2012. december 21., péntek

"Ködös Albion"

Ez a zsurnalisztikai közhely jutott az eszembe a reggeli kutyagolásról. Ködös Albion. A városban megint semmi, bezzeg az erdőben ismét mínuszok és köd. Részben örültem, mert az előző alkalommal készült ködös dámos képeimet nem sikerült letölteni, a kártyaolvasó hibája miatt. Sajna csak formatálni lehetett, olvasni nem. Pedig.... Na, nem siránkozom, lesz majd még köd. ...és dámok is. De akkor is olyan szépek voltak, ahogy a síszerek az előtérben és az öt bika belevész a ködbe...
Baktattam tovább, próbáltam eme bűnös gondolatokat elhessegetni a fejemből. Sikerült is néhány száz méter után, mikor egy igazi remete kant ugrasztottam meg a sűrűben. Na azért nem rémült meg tőlem olyan nagyon, két komolyabb ugrás után meg is állt. Természetes, hogy olyan gazos részen pózolgatott, hogy egy nyomorult képet se lehessen róla készíteni.



Egy darabig egymás mellett sétáltunk, majd érzékeny búcsút vett tőlem. És én viszont. A pár nappal ezelőtti hónak már nyoma sincs. Jó volt sétálni a fagyos földön, még magam sem hallottam a járásom, olyan csendben tudtam menni. :) Meg is hozta gyümölcsét az osonkodás, rögtön láttam is néhány mozgó fehéres foltot, majd a hozzá tartozó kosokat is ki tudtam venni a ködben. Felgallyaztam egy alacsonyabb magaslesre, onnan néztem szerte szét, hogy ilyen költőien fogalmazzak. Ez is milyen képzavar, alacsony magasles. Megpihentem egy kicsit, mert a dombokat nem puhány testemnek találták ki. Azt sem tudom, ki kényszeríti rám a hátizsákot és mivel van megpakolva...? Ezt még ki kell deríteni! 
Mielőtt elveszteném a fonalat, vagy más vizekre eveznék, ott tartottam, hogy alacsony magasles... Eltöltöttem némi időt egy kis leselkedéssel, várakozással. Feltöltődtem parányi energiával, mert pótolni kellett az elveszettet. Mind eközben magamra próbáltam erőltetni némi álcázást, de akkor vagy nem hallottam olyan jól, vagy nem láttam, ezért köztes megoldást választottam, minden maradt a régiben. Hallgattam a fadoktorok kopogtatását, minek majd nem olyan hangja volt, mint a szomszéd kerületben a puskaropogásnak. Szinte azonnal dúdolgattam magamban az ismert Hobo számot, "...hajtó vadászat hajnala van..." Közel két óra pihi után sem láttam egyebet a körülöttem lévő fákon és bokrokon kívül, elhatároztam felkerekedek és a csigások nyomdokán elindulok visszafelé. Még én is meglepődtem, hogy mormolom magamban a hülyeséget és még valóra is válik. Tőlem, úgy száz méternyire bóklásznak a muflonok. Öt szép kos. Egy darabig szemezgettünk egymással, azután elindultam feléjük, lassan, óvatosan. Nem történt semmi. Loptam a távolságot, néha megállva, figyelve, nehogy megugorjanak. Megunták a lopózkodásom és nyugodtan tovább álltak. Egy kisebb domb -nekem hegy, mit hegy, hegy vonulat- takarásában voltam, ezért tudtam szaporázni a lépésem. Hallottam, hogy van némi kis mozgás a domb túl felén, belassítottam és lassan, figyelve mentem tovább. Annyira a muflonokra koncentráltam -dúlt az adrenalin bennem-, nem vettem észre az előttem legelésző 6-7 dámbikát és a tízen valamennyi gímet. Na szép, gondoltam, megint sikeresen felsültem. Nagy léptekkel követtem őket a következő nyiladékig, de sajna nyomuk veszett. Négy lábon azért csak könnyebb?! Vagy nem? Megtettem egy szép nagy kört az erdőben, találkoztam újabb és újabb kos csapattal. Előbbi három, utóbbi hét tagból állt. Közben belebotlottam négy fiatal disznóba és végül ismét a muflonok jöttek.
Az utolsó órát is lesállásban töltöttem, de csak két turista jött, nem éppen fegyelmezetten. Volt náluk távcső meg minden, de olyan hangosak voltak, hogy a társas vadászat hangjait is elnyomták.
Azért én is hangoskodtam kicsit, ezen a déli oldalon teljesen felszállt a köd és felengedett a talaj is. olyan szinten gázoltam a sárban, hogy gőzborotvával sikerült csak rendbe tenni a csizmám.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése