Nem ugrasztotta ki, sőt keményen tartotta. Amikor odaértem, láttam, hogy egy szép muflon kos szorult az etető lécei közé. Szó szerint felakasztotta magát a szarvaival. Olyan keményen tartotta Oszi, hogy néha igen keményen harapta, húzta a szorult helyzetben lévő csigást. Megesett a szívem a koson, de egyedül nem igazán tudtam neki segíteni, a kutyánál elpattant a húr, megérezte a vér szagát és lecsillapíthatatlan erővel már marcangolta a szorult helyzetben lévő vadat. Már vérzett, a fülét majdnem leszakította a sok próbálkozásban, kissé ki is merült már a feje rángatásában és az ugrálásban. Szerencsére lejött Orsi is, megpróbálta kisebb, nagyobb sikerrel elűzni a kutyát, de minduntalan nekiesett a kosnak. Ki kell szabadítanunk, mert, ha nem akkor biztosan elpusztul. Bevallom féltem, de valami erőt vett rajtam, nem hagyhatom, hogy ilyen csúnya halála legyen. Bemásztam az etetőbe, megpróbáltam megfogni a szarvát, remélve, hogy nem rántja meg a fejét, mert akkor tuti több ujjam is eltörik. Soha nem volt még ilyen élményben részem. Amikor hozzá értem próbáltam szavakkal kicsit nyugtatni, sikerrel. Teljesen átszellemült szinte, talán érezte, hogy tényleg segíteni akarunk neki. Nagyon nyugodtan tűrte, hogy kiakasszam a csigáit, köszönet képpen visszanézett -de ezt csak képzeltem tán - és eliramodott az erdő felé. Oszi természetesen rohant utána. Negyed óra múlva kullogott vissza a blöki, egyik lábát erősen fájlalva, véres pofával szégyenkezve. Látszott rajta némi bűntudat is. A lába tán akkor sérülhetett meg, mikor megrúgta a kos. Nem adják olcsón a bőrüket ezek a birkák.
Így sikerült életet menteni az erdőben, nagyon jól esett valahol....
Lesznek majd képek is, mert azért megpróbáltuk dokumentálni valahogy, de még egy kis türelem kell.
