Egy hete voltam vadászni egy nagyszerű helyen, eredményesen. Gondoltam megkérdezem a kísérőm, van-e lehetőségem kijönni fotózni erre a részre. Lankás terület, repce és bíborhere kultúrával vetve. Nagyon régóta szerettem volna bíbor herében őzeket fotózni és reménykedtem, hogy lesz ilyen lehetőségem.
Lett. Örültem, hogy Kinga írt, hogy lehet menni. Hajnalban mentem, mintha vadászni mennék. Repce szélén kiszálltam a kocsiból, kísérőm eligazításai alapján el is indultam. Még a kocsiban megfigyeltük, hogy a másik repce szélében szarvas tarvadak legelésznek. A repce már akkora, hogy nekik is csak a fejük látszik a sárga tengerből. Kicsit harmatos volt a fű, ami kezdetben még nem zavart... majd egyre jobban. Láttam egy igen jó bakor a bíbor here elején, gondoltam a kis ligetes erdőben cserkelve jó helyet tudok majd találni egy két fotóra. Hát az erdőben a harmatos fű gyakorlatilag a derékszíjamig ért. Felvettem a vízhatlan nadrágom, a bakancsomból már akkor folyt a víz, pedig ez sem ázik át. Kérdeztem is Kingát, kell-e csizma, mondta, hogy nem árt... Igaza volt. A helyiek mindig tudják. Persze, mire felöltöztem a tábla közepén egyedül már csak én álltam. Ilyen ez...
Lassan haladtam felfele a bíbor tengerben, mely valóban olyan érzést keltett, mintha hullámozna, azután később leginkább egy mocsárra kezdett hasonlítani. Hamar megtapasztalja az ember, hogy az a szerény 6-700 méter hosszú út is tud gyötrelmes lenni. Több, mint egy órámba került és mellkasig lettem vizess. Szerencsére kezdett sütni a nap és nagyon lassan, de szaradt a ruhám.
