Közel egy hónap telt el, úgy, hogy nem jártam kint a természetben. Már nagyon hiányzott, de volt elég elfoglaltság arra a kis szabadidőre ami maradt. Csodás idő volt tegnap. Verőfényes napsütés... Szinte éreztem, ahogy a D-vitamin szétáramlik a bőrömön.
Így kezdtem néhány napja azt a posztot, amit nem publikáltam, mert közbe jött egy ennél számomra fontosabb esemény. A KIÁLLÍTÁS.
A kiállítás anyagának összeállítása jól halad, ezért visszatérhetek a blog igazi tartalmához.
Sikerült megnézni a lesünket is, "természetesen" megint úszott a vízben valaki. Viszont szinte sértetlen az építmény. Nem költözött bele senki sem és a telet is jól viselte. Nem sokat kell majd bajlódni a helyre állítással. Innen a szép nyiladékon vezetett az út lefelé, gondoltam átnézek az akácosba, talán ott lesznek a dámok, mert ezen az oldalon egy darabot sem láttam. Nem csak dámból, de másból sem. A fenyvesen átvágtatva felugrott egy disznó, de alig lehetett látni a nagy aljnövényzetben a hátát... Nagy nehezen átevickéltem a beszántott vadföldön, át az akácosba. Épp csak megleltem a megfelelő utat, elém toppant három kos, a triumvirátus egyik tagja rögtön kereket is oldott.
Szép kosok voltak, szinte egyidősek.Öröm nézni ahogy a zöldellő fűben poroszkálnak. Kezd a színük is egyre jobban nyáriasodni, ahogy melegszik az idő vetik le a téli bundát. El kell jutnom a nyiladék közepén lévő dagonyáig, hogy a másik úton, az ezzel párhuzamos nyiladékot meg tudjam közelíteni. Hogy miért? Mert ilyenkor a muflonok, szarvasok előszeretettel sütkéreznek a déli fekvésű oldalakon. Jól sejtettem. Hason kellett csúszni-mászni, különben rögtön észrevesznek. Hibáztam megint, a maszk nem volt rajtam, ahogy a fejem kidugtam, már láttam is egy érdeklődőt a bokor alatt. Sokáig néztük egymást, de a közel tucatnyi kosból szinte senkit sem érdekelt a gép kattogása. Egy ideig...
