2017. augusztus 20., vasárnap

Őszre várva

Ismét eltelt néhány nap, hét, hónap mióta itt jártam. Pontosabban jártam itt csak nem írtam. Írhattam is volna, de sok érdekességet nem tartalmazott az a néhány kis kirándulás, ezért inkább mellőztem a blogbejegyzést. Inkább megpróbálom némi kis tartalommal megtölteni, mint hogy üres szavakat vessek papírra. Minden alkalommal láttam ezt, azt, de egy erdőjáró ember is ugyan ezt látja, semmi nagydolog nincs benne. Na, azért semmi lebecsülendő, hiszen sokan járnak ki, de csak néznek. Látni is kell! Miért is mondom ezt... lehet nagyképűen hangzik, de nagyon sokan tényleg csak néznek, látni tanulni kell. Mindenki a szarvast, meg a vaddisznót és a többi állatot keresi az erdőben.. persze a nagy számok törvénye szerint olykor olykor lát is, de lehet több mellett megy el úgy, hogy észre sem veszi. Miért? Mert nem a mozgásra figyel. Az állatok is a mozgást nézik, nem engem keresnek, hogy na megint itt az a fotózó csávó, két képig nyugi, majd spuri. Ha nem mozdulsz, amikor feléd néz elég nagy esélyed van arra, hogy sokáig gyönyörködj benne, ha a szeled is jó esetleg még közelebb is jön. Vagy fordítva, te tudsz kicsit közeledni. Az az igazi, amikor már érzed a szagát.

Amikor csak a bika agancsa látszik és csak sejted mi lehet... Olyan lassan mozog, hogy tényleg alig lehet kiszúrni a bokrok, hántolt cserjék között. De ha jó a szél és viszonylag jól le is köti magát az állat, akkor szabad a pálya, lehet osonkodni, közelebb merészkedni. 


Imádom ezeket az élményeket. Az embernél is magasabb szederben is oly halkan és kecsesen tudnak mozogni. Nem is értem mit szeretnek ezeken a kegyetlenül szúrós hajtásokon.