2012. szeptember 21., péntek

Visszatérés az erdőbe

Az elmúlt napokban, így szarvasbőgés idején, elmentem kicsit feltöltődni, fotózgatni. A fejemben ott volt a kép -nem nehéz, hisz több éve ott van- lemenő nap, de akár felkelő is lehet, mert nem vagyok válogatós, benne az éppen bőgő kapitális bikával. 
Az első nap már úgy izgultam, hogy azonnal az erdőben akartam lenni annak ellenére, hogy majd harminc fokig kúszott fel a hőmérőn a higanyszál. Nagy akaraterőről tettem tanúbizonyságot, mert csak délután indultunk ki, de még mindig nagyon meleg volt. Ennek ellenére a nyiladék közepén már várt egy szép fekete dámbika. Kísérőm, Zsolt mondta is nyugodtan menjek előre, cserkeljem be ahogy csak szeretném, addig vár a háttérben.


A cserkelés elég ügyetlenre sikeredett, a területet egyáltalán nem ismerve, minden apró és nem éppen apró gödörben bukdácsolva haladtam előre. A bikát már láttam lelki szemeim előtt karba tett mellső lábakkal, hintaszékben konyakot kortyolgatva, ahogy röhög rajtam és szánalmas képet vágva megvár, hogy készüljön róla néhány kép az utókor részére. Nem röhögött, csak bambán nézett szerencsémre. Miután elillant, néhány perc múlva egy másik ígéretes bika merészkedett ki a nyiladékra. Közben találtam egy érdekes 'kuriózumot' is, egy elhullott bika barkás trófeáját. Zsolttól megtudtam, hogy nem tudták megállapítani mitől hullott el, az igen csak biztató trófeával dicsekedhető királyi sarj. Miután ügyesen elzavartam ezt is, sokkal könnyebb volt megközelíteni a lest, ahová indultunk. Nagyon jól nézett ki ez a nyiladék, középen a keskeny bokros sávval. Egyetlen hiba, ha mögé szerettem volna látni, fel kellett mennem a lesre. Ha épp volt kint valami a tisztáson, vissza le és cserkelhettem kedvemre. Egyetlen zavaró körülmény volt csak, az a közel háromszáz marha, amit terelgettek a kerítés mentén.


Minden tetszett, de tényleg, talán még annyi nem, hogy túl közel vannak a kerítések és néha belátszik a képbe. Már első nap sok állatot láttunk. Dámot, muflont, gímet (sajna nem bőgött), és még őzet is. Este nyolc után már fotózni egyáltalán nem lehet, ezért kicsit hallgatóztunk majd elindultunk a szálláshelyre.



Másnap kicsit korán volt a reggel, alig tudtam aludni, annyira vártam már, hogy kimehessek. Már négy előtt úton voltam Zsolthoz. Az úton lassan mentem, figyelmeztettek, hogy rengeteg a vad ilyenkor és sok a baleset is. Pont ezek a mondatok csengtek a fülembe, mikor az úton megcsillant egy parányi szempár. Csak lestem, hiszen görényt már évek óta nem láttam. A falutáblánál pedig egy őz várt rám. Már jól indult a napom. A folytatás sem volt olyan rossz. Gyönyörűen ragyogtak a csillagok az égen, utoljára tán Afrikában láttam ennyire fényesen ragyogni őket. Pirkadatig hallgatóztunk, körbe bőgtek a bikák. Az irányokból és a hangokból vagy hetet számoltunk össze. Mint egy selymes fátyol, úgy borult a hajnali pára a völgyre, még jobban sejtelmessé téve a pirkadó reggelt. A nap első sugarai már a tegnapi les tövénél ért minket és a legelésző muflonokat. A korai csendben annyira hangos volt a gép zárja, hogy a muflonok gyorsan el is inaltak. Kisvártatva jött egy érdekes trófeájú bak. Neki is feltűnt a gép erős hangja, minden egyes exponálásnál felkapta a fejét. Ekkor tűnt fel, hogy miért is érdekes az a trófea. Az egyik ág gyilkos volt a másik pedig csak villás. A legnagyobb meglepetés akkor ért bennünket, mikor megjelent a kis családja is a szórón.


A lesen pont arról beszélgettünk, hogy tegnap néztük a nádast és milyen jó lenne ha abban vonulnának a bikák. De a nád jó ember magasságú, tán még magasabb is, ezért nem biztos, hogy látnánk az állatokat. Szinte egyszerre indultunk lefelé a létrán. Még le sem értünk mikor Zsolt szólt, hogy igyekezzek, mert várnak a dámok a nyiladékon. Első nagy siker -mint később megtudtam, az első bika a terület legnagyobb trófeájú egyede-, szépen együtt a csapat. Pár kocka róluk mielőtt végképp elnyelte őket az erdő, majd megrohamoztuk a dombot.




 Pontosabban csak rohamoztuk volna. A dombra még szinte ki sem értünk, rögtön bele botlottunk a másik nagy sikerbe, a terület legnagyobb gím bikájába. Ha nem is bőgött, de maga az a tudat, hogy ennek a résznek a két legnagyobb trófeájú szarvasát sikerült lencsevégre kapni, már kárpótolt mindenért. Most már csak a nádasban rohanó vagy álló szarvasról kéne egy kép, mondom kaján mosollyal a képemen, miután megugrott a bika. Le is sétáltunk a domb túloldalához. S láss csodát, megmozdult a nádas! Ó csak egy szarvas tehén volt. Kicsit vártunk de nem történt semmi, majd ahogy a tehén kiugrott a nyílt részre, ismét megindult a nádas. Az adrenalin az egekben, úgy izgultam, hogy bikák lesznek. A nagy bika volt. Sajnos jó kép nem sikerült, de az élmény ötös.



Gyakorlatilag ezzel vége is lett a napnak, hiszen szépen megvirradt, sőt már reggel lett. Visszamentünk, ittam egy jó kávét, majd sikerült találkoznom Józsival, igazából neki köszönhetem az itt eltöltött időt, ő a terület gazdája.
Nagyon jó volt ez a szűk két nap, mindent köszönök vendéglátóimnak, és ahogy megbeszéltük még visszatérek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése