2011. december 15., csütörtök

Nem csalás, nem ámítás! De akkor mi?

Lassan már itt a karácsony, az elmúlt két hétben pedig alig vetettem papírra a gondolataim. Nem biztos, hogy ez sok embernek hiányzik is, de engem néha szórakoztat.
Fotózás terén nem szólt másról ez az időszak, mint  Dr. Szentpéteri L. József (Joe Petersburger) természetfotós pályafutásáról. Mivel a madarakhoz (sem) értek, így nem igazán szeretnék erről itt véleményt alkotni, a neten lehet olvasni az ügyről rengeteget.
Évekig szinte alig lehetett hallani Szentpéteriről, a körülötte lévő botrányokat azt hiszem az új hír, - "Magyar természetfotós, Szentpéteri József nyerte meg a legnagyobb amerikai természetvédelmi szervezet, a National Wildlife Federation fődíját. A győztes képet 27 ezer fotó közül választották ki..."blablabla- robbantotta ki. Többek közt az 'arckönyvön' lehet olvasni erről a bizonyos "munkásságról". Itt a NaturArt leírja azokat a tényeket, amiket ők szakértői véleményekkel alá tudnak támasztani. Vannak olyan orgánumok, akik csak egyszerű szakmai féltékenységről, egy lejárató kampányról nyilatkoznak. Erre azért rátett egy lapáttal az egyik legnézettebb kereskedelmi csatorna riport filmje. Való igaz, mára többen kíváncsiak lennének a nyolc éve húzódó botrány igazságára. Sokan írták, hogy miért nem perelték eddig Szentpéterit, vagy fordítva. Szentpéteri miért nem rukkolt elő egy bizonyító erejű fotósorozattal, miért hagyja magát "lejáratni"? ...és még sorolhatnám a felmerülő kérdéseket.   
Történetesen kíváncsi lennék a végkifejletre, de valamiért van egy olyan érzésem előbb tudom meg, ki ölte meg Kennedyt. Tisztára, mint Oliver Stone filmje, a "JFK - A nyitott dosszié". Dokumentum és színjáték, valóság és feltételezés sejtelmes keveréke, a nézőt mindvégig izgalomban tartva.

No nem csak ez a hír, hiszen történnek izgalmasabb dolgok is kis hazánkban. Kezdenek visszatelepülni kis hazánk régen őshonos állatai. Ezek közül is talán aki a legjobban otthon érzi magát a tó partyán, nem más mint a toportyán. Az ócska szó viccet félre téve, a toportyán, vagy nádifarkas, vagy legismertebb nevén az aranysakál a kilencvenes években kezdett el újra elterjedni hazánkban, oka a volt Jugoszláviában folyó háborúk. Mára már ismét több ezerre tehető a számuk, főleg déli megyéinkben jellemző. Következő prédánk akár a nagyobb rokon is lehetne a farkas. Ők igazából a szomszédos szlovákiából vándorolgatnak be hozzánk, a legnagyobb csapatot az Aggtelek környékén figyelték meg. Maradjunk kicsit még északon, hiszen itt van egy másik bevándorló, visszatelepülő faj, aki az egyik legszebb macskaféle, a hiúz. Ez a rejtőzködő életmódot folytató állat a kutatások szerint a Börzsönyt vette be, itt találta meg azt a háborítatlan életteret amire szüksége van. Ha már macskafélékről esett szó, legyen a következő a sorban a vadmacska. Szinte az egyetlen amely sosem pusztult ki hazánkban, csak jelentősen megtizedelődött az állománya. Ennek oka, az életterük jelentős csökkenése. Kénytelenek behúzódni az emberek lakta településekre, itt viszont már szembe találják magukat domesztikált rokonaikkal, a házimacskával. A fajta keveredés is veszélyezteti a fennmaradásukat. Más vizekre evezve, a soron következő fajunk a hód. Talán a hód volt az a faj, mely leghamarabb kipusztításra került. Már a XIX század elején eltünt, melynek oka a vízhatlan bundája. Tiszta szerencse, hogy feltalálták a GORE-TEX membránt. A WWF Magyarország a Duna-Dráva Npvel karültve Gemencen indította el hód programját 1996 -ban. Európa legnagyobb rágcsálójából a gemenci 32 hódot, 2000 és 2002 között újabb 24 követte a Hanságban. Összesen 234 egyedet telepítettek vissza a WWF segítségével, mely napjainkra 500 körüli egyedszámra rúgott. (Csak így zárójelben jegyezném meg, néhány egyed csak németül ért, mert Németországból telepítettek 2007 -ben a Dráva partjára) Apropó víz. Kicsit elkanyarodunk az emlősök osztályától, egészen a sugarasúszójú halak osztályáig, a vizáig. Próbálják újra telepíteni e nemes tokot a Dunába, elég jó reménnyel, hiszen a vízbe telepített egyedek elérték már a tengert. Már csak várni kell néhány évet, hogy szaporodási helyükre visszatérjenek a Duna felső szakaszára. Túl az indiánok és vénasszonyok nyarán, ebben a hidegre fordult időben az utolsó említeni kívánt állatunk egy hüllő, mégpedig a vipera. Ennek a nem éppen nagyra növő kígyónknak az egyik alfaját már évek óta lencsevégre szeretném kapni. Sokat járkáltam Kaszón, itt található a Baláta tó, mely mára eléggé elmocsarasodott. Ennek a kicsiny tavacskának a környezetében él a fekete vipera, a keresztes viperának eme alfaja. Talán jövőre érkezik el az idő, egy jelentősebb rákosi vipera állomány visszatelepítésére Kunadacs határában.
Történnek azért jó dolgok is kicsiny hazánkban. :)