Két napig az egész ország a katasztrófa helyzetről, az igazi összefogásról szólt, nem a megemlékezéseknek jutott a főszerep. Utoljára talán '87-ben vagy talán a hatvanas évek végén volt ilyen hó helyzet az országban.
Kíváncsi voltam, milyen lehet kint az idő, felhívott Orsi, hogy nem megy vidékre, inkább itt a közelben sétáljunk egyet. Tervben volt, jól esett egy kis pihi a két nap munka után. Valahogy ebben az ítélet időben sok volt. Több, mint szokott. Vasárnap reggel csodás idő volt, hét ágra sütött a nap... Az utak szárazak, nem is emlékeztetett már semmi sem az előző napok áldatlan állapotára. Azért valljuk meg, a főváros környékén nem is voltak annyira áldatlan állapotok. De láttunk már "csodát". St. Patrik napján azért örültem volna, ha már minden zöldben úszik.
Nem akarok az önismétlés mocsarába lépni, ezen a csodás verőfényes napon elsőnek a lángosost kellett meglátogatni, ott van az energia, ami reggel kell. A némi kis szénhidrát löket után nekivágtunk az utunknak. Nem is tudom miért, kicsit belassultunk. Meglepetésünkre az erdőben nem volt olyan nagy a hó, Orsi fehér terepre készült főként, de annyira nem volt szükséges. A bejáratot alig hagytuk el, már láttuk a rudlit, kint reggeliztek. Gyorsban kerültünk, hogy oldalról, majd rájuk cserkelünk, akkor kellő távolságban lesznek néhány képig. A nyiladékon lefelé kiszúrtam pár tarvadat, épp sütkéreztek, élvezték a melengető sugarakat.
Naná, hogy észrevettek bennünket. Talán ezt mondani sem kell. Nem azért mert annyira bénák vagyunk... Egyszerűen jobbak nálunk. Sajnos számunkra rossz irányba indultak el, szerettük volna becserkészni a bikákat, de féltünk elviszik őket. Végül is majdnem így lett. Nem sikerült, van egy nyitottabb rész, no és a ropogó hó... Majd visszafelé...
Ha már eddig eljöttünk, akkor megnézhetnénk a lesünket is. Már hónapok óta terveztem én is, de vagy a hideg, vagy a hó miatt soha sem volt kedvem felmenni. De ma... Ma itt volt a lehetőség. Szerencsénk is volt, az etetőnél álltak a bikák és jó ízűen falatoztak. A domb takarásából alig mertük kidugni a fejünket, nehogy elugorjanak.
Néztük egymást csendben, szótlanul, majd a kis rudli elfordult balra és percekig néztek a távolba. Mi nem igazán láttuk mit is nézhetnek, de az eredménye az lett, hogy lassan elindultak ellenkező irányba. Mi is el tudtunk indulni tovább. Orsi lesállásban maradt, én meg lesnézésbe mentem. Meg kell állapítanom, jobb, mint vártam. Sokkal jobb állapotban maradt, kis hiányosságok vannak, de ezek könnyű szerrel javíthatók. Ahogy elnéztem a tető jó állapotban maradt, talán disznók járhattak bent, mert a les oldala kicsit hiányos lett. Tavasszal, majd szerelünk.
Lefele jövet olyan szinten elbambultam a távcsövemen keresztül, hogy majdnem átestem egy kifordított fatuskón. Kicsit azért véreztem, no nem el, csak, hogy meg legyek jelölve. Bambulásom tárgya közel húsz bika volt, valószínű őket nézték a fiatalok, akik elmentek az etetőről. Leérvén, összepakoltunk és elindultunk vissza. A melengető napsugarak fényében megláttunk három dámot, akik kis figyelmet szenteltek nekünk, mielőtt tovább álltak.
Kiindulási pontunknál megint telve volt az etető, most kosok és dám tarvadak lepték el a szénát. Orsi ismét lesállást foglalt, én meg elindultam kifelé, az erdőn át, hogy minél kevésbé zavarjak a területen. Olyan jól sikerült, hogy a hóban nem vettem észre egy -talán róka luk- lyukat, szó szerint térdig estem bele. Ha nem lett volna megolvadva a talaj felső része, lehet lábtörést szenvedek. Ezen elmélkedve alig harminc méterrel odébb ugyanígy jártam, azzal az apró kiegészítéssel, hogy meghúztam a derekam. Estére már alig bírtam menni. Szerencsére reggelre már minden jobb lett...
