Aki sokat olvas, sokat ír, nála úgy gondolom elő jön az, hogy meg kell fogalmaznia a saját hitvallását. Ha elkötelezed magad valami felé, például nálam a fotózás vagy valahol a vadászat is ilyen, akkor azt el kell mesélnem, hogy nekem ez mit jelent. A kedd esti vadászat csak ráerősített erre az érzésre. Kint ülni a lasen, várni, hogy rádesteledjen és hallgatni az erdő neszeit... fantasztikus élmény. Mindenkihez másképp szól, mindenkit másképp szólit meg az erdő. Nekem mesél. Erről az jutott eszembe - nem nagyon hiszek a sorsban -, de lehet mégsem volt véletlen az a kis könyv, aminek szerkesztői feladatait vállaltam. "Az öreg tölgy meséi" valahogy mostanában folyton eszembe jutnak. Sokszer élek meg hasonló pillanatokat és ez jó, megnyugtató. Azt hiszem maga az Ars Poeticám is pont azért szól az erdőről, a meséről, mert nekem ez így lett kerek.
„Az erdő mesél – én csak elmesélem a történetét.”
Gyerekkorom óta a természet az otthonom. A hajnali harmat, az őszi avar illata, a madárdalos reggelek – ezek formálták a gondolkodásomat. Amikor a fényképezőgépet a kezembe veszem vagy a vadászösvényre lépek, ugyanazt keresem: a kapcsolatot. Kapcsolatot önmagammal, az erdővel és azzal a renddel, amely bennünket is körülvesz.
A fotózás számomra nem egyszerűen képkészítés. Történetmesélés. Egyetlen pillanatba sűrítve mutatni meg valamit abból a szépségből, ami az emberi szem elől gyakran rejtve marad. Vadászként pedig megtanultam, hogy a természetben minden cselekvésünknek súlya van – és hogy az igazi vadászat nem a zsákmányról, hanem a megértésről, a jelenlétről és a tiszteletről szól.
Közel érzem magam Fekete István gondolatához, aki úgy írt az erdőről, mint egy régi, bölcs barátról, és Széchenyi Zsigmond hitvallásához, aki számára a vadászat elsősorban kultúra, hagyomány és a természet rendjének elfogadása volt. Ezek az értékek számomra is iránytűk.
Ha megállsz egy pillanatra, és engeded, hogy a természet megszólítson, talán ugyanazt hallod meg benne, amit én: hogy az erdő mesél. És én itt vagyok, hogy elmeséljem neked.
