…szarvasbőgés, hogy sebtiben le is lőjem a címben rejlő „poént”.
Nem régóta próbálkozom nagyvadjaink fényképre vitelével, így nem igazán vannak még bejáratott helyeim, főleg egy olyan csodás eseményre nehezebb találni, mint amilyen a szarvasbőgés időszaka. Ilyenkor felpezsdül az erdő, a gombászoktól a „műkedvelő” szarvasbőgés-hallgatókon át természetesen a szezonkezdő vadászokig sokan meglepik az erdőt. Ki szervezetten és legálisan (ez a ritka), ki nem…
Ezen a helyen, ahol végül idén is kikötöttem szeptemberben, tavaly jártam már 1-2 alkalommal, de csak beosonva, nem igazán volt kitől megkérdezzem, szabad-e. Nem is időztem itt sokat, nem volt olyan biztonságos érzés, be kell valljam, a látott szépségek ellenére. Úgyhogy eredetileg úgy terveztem, idén nem is megyek arra, de végül valahogy mégis oda vonzott valami.
Ennek köszönhetően lett az idei eddigi „pályafutásom” első, és csodaszép, "igazi" szarvasbőgéses időszaka, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak, de leginkább azért, hogy az erdő e varázslatos lényeit megteremtette a világ szépülésére…
Aznap csodás, langyos, napsütéses délután volt, jó időben érkeztem, még nem volt semmi mozgás. Befészkeltem magam a helyemre, és nem is kellett sokat várnom, hogy megérkezzen az első bika, maga előtt terelgetve 5-6 fős szép háremét. Igazi erős, hatalmas agancsát büszkén viselő állat volt, rajzolni szoktak ilyesfajtát. Ő már tettre kész volt ekkor is, és ezt időről időre felcsendülő bőgésével adta az erdő tudtára. Érdekes volt, ahogy az ott töltött idő alatt meg-megjelent valahonnan még egy-egy tehén, és mint valami bűvös síp szavára, úgy gyülemlettek a bika köré. Estére lettek tizen is.
Miközben a nagy bika ténykedését figyeltem, ahogy két szerenád közt lehevert a fűbe, és tehenei éber szemére bízta magát, mellettem az erdőből kiosont egy-egy fiatal bika is, még nem volt valamire való agancsuk sem, csak két „szuronyuk”. Az egyikük lett a kedvencem. A többi sihederrel ellentétben ő már készülődött, nem hagyta meg a barkát az agancsán, szépen le volt tisztítva, ahogy azt kell. Egy tehénnel érkezett, aki később ugyan hűtlenül átpártolt a rangidőshöz, de neki ez sem szegte kedvét, cselesen udvarolgatott egy-egy, a nagy bika látóterén kívül eső szépleánynak. Emellett eltöltött a társaságomban is némi időt, elég közel, de mindössze érdeklődve fülelgetett a fényképezőgép neszeire, aztán velem mit sem törődve legelészett tovább. Nagyon megkedveltem.
Estefelé megérkezett a nap másik látványossága, egy másik termetes főúr, egy nagy fekete mogorva, hatalmas koronával, szinte eltörpült mellette az egész erdő. Szerettem volna, ha közelebb talál jönni hozzám, de sejtettem, hogy aznap már csak ilyen távoli lesz a mustra, mert erősen sötétedett.
Aztán egyszer csak az egész népes társaság egyként úgy döntött, hogy valami vészhelyzet van kialakulóban, és pár másodpercnyi visszafojtott habozás után szétrebbentek, a háremes bika az erdő másik oldala felé terelte el hölgyeit, a magányos agancsosok viszont rendre felém futottak, és körülöttem tűntek el a sűrűben (szorgalmasan exponáltam, de már annyira szürkült, hogy csak igen művészies, de mozdulatukban akkor is nagyon szép emléket őrző képek születhettek). Ebből arra jutottam, hogy nem hibáztam, nem én riasztottam meg őket. Mivel már majdnem rám sötétedett, úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat, hogy nem nekem kell a felzavarásukat kockáztatva elhagyni a helyszínt, ha már úgyis megbolydultak, hát indultam én is.
Utamon az erdősávban egyszer csak meglepő fordulat köszöntött; vadász ült a lesen (mint kiderült, akkor rebbentek szét az állatok, mikor kiért terepszemlére). Meglepetten néztünk egymásra, illően köszöntettem („Hű, azt Jesszusmáriája mindenségit, de megijedtem, jóestét kívánok!”), aztán beszédbe elegyedtünk. Lényeg, ami lényeg – hallelujja, nem kell félve, és homloklövést kockáztatva illegalitásban osonkodnom az erdőben vadászszezon közepén. És ennek nagyon-nagyon örülök! (És továbbra sem értem azokat, akik – az egy dolog, hogy nem tisztelik senki tulajdonát, de – még csak nem is félnek, fel sem fogják, mivel játszanak, amikor a tilosban osonnak.) Abszolút feltöltődve, csodás élményekkel gazdagodva térhettem haza.
Amikor adódott rá lehetőségem, újra visszatértem a szarvasokhoz.
Szépen bőgtek, 3-4 bikát lehetett hallani az erdőben körülöttem. Kijárni azonban már kevésbé szerettek, sok volt mostanában a mozgás, így jobban behúzódtak az erdőbe. Azért vártam az erdőszélen kucorodva, hátha, mert nagyon közel voltak. De ha a hegy nem megy Mohammedhez… Hát, mint a jó katona, nesztelenül bebukfenceztem a sűrűbe. Hihetetlen, hogy néha az embernek elég csak egy sor cserjén és bokron átkelni, hogy egy teljesen más világba, afféle tündérországba lépjen!..
Csodás volt az erdő, ritkán növő szálas, hetyke fák, köztük aljnövényzet szinte semmi, csak pár naposabb foltban némi legelni való zöld, a többi csak avar, és humusz a sok erre járó páros ujjú pata nyomán. Út sincs benne sehol, csak a fák. Ez a szarvasok birodalma, számukra otthonos, számomra maga csoda. És ott voltak ők is. Fiatal bikácskák húzták a nagy bika idegeit próbálkozásaikkal, de mindig megkapták a magukét, és kénytelenek voltak visszább húzódni a tehenektől. Ekkor még messzebb voltam kicsit, nem láttam jól a nagy bikát a fák között. Közelebb lopakodtam. Nemsokára megpillantottam; a nagy fekete mogorva az – és mennyire gyönyörű! Állt a fák közt, nem volt ő más, tényleg az erdő királya, és orgánuma velejével csak mondta-mondta, kikürtölte a világnak, hogy ő az „erdő bikája”.
Idővel nem is nagyon maradt körülötte más, egymaga sétált fel-le, és bőgte a nászindulót, de az is lehet, hogy nekem lett némileg csőlátásom, és figyeltem egyedül csak rá. A mozgás minden esetre elült körülöttünk, nem riasztottam fel semmit én sem. Nemsokára megreccsent a talpam alatt egy ágacska, vagy valami hasonló történhetett, minden esetre némileg elvesztettem az inkognitómat. Mogorva hörrent, bőgött, leste, ki lehet az ott a fák közt, nem tudta eldönteni. Én csak néztem bűvölten az objektív távcsövén át, hihetetlenül fennséges látványt nyújtott. Közben azért érzékeltem a mondanivalóját, miszerint kész lenne megküzdeni velem, csak adjak egy jelt - egészen izgatottan lesett felém, és böffentgetett, be-bekiabált nekem. Úgyhogy nem óvakodtam már közelebb, nekem kevesebb kedvem lett volna ölre menni, le tudok én mondani egy tucat szarvastehénről könnyedén, emiatt nem kellett aggódnia…
Mikor elcsendesedett őurasága, nemes egyszerűséggel felkeltem a fa tövéből, és elindultam kifelé. Ez persze már nem jelentett akkora kihívást számára, kicsit meg is ugrott többedmagával – legalább láthattam rendesen a teheneket, és a másik nagy bikát is, aki még ott volt -, de örömömre nem futottak el még erre sem, csak néztek rám kissé értetlenül.
Hazafelé hálát adtam a sorsnak, hogy ezt a csodáját megosztotta velem – azóta sem tudok betelni vele. Köszönöm."
történet és képek: Mráz Edina
