2012. február 11., szombat

Kis nyári emlékek...

Szovjet katonai lakótelepek

Mai szemmel az ember hátborzongatónak, rémisztőnek találja a történelmet és annak maradványait, de engem mindez mégis érdekel. Ha már szeretem a horror filmeket, úgy gondoltam miért ne járjak utána néhány lepukkant katonai lakótelepnek, persze nem egyedül, hanem a fotómentorommal, az apukámmal. Egyedül azért még én is félnék az ilyen helyeken. Hosszú utazás és bolyongás után végre megérkeztünk első állomásunkra, Szentkirályszabadjára.
Ez a kis község Veszprém megyében található, de a látnivaló, amiért jöttünk az a pár méterrel arrébb lévő, már nem üzemelő katonai repülőtér és lakótelep. Rögtön a falu melletti főút vezet ehhez a helyhez. Az egyik bejáratánál őrbódé áll, ami még most is ezt a célt szolgálja, mivel a telepen pár házat megvettek cégek és raktár épületként használják, amihez kell a biztonság. Itt a belépés persze TILOS! A másik bejáratnál kapu sem volt, ezért bementünk. Egyre beljebb és beljebb mentünk a lakótelepen, miközben erről a „szellemvárosról” szóló blogot böngésztem, mit írnak erről a helyről. Félve olvastam és görgettem lefelé az oldalon, ahogy láttam mit írnak: „Három jól megtermett kutya eredt utánunk…” Autóval gyorsan felmértük a terepet és ahelyett, hogy kimentünk volna, mi megkérdeztük az egyik autóját szerelő idegent, lehet e fotózni. A válasza megnyugtató volt, ezért kiszálltunk a kocsiból és végre behódolhattam a szenvedélyemnek. Beléptünk az első házba és elkezdtünk fényképezni. A biztonságunk érdekében csak a földszintet jártuk körbe, majd hangokat hallottunk és jobbnak találtuk, hogy visszamenjünk a kocsihoz és onnan folytassuk fényképezős túránkat. A lakótelep többi részét leginkább csak a visszapillantó tükörből vagy az ablakból kinyúlva kaptuk lencsevégre. A fejemben pedig folyamatosan az járt, hogy a holmijukért visszajáró katonák rombolták le a lakásokat és magát az épületet, vagy a vihar, vagy a raktár épületek gazdái. Jobban belegondoltam és nem akartam megtudni, főleg azután, hogy egy elég fura alak jött az új, márkás autójával, aminek a szélvédője be volt törve…
Második állomásunkként Iharkutat választottuk, ami szintén Veszprém megyében volt található. A 150 fős falu leginkább a bauxit felfedezése miatt tűnt el. A lakókat áttelepítették más falvakba és az önellátósága Iharkútnak ezek után megszűnt. Épületeit lebontották, temetőjét áttelepítették és ezt a területet most egy hatalmas bauxitbánya foglalja el. Megrettentő volt látni, hogy a kis falura csak egy emlékmű emlékezteti az embereket, ami egy gémes kútból és két keresztből áll. A falu mellett van egy kisebb domb egy fával, ami csak magányosan áll ott. Felmentünk a dombra körülnézni, gondoltuk biztosan szép onnan a kilátás. Kitaposott út nincs, csak bokrok és virágok, de megérte óvatosan átgázolni ezeken, mivel a táj fentről gyönyörű. Erdők veszik körül, hegyek magasodnak és félig a bányaterületre is rá lehet látni.
Harmadik állomásunk közben egy honvédségi területre is betértünk, persze nem véletlenül. Apukám nosztalgiázni akart egy kicsit és nekem mesélni a régi történetekről. Megmutatott mindent, amit csak tudott, mindezt úgy, hogy oda belépni szintén TILOS! Gyakorlat közben kocsikáztunk végig úttalan utakon, magaslesek sorai közt. Végül megérkeztünk Tabra, a Balatontól nem messze fekvő városba. A szellemvárosok honlapján erről is írtak és jobbnál jobb képeket töltöttek fel róla. Állítólag két kilométerre van Tabtól ez a lakótelep. Fél órán keresztül föl-alá mentünk a városon, mire valaki elmagyarázta, hogyan is kell eljutni oda. Át kell menni a vasúti átjárón. Első átjárónál kaput találtunk, ami zárva volt, de mi nem adtuk fel és tovább mentünk az úton hátha van még egy átjáró. Jól tettük, hogy nem hagytuk abba a keresést, hisz a mondás is azt mondja, hogy „Aki keres, az talál…” A második próbálkozásra bejutottunk és egy nyitott, vagyis betört kapu várt minket, amire megint az volt írva, hogy a belépés idegeneknek és engedély nélkül TILOS! Első, amit megpillantottunk a kapu után, megint egy őrbódé volt, aztán már felismerhetetlen épületeket láttunk. Most nem szálltunk ki a kocsiból, biztos, ami biztos alapon. Körbenéztünk és a földön állatnyomokat találtunk, majd megpillantottuk az egyik épületbe berakodott széna tömeget is. Valószínűleg ezt is megvette valaki, vagyis itt is lehetnek kutyák, emiatt inkább visszafordultunk és tovább mentünk. Több száz kilométer autózás után fáradtan végre hazaértünk.
Ez után az élménnyel teli és fárasztó nap után még inkább rájöttem, hogy milyen érdekesek a múltban történt események. A sok izgalom után, viszont bátran, de nem elég büszkén merem kijelenteni, hogy én tényleg mindenre képes vagyok csak azért, hogy egy kicsit a szenvedélyemnek, a fotózásnak élhessek!

Írta és fényképezte: Berényi Dóra



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése