2016. november 4., péntek

Perzselő november

Az éjszaka sötét takarója alól már vörösen világítva kandikál a reggel. A hajnali párától sűrű levegő gyengéden eláztatja az élettelenül pihenő színes leveleket. Az idő már inkább a tél felé hajtja az erdőt, de a fák még pompás színeivel könyörögnek egy kis vegetációért... de már mind hiába. November van. Ahol a Bakony lábai belenyúlnak a tőle északra fekvő Kisalföldbe, ott fekszik ez a viszonylag kis erdőtömb, amely most színteret ad egy szokatlan előadásnak. 
Már fél órányi járásra a civilizációt jelentő járműtől, hirtelen mozgásra leszek figyelmes a körülöttem elterülő akácosban. Az előttem fekvő nyiladékra tartó csapos bika sétáját zavarom meg jelenlétemmel, aki ezután ijedten visszaugrik a biztonságot jelentő sűrűbe. Magamban szidom a figyelmetlenségemet, de most sajnos nem én voltam résen.
A történet érdekességéhez tartozik, hogy a terület sajátosságait ismerje az ember, mármint ami a vadmozgást illeti. Körülbelül 4-5 száz hektárnyi összefüggő, zömében akác, erdő, melyet 30-40 hektárnyi cseres és fenyves tarkít. Domborzati viszonylatban egy északról délre húzódó magaslatról van szó, oldalról két patak és mezőgazdasági terület ölelésében. Mindkét oldalról a patakokon túl, nagy összefüggő erdők találhatók. Délről a Bakony, északról egy kb. 2000 lelkes falu határolja. Tavasz derekától őszig a magas takarástól és egyébként sem találkozhatunk sok vaddal, mivel a mezőgazdasági kultúrákat látogatják. A terület adottságainak megfelelő létszámú leborjadzó szarvastehenek illatára érkeznek szeptemberben a bikák. A nyáron jól felhízott állatok itt vesztik el súlyuk egy részét, mialatt eleget tesznek a fajfenntartó ösztöneik kielégítésének. Aztán a bőgés után csend, és heteken át csend. A területen gyarapodó dámvad állomány ilyenkor a környező erdőkbe húzódik a barcogásra. 
Aztán kezdődik a történet érdekes lenni. A mezőgazdaság nagy betakarítása lesz időszerű, aratják a kukoricát. A jelentős vadlétszámot eltartó és eltakaró növény hiánya, megindítja a gímszarvasokat a téli beállóhelyükre. A kisebb családok hirtelen nagy csapatokká alakulnak és birtokba veszik a nagyobb összefüggésű erdőket. Több tíz km -t megtesznek ilyenkor, hogy évről évre felkeressék ugyanazt a biztonságot nyújtó erdőtömböt, ahol eltölthetik a szűkös telet és a kora tavaszt. Az imént említett akácos valamiért óriási vadmennyiséget fogad minden ősszel. A terület hirtelen felduzzad kb. 250-300 db-os gímszarvas létszámúra, ami igencsak figyelemre méltó változás, főként annak tudatában, hogy dámvad, vaddisznó és muflon populációval is büszkélkedhet az erdő. Vajon mi lehet az oka, hogy a vadeltartó képesség többszörösét kell viselnie a területnek az állatok szabad akaratánál fogva? Miért részesítik ekkora előnyben a többi környező erdőkkel szemben ezt a területet? És miért ekkora mértékben?
Visszatérve az aktuális reggelre, már-már le is mondtam arról, hogy ismét gímszarvasokba botlok, mikor agancs csattokásra lettem figyelmes. Az előttem található kb. 3 éves fiatal akácos sarjadásban zajlottak az események, de látni sajnos semmit sem láttam. Már éppen kezdtem magamban összerakni a történetet, miszerint a barcogás után összeverődött dámbikák viaskodnak egymással, mikor meghallottam... a szarvasbőgést! Majd ismét szarvasbőgés, de ekkor már válasz is érkezett az első bika hangjára. A hang után menvén egy dombtetőről lenézve egy völgybe egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Több csapat 50-100 méteres távolságra egymástól és mindegyik élén egy-egy bika. Erősen gondolkodóba estem, hogy minek köszönhető ez a ritka novemberi élmény? Mikor hosszú perceken keresztül figyelemmel kísértem az eseményeket, feltűnt, hogy a bikák mindig ugyanazt a tehenet kergetik. Alap esetben mekkora az esély arra, hogy ennyi visszaüzekedő tehén, szinte újra indítsa a bőgést. Valószínűleg elég kevés. Viszont ekkora mennyiségű tarvad jelenlétében már más a helyzet. Nagyon érdekes, hogy a természet hogy reprodukálja a helyzeteket és hogy találja meg a módját, hogy pótolja a veszteségeket. Avatott szemnek és fülnek talán nem egyedi ez a jelenség, viszont jómagam közel 20 évnyi erdőjárás után most tapasztaltam ilyet először. Bár az is tény, hogy ezt az erdőrészt ebben a hónapban nem szoktam látogatni. Minden esetre, akit megindít a szarvasbőgés és olyan településen él, amelynek határa ilyen, vagy hasonló titkokat rejt, ne hagyja ki az alkalmat és adjon esélyt, hátha ismét belefut a szarvasok ritkán látható családi életébe.
A történet vadgazdálkodási szempontból jogos kérdéseket vethet fel. Mikor születnek az ilyenkor fogant borjak? Mennyire lesznek életképesek az előttük álló tél bekövetkeztével? És ha túlélik, tovább viszik a novemberi ivarzást? Normális ez biológiai szempontból? Ezekre a kérdésekre nálam okosabb emberek tudják a választ és országos szinten talán tesznek is ez ellen. Viszont én, mint erdőjáró soha nem felejthető élményben részesültem és ezt senki sem veheti el.

 
 

írta: Micskó Zoltán

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése