Amit az erdő tanított a késekről
Van az a mondás, hogy egy kés jó,
két kés sok, három kés pedig még mindig nem elég. Nem tudom, ki találta ki, de
ahogy teltek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy van benne valami. Mert ha
valaki sokat van a természetben, előbb-utóbb rájön, hogy a kés nem egyszerűen
egy kés. Más kell a zsebbe, más kell egy túrához, más egy táborépítéshez, és
megint más egy vadászathoz.
Én pedig elég sok időt töltök
kint. Hol fényképezőgéppel a vállamon, hol vadászaton, hol egyszerűen csak az
erdőt járva. És az évek alatt a késekhez is kicsit másképpen kezdtem
viszonyulni. Ma már nem azt kérdezem elsőként, hogy melyik a legjobb kés.
Hanem azt: nekem melyik lenne
a jó? És ez szerintem nagyon nem ugyanaz.
Nem könyvből tanultam, ha valaki
most azt gondolja, hogy ezt egy késes könyvből olvastam ki, akkor ki kell
ábrándítanom. A saját tapasztalataimra támaszkodom.
Már 2011-ben elkezdett
foglalkoztatni, hogy milyen lenne egy olyan kés, ami kifejezetten az én
kezemhez és az én használatomhoz készülne. A Woodlore és Bear Grylls kései
adták az alapötletet, de nem akartam egyszerűen lemásolni egyik formát sem.
Inkább azt próbáltam kitalálni, hogy nekem mekkora penge kellene, milyen
vastagságú legyen, milyen legyen a markolat, hogyan fogjam meg biztonságosan,
és mi az, amit valóban elvárok tőle. Már akkor is az volt az elképzelésem, hogy
a kés ne egyetlen feladatra legyen jó. Legyen vele lehetőség fát faragni,
aprítani, tüzet rakni, túrabotot készíteni, és ha kell, más erdei munkákra is
használható legyen. És persze akkor még azt gondoltam, hogy ezt majd szépen
megtervezem papíron, elkészül, és kész.
Nos... nem egészen így lett.
A papíron tökéletes kés
Az első saját késemnél már rögtön
kiderült, hogy a rajz és a valóság két külön világ. A kés elkészült, és
természetesen nagyon örültem neki. Aztán amikor megfogtam, már láttam is a
hibáit. A nyél körülbelül egy centivel rövidebb lett, mint amilyennek szerettem
volna. A penge is egy kicsit keskenyre sikerült. És már akkor azon
gondolkodtam, hogy az élsíkot feljebb kellene vinni, a markolatot pedig jobban
a kezemhez alakítani.
Ez volt az első olyan pillanat,
amikor igazán megértettem: egy kés formáját meg lehet rajzolni, de a
használhatóságát nem lehet teljesen papíron eldönteni. Ahhoz használni kell.
Sokat.
Az erdő a legjobb tesztlabor
A kés igazi próbája szerintem nem
az, amikor szépen ráteszed az asztalra és megnézed. Hanem amikor kiviszed az
erdőbe. Ott nincs laboratórium. Nincs tökéletes munkapad. Van viszont hideg,
nedvesség, sár, fa, ág, gyújtós és mindenféle olyan helyzet, amire otthon nem
feltétlenül gondol az ember.
A Cool Breeze nevű késemnél már
tudatosan próbáltam ki, mire képes. Túrabot készítés, gyújtós aprítása,
vékonyabb száraz ágak darabolása, kisebb fa hasítása – ezekkel egészen jól
elboldogult. Aztán természetesen jöttek a hibák is. A hamis fokél például jól
mutatott, de bizonyos munkáknál már inkább hátrány volt. A kés hegye emiatt
gyengébb lett, és ezt egy idő után sikerült is megtapasztalnom.
Le is tört.
Na, ez például olyan tapasztalat,
amit egy katalógusban nem fogsz megtalálni. Utána már pontosan tudtam, hogy a
következőnél mit csinálnék másképpen. A penge szélességén változtatnék. A
nyelet alakítanám. Az élsíkot szélesebbre venném. A fokélt is ehhez igazítanám.
Vagyis egy használat közben szerzett hiba rögtön egy következő kés tervezési
szempontjává vált.
És itt kezdett igazán
érdekelni a kés
Talán furcsán hangzik, de nekem
éppen ez lett az érdekes benne. Nem az, hogy hány kést lehet megvenni. Hanem
az, hogy mitől lesz egy kés jó kés. Mert a válasz egyáltalán nem olyan
egyszerű, mint hogy „jó acélból készüljön”. Persze az acél fontos. De legalább
ennyire fontos a penge formája, vastagsága, az élszög, a markolat, az
egyensúly, a tok, és az is, hogy milyen környezetben fogjuk használni.
