2013. április 22., hétfő

Próbálkozás...

Kezdhetném úgy is, ha nincs ló, jó a szamár is. Sajnos videó kamerám nincs, pedig sokat gondolkodtam azon, hogy két három perces werk filmekkel "megbolondítom" a blogomat. Így most maradt a telefon kamerája. A minőség, hát hogy is fogalmazzak, hagy némi kívánni valót maga után, de nekem a saját lelkesedés fontosabb volt. Szinte semmit se láttam egész délelőtt. Gondoltam ha előző héten szerencsém volt, megint bejárom ugyan azt az utat. Az erdőbe húzódott pihenni vágyó állatokat alig vettem észre. Fotózásra még minimális esélyemse volt. Magamban azért számoltam mit, hol, mennyit láttam. A végeredmény azért szép volt, de ne szaladjunk előre. A legjobb, hogy egy turistát és egy agancsozót sem láttam. Távolban a motorfűrészeknek hallottam a zaját, de engem nem igazán zavart. Az egyik nyiladéknál egy fantasztikus élményben volt részem, természetesen a gép nem volt a kezemben -miért is lenne-, távcsővel kémleltem a messzeséget, épp ott ahol a dámok váltottak át. Mit is mondjak, ezt szavakkal nem is lehet leírni. A nyiladéknak kb. 40 centis fala van, erre ugrott fel az egyik fiatalabb bika. Ugrása közben -nem vadul vágtázva, csak úgy magától- kissé hátra bicsaklott a feje és... elhagyta díszének egyik -jobb- felét. Még nem volt ilyen élményben részem soha. Tudtam, hogy ilyenkor az agancs tőn szinte nyílt seb van, de nem tudtam, hogy ennyire vérzik is nekik.

















Mentem tovább ellenkezőleg, had nyugodjanak meg (tőlem vagy 25-30 méterre megálltak), pihenjék ki a traumát. Nem vagyok vadbiológus, állat pszichológus, de azt hiszem megviselheti őket az agancs vesztés. Abban biztos vagyok ők nem posztolják ki a facebookon, hogy mi történik velük ebben az időben.
Kíváncsi voltam a tavalyi borsóföldre, bevetésre került e már? Nem igazán tudtam megállapítani, talán igen. Mentem tovább a szép nyiladék felé, majd le és át. Át! Át csak szerettem volna, a vadföld körül már működik a villany pásztor. Kerülhettem legalább két kilométert addig a nyiladékig ahol múlt héten bementem. Megérte. Négy dám tarvad megugrott előttem az útról, jobb és baloldalra. A baloldaliak pont belefutottak egy legalább negyven főt számláló gím rudliba. Azok rögtön meg is ugrottak, de riadalmuk néhány méter után alább hagyott. Szép nyugodtan kis kanyarral elindultak vissza felém az első fuvallatig. Onnantól már csak tőlem elfele sétáltak. Néhány 2-3 éves bikán ott volt a nyárs, a többiek kopaszon baktattak a megújuló erdőben. Az út mellett térdelve figyeltem az eseményeket és nem tudtam nem észre venni a rengeteg legyet. Majd kiverték szememet a smaragdzöld légivadászok. Meg is találtam az okot. Érezni nem nagyon éreztem semmit se, alig kaptam levegőt úgy megvoltam fázva. Attól tartottam ha véletlenül becsukom a szám még a végén megfulladok.



Összeszedtem magam, mentem tovább a lesig, itt kis pihenőt tartva. Pont Orsival beszélgettem, mikor a hátam mögül előjött egy bazi nagy disznó. Szerencsére a gép irányba állt, és már tüzeltem is. Kicsit megmorgott magának és tovább állt. 


Gondolom dagonyázni igyekezett, de megzavarta a látványom. Pár perc múlva újabb érdekesség, a dagonyán landolt egy tőkés réce pár. Pár perc múlva már a keréknyomban felgyülemlett vízben keresték a jó falatokat.

Ma ilyen nap van úgy látszik. Figyeltem őket még egy kicsit, majd elindultam visszafelé. Itt is más utat választottam, nem ok nélkül, keresve olyan helyet ahol majd ősszel felállíthatjuk a les sátrat. Gyakorlatilag semmi sem történt, amíg vissza nem értem a kiindulási pontig. Itt néhány muflon iszogatott és pihengetett a dagonya szélén. Óvatosan becserkészve készítettem pár képet. Közben mellettem jóval öregebb kosok csapata napozott.

Az öregek olyan komótosan mentek, mit mentek, vánszorogtak, hogy már a nevetségesség határát súrolták. Néha visszanéztek, megálltak, majd baktattak tovább. Mikor mindenki kicsit odébb ment én is leültem pihenni, enni, inni. Közben a telefonommal játszottam és próbálkoztam videózni. Innen jött az ötlet a videó bejegyzésre. Megpróbáltam...




... és az eredmény