Ja, igen az applikáció. Azt hiszem ugorjunk is tovább, illetve csak annyi, hogy persze milyen az ember, szinte mindenki le is töltötte. Egyszer sem használtuk, de mint információ legalább meg volt. Gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot, ha mondjuk a szakmám lenne, akkor tuti minimum egy doktorit írnék a helyes bőgés technikáról, de lehet veszek néhány leckét Erdélyi Tomitól. 
Azért meg kell hagyni, van egy varázsa ennek a tájnak. Magával ragadja az embert, nem csak a szúnyogok hada. Miután hazaértem elővettem Zilai János Az én Gemencem könyvét, hogy belepillantsak, merre jártam, azt János hogy festette le, milyen vadászélmények, feladatok kötik hozzá. Ne menjünk azért a történetben ennyire előre. Kanyarodjunk vissza oda, hogy a lessátrunk a folyó partján, hajnalodik és várjuk a hatalmas bikákat, ahogy a vizet fröcskölve, mint egy hatalmas hajó gázolnak át. A hajnali ködös párás tisztások már az ősz jelenlétére utalnak, annak ellenére, hogy délután még mindig 30° feletti a hőmérséklet. Imádom az őszt, hihetetlen fényeket produkál hajnalonta. Csodálatos volt az összes hajnal, szép fényekkel. Most már tényleg kanyarodjunk vissza a rendes kerékvágásba. Kiérkeztünk a szokott helyhez, leraktuk a kocsit. Elszaladtam a hídhoz benézni a folyóra, van-e kint valami. Volt! Végre. Ahogy szokták mondani katonáéknál, erőteljes csatárléptekkel megindultunk a lesünk irányába. Már szinte ott voltunk és hallottuk a csobogást. Kissé meggondolatlanul leszaladtam a partoldalon, szerencsére nem történt semmi különös, a disznó viszont megvárt. Pontosabban nem ment el azonnal. Egy két kattintás, majd miután útjára bocsátottuk bevackoltunk a sátorba és vártunk.
Nem is kellett sokáig várni előkerült néhány malac, azért egy agyaras igen csak szépet mutatott nekünk. Nagyon sokáig rágcsálta a sulymot, majd valamitől vezérelve felénk fordult, lassan el is indult. Azt hittük itt kell randizni vele a sátorban, már épp kezdtük kialakítani a helyét, de időben meggondolta magát. Még szerencse. Azért elég szép kis bicskája volt.