Egy késes cikkben olvastam,
amivel teljesen egyet is tudok érteni: nincs minden feladatra ideális kés,
először azt kell eldönteni, milyen munkára szeretnénk használni. Én ezt már a
saját tapasztalataim alapján is pontosan így látom.
Bicska vagy fix penge?
Ha csak egy kis mindennapi kés
kell, akkor egy jó bicska szerintem tökéletes társ. Zsebben elfér. Könnyű.
Mindig kéznél van. Apróbb feladatokra nagyon praktikus. De ha én komolyabban
indulok az erdőbe, akkor inkább fix pengét választok.
Miért? Mert egyszerűen jobban
szeretem. Masszívabbnak érzem. Nincs zsanér, nincs mozgó szerkezet, és ha
megfelelő kialakítású, a tisztítása is egyszerűbb. A vadász számára ez
különösen fontos lehet. Ha pedig tényleg nagyobb terhelésre szánom, akkor a full-tang
kialakításnak is van értelme: ilyenkor a penge anyaga végigfut a markolaton,
ami masszív felépítést ad. Nálam azonban itt is az lenne az első kérdés: Mire
fogom használni?
Nem akarok egy olyan kést,
amellyel elméletben akár egy mamutfenyőben is alagutat lehet ásni. Azt a
feladatot inkább hagyjuk a fűrészre.
Mekkora legyen?
Ezt is megtanultam. Nem kell
mindenből a legnagyobb. A Cool Breeze például 13,5 centiméteres hasznos
pengehosszával és 220 grammos tömegével nálam már közepes méretű késnek
számított. Tábortűzhöz, gyújtóshoz, túrabothoz és kisebb erdei munkákhoz jól
használható volt, de vastagabb faanyaghoz már inkább egy összecsukható fűrészt
választanék mellé.
És ez is egy fontos tanulság: nem
kell mindent egyetlen késsel megoldani. Ha egy kés jó valamire, attól még nem
kell mindenre jónak lennie.
Rozsdamentes vagy szénacél?
Na, itt már biztosan lehetne egy
jó kis vitát rendezni. A szénacélt szeretem. Van karaktere. Jól élezhető, jó él
alakítható ki rajta, és egy használatban lévő szénacél késnek szerintem van
valami különleges hangulata. Viszont én, ha olyan kést választok, amelyik
rendszeresen velem van az erdőben, valószínűleg a rozsdamentes acél felé
hajlanék. Egyszerűen azért, mert nálam a kés használati tárgy. Kap esőt, párát,
sarat. És néha az ember nem tud azonnal leülni és tökéletesen karbantartani.
A Cool Breeze-nél is rozsdaálló
acélt választottam, éppen azért, mert terepen számított a nedves környezet
tűrése. A kés 56–58 HRC körüli keménységűre lett edzve.
Az általam olvasott cikk, annak
összefoglalója is hasonló kompromisszumot ír le: a szénacél jól élezhető és jó
él kialakítható rajta, viszont több törődést igényel; a rozsdamentes acél
kevésbé kényes, ezért kültéri használatnál praktikus lehet. Én pedig ismerem
magamat. Nekem ez számít.
A markolatnál dől el sok
minden
Egy kés lehet bármilyen jó
acélból. Ha nem áll jól a kezemben, nekem nem jó. Már a Bushy tervezésénél is
az volt a szempont, hogy a markolat ne legyen túl szögletes, mert hosszabb
használatnál kényelmetlen lehet, de túlságosan ovális se legyen, mert akkor
könnyebben elfordulhat a kézben. Arra is gondoltam, hogy nedvesen se legyen
csúszós, ezért akkor lakkozatlan fa markolatban gondolkodtam. Ma már biztosan
másképp közelíteném meg. A fa továbbra is gyönyörű.
Egy szép fa vagy agancs
markolatnak megvan a maga hangulata, különösen egy klasszikus vadászkésen. De
ha nekem az a fontos, hogy esőben, hidegben, nedves kézzel is stabilan fogjam,
akkor egy G10 vagy Micarta jellegű modern anyaggal is nagyon komolyan számolnék.
Nem azért, mert szebb. Hanem mert dolgozni akarok vele.
A tok is része a késnek
Ezt szerintem sokan elfelejtik.
Pedig egy erdei késnél a tok nem valami mellékes tartozék. Ha hordom, akkor
fontos, hogy biztonságosan tartsa. Ne essen ki. Ne akadjon mindenbe. Ne
zavarjon járás közben. És akkor is hozzáférhető legyen, amikor szükségem van
rá.
A saját késeimnél én is egyre
inkább rájöttem, hogy a kés és a tok tulajdonképpen egy rendszer. Lehet egy
fantasztikus pengéd, ha a tok miatt kényelmetlen viselni. Akkor előbb-utóbb
otthon fog maradni.
Az apróságok csak használat
közben derülnek ki
És itt jön egy másik régi
tapasztalatom. Azt hinné az ember, hogy egy késnél a nagy dolgokat kell jól
megtervezni. A penge. A markolat. Az acél. A méret. Persze ezek fontosak. De
néha egy apróság mutatja meg, mennyire gondoltad át az egészet. Például egy
zsinórfurat. Elsőre jelentéktelen részlet. Aztán amikor használod a kést,
rájössz, hogy milyen kialakítás lenne igazán praktikus. Ugyanez a markolat
hossza. Egy centiméter papíron semminek tűnik. A kézben viszont már nagyon nem
az. Ezt az első saját késemen is megtapasztaltam. A nyél egy kicsivel rövidebb
lett, és rögtön tudtam, hogy legközelebb másképp csinálnám.
Ma már máshogy terveznék
Ha ma kellene saját kést
terveznem, biztosan nem egyszerűen lemásolnék egy meglévő modellt. Inspirációt
persze továbbra is keresnék. Megnézném, mit csináltak azok, akik nálam sokkal
többet tudnak erről. Megnézném a Woodlore-t. Az STS-5 formavilága továbbra is
tetszik. A Bark River kései között is vannak olyanok, amelyek formailag közel
állnak hozzám. De már tudom: nem a másik ember kezéhez kell tökéletes kés.
Hanem az enyémhez.
Ezért ma már először azt
rajzolnám le, amit használni akarok. Utána fognám meg. Aztán kipróbálnám. Ahol
nyom, ott faragnék. Ahol kevés, ott változtatnék. Ahol túl sok, ott
visszavennék. És csak utána mondanám azt, hogy: na, most már kezd olyan lenni,
amilyennek szeretném.
Ha ma kellene választanom...
Ha most kellene magamnak egy
olyan kést választanom, amit rendszeresen vinnék az erdőbe, fotózni, túrázni
vagy vadászatra, akkor én egy közepes méretű, fix pengés, rozsdamentes acélból
készült, masszív, de nem túl nehéz kést választanék. Nem kellene óriásinak
lennie. Nem kellene tízféle funkciót tudnia. Nem kellene feltétlenül katonásan
kinéznie. Legyen jó vágóképessége. Legyen erős hegye. Legyen jól
kiegyensúlyozott. Legyen kényelmes a markolata. Legyen jó a tokja. És ami a
legfontosabb: legyen olyan, amit tényleg szívesen használok. Mert én nem
vitrinbe venném. Egy jó kés idővel lesz igazán a tiéd. Talán ez az egész késes
történet legfontosabb része. Az első saját késem nem lett tökéletes. A második
sem. Sőt, valószínűleg, ha most újra elkészíteném ugyanazokat, ma már azokon is
találnék valamit, amin változtatnék.
De pont ettől lett érdekes az
egész. Minden használat megmutatott valamit. Minden hiba adott egy új ötletet.
Minden terepi próba egy kicsit közelebb vitt ahhoz, amit valójában keresek. És
ezért ma már egészen más szemmel nézek egy késre. Nem az érdekel elsőként, hogy
milyen márka. Nem az, hogy mennyibe kerül. Nem az, hogy mit írnak róla a
katalógusban.
Hanem: jó lesz nekem?
Mert lehet egy kés nagyon jó.
Csak éppen nem nekem való. És lehet egy másik egyszerűbb, szerényebb, kevésbé
híres darab, ami viszont minden alkalommal azt csinálja, amit szeretnék. Nekem
az lesz a jó kés. Talán végül mégis ez a lényeg, aki sokat van a természetben,
annak egy idő után kialakulnak azok az eszközei, amelyekhez ragaszkodik. Egy
jól bevált fényképezőgép. Egy objektív. Egy hátizsák. Egy bakancs. És egy kés.
Nem azért, mert ezek feltétlenül
a világ legjobbjai. Hanem mert már bizonyítottak. Én pedig ma már nem egy
mindent tudó kést keresnék. Inkább egy olyat, amelyik pontosan azt tudja, amire
nekem szükségem van. Egyet, amit jó érzés kézbe venni. Egyet, amit nem féltek
használni. Egyet, amelyiknek tudom a határait. És ha egyszer újra saját kést
tervezek, már azt is tudom, honnan kell kezdenem. Nem a pengével. Nem az
acéllal. Nem a márkanévvel. Hanem magammal. Mire fogom használni? Hol fogom
használni? És mit várok el tőle? A többi már csak tervezés kérdése. Mert egy jó
kés szerintem nem attól jó, hogy mindent tud. Hanem attól, hogy amikor
szükséged van rá, pontosan azt tudja, amit kell.
És talán ezért szeretem én is
a késeket. Nem a kés miatt.
Hanem azért, amit az erdőben jelent. Egy egyszerű, megbízható eszközt, amelynek a valódi értékét nem a katalógus, hanem a használat mutatja meg.
