2013. január 18., péntek

A csend

Ma péntek van, ritkán csinálom, hogy előbb kezdem írni a blogot, mint a napján. Kivételesen nem vasárnap rándulok ki a természetbe, hanem szombaton. Most a kedvenc helyemet látogatom majd meg, és egy pillantást kéne vetni a lesre is, hogyan viseli a telet. Mennyire van befagyva a víz, remélhetőleg most nem döglött bele semmi sem. Majd szépen lassan felsétálok, ha így fog esni, mint ma, akkor sok fotózás nem lesz az biztos. Megint csak az emlékképeket gyártom majd. Hogy egy nagy vadászt, írót idézzek: "A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás." Gróf Széchenyi Zsigmond. Nekem azt hiszem a több erdőzúgás fog jutni.
Elérkezett a szombat reggel. Mint gondoltam az út nem volt olyan mértékben letakarítva, hogy igazán jól lehessen közlekedni rajta. Leparkoltam. Majd lapátot ragadtam és még vagy háromnegyed órán át sportoltam a hóban. Majd ismét leparkoltam, immár rendesen. Egy régebbi emlék jutott eszembe, miközben sétáltam befele. Pár évvel ezelőtt egy ismerősöm megkért vigyem ki egyszer télen, mikor nagy hó van, akkor olyan szép az erdő. Kivittem. Hófúvás után voltunk. Helyenként közel méteres hó. Nem volt egyszerű, de ha megígértem... Szenvedtem én is rendesen, de próbáltam mutatni, hogy mennyire élvezem. Csak olyan öt-hatszáz méternyit jutottunk előre, majd feladta. Később jókat röhögtünk, mikor elárultam, hogy hogy utáltam. Most is lábszárközépig, néhol térdig ért a hó. Elég nehézkes így menni. Viszont cserkelgetni nagyon jó. Kezdett kisütni a nap is, egyre jobb lett az idő. A nagy hó megtette hatását. Az állatok éhesek, nehéz megtalálni az eleséget. A szórón vegyesen sorakoztak a siló előtt, nem zaklatták egymást. Azért a figyelem nem nagyon lankad. Valaki mindig figyel és riaszt, ha valami szokatlan dolgot észlel, pl. engem az úton. Vagyok már annyira rutinos azt hiszem, hogy nem mennek messzire az állatok, amikor így megriadnak. Nem szoktam zavarászni őket. Most is inkább kíváncsiskodva mentek bentebb az erdőbe, csak azért, hogy ne a nyílt placcon legyenek. Szép lassan botorkáltam a térdig érő hóban, kitűzve a célt magam előtt. Irány a les. Majd a les alatt verek tábort, talán fél óra és újból esznek gondoltam. Nem egészen így történt. Hiába vertem tábort a les alatt, fentebb megkerültek a dámok, ezért pozíciót kellett váltanom. Átköltöztem a nyiladék túloldalára.  Már láttam magam előtt a képet a dámokkal. Néhány tehenet és vagy két kanalas bikát láttam. Nem mertem megmozdulni sem, olyan közel vagyok ahhoz a ponthoz ahol várom a dámokat. A fényképezőgépet is úgy állítottam be, hogy minimális mozgást kelljen csak eszközölnöm. Nem jöttek. Viszont mögöttem némi fújtatást, kaparászást hallottam. Lassan hátrafordultam volna, de már mellettem volt egy jerke és egy kos. A jerke nem zavartatta magát, viszont a kosnak felkeltettem érdeklődését. Hú, ez most kicsit furán hangzik... A lényeg, szépen elmentek vissza mögém. Sajna fel kellett másznom a lesre. Most jól jött volna egy pár darab lepedő álcázás végett.

Éppen csak elhelyezkedtem, eligazítottam álcaruhám, szemből megjelentek a dámok, de csak ketten, anya és lánya. Gyorsan lerohanták a kitett silót, de anya folyamatosan mintha engem nézne, nem mertem exponálni, féltem megugranak. Olyan jóízűen ettek, hogy a muflonok is vérszemet kaptak és nemes egyszerűséggel megrohamozták az etetőt. A lesen már tudomást sem vettek rólam, néha azért megálltak, csak a teszt miatt, de hamar rájöttek, hogy ártalmatlan vagyok. Másodiknak lépett ki a sorban egy ősz fejű kos, ilyet még nem is láttam, biztos látott már 10 nyarat vagy többet, ennyire azért nem vagyok jó a korbecslésben.


Segítség kormeghatározáshoz
Élveztem ahogy zabáltak, habzsoltak, faltak. nem is tudom mi illik, melyik az a szó ami legjobban kifejezné eme tevékenységet. Annyira jellemző rájuk, hogy beleugrálnak a nagyvadetető tálcába, olyan jól tudok szórakozni rajtuk. Irtó bohókás állatok. Talán egy jó hónapja voltam itt, de akkor még nem voltak ennyire lehántolva a fák, mint most. Hiába, kevés az élelem a vadaknak.

Talán úgy félórányit lakomázhattak, mikor valamit hallottak és mindenki elmenekült. Csak lestem. Annyira rájuk koncentráltam, hogy semmit se hallottam. Tőlem balra néztek el, de mindenki egyszerre. Gyors vágta és csak a csend maradt utánuk. Apropó csend. Ha már az elején Széchenyit idéztem akkor talán zárásnak is megfelelő lesz. Azt hiszem a Csui című könyvében írt a csendről. "...Hanem a Csend társaságában ismét önmagunkra találunk. Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az örökkévalóság szavát. A Csend az örökkévalóság alkotórésze. A világ elmúlik, de a Csend megmarad, azért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő és el nem érhető bölcsesség rejlik a Csendben. A Csendben sosem csalatkozhatunk. Mindig az igazság hangján szól hozzánk. De ő sem tűr tőlünk hazug szót. A Csendet nem lehet becsapni. Sokadalom, lárma kell ahhoz, hogy a hazugság prosperálhasson, a Csend megfojtja a hazugságot.
Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend - az Isten hangja..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése