Hol is kezdjem a történetet... Még a '70 -es években élt egy erdész Anna-lak környékén, aki erdei otthona körül vaddisznókat nevelgetett. A "párt államban" ez egy kicsit másképp működött, mint manapság. Ma már nem igazán lehet háznál csak úgy vadállatot tartani. Igazából annyira nem is emlékszem -csak a szagára- már a dologra, hisz alig voltam 10 éves. Édesapám mesélte mindig, hogy kukorica csutkával vakargatták a malacok oldalát, és azt mennyire szerették az állatok. Ezek a csülkös vadak az ottani csemete kert mellett rakoncátlankodtak szinte nap mint nap, emberünk -nevezzük 'Feribácsinak'-, még külön bemutatót is tartott az arra vetődött turisták részére. A disznó igen okos állat, ha rendszeresen ugyan azon az úton járunk, ugyan ott telepszünk le, és néha viszünk valami elemózsiát is nekik, igen hamar megszoknak bennünket, nem fognak félni. Kiépített lesünknél is gyakran megtapasztaltuk ezt a jelenséget.
A történelem tényleg ismétli önmagát, persze kicsit másképp. Meghívást kaptam egy kellemes kis túrára az ország északi részére. Cél: szelíd vaddisznó fényképezés. Sokat gondolkodtam ezen az ellentéten, szelíd vaddisznó. Most vagy szelíd, vagy vad. Egyszerre nem lehet a kettő, vagy mégis? Rövid történetük: négy árván maradt vadmalacot befogadta egy család, nem hagyták őket magukra, a februári hideg megpecsételte volna sorsukat. Mondhatnánk, hogy ismételten beavatkozott az ember a természet rendjébe, de kinek ne esne meg a szíve négy kis csíkos malacon. Hősünk is ekképp cselekedett, bedugta őket a tarisznyájába, és otthonában nevelgette őket. Igaz a Teremtő azért egyet elvett, de a megmaradt három vásott kis fickóból mára remek kis kamaszok váltak.
 |
| Sankó |
Gyors vásárlás, és -disznó toros- reggeli után, kikocsiztunk elsőnek a faluba, a malacok gazdájához. Fia nyitott ajtót, majd közölte, hogy előre mentek a földekre. Uccu irány a határ. Nem is oly messze már láttuk a pórázon sétáltatott röfiket. Vicces egy látványt nyújtottak. Gyors barátkozás után szabadra engedték a két ifjonc fiút, s máris három gép kattogott ezerrel körülöttük. Néha figyelmeztettek, hogy kicsit rosszcsontok a drágák, másképp ismerkednek, mint saját faj társaink. Pedig egy ketten nem állnak túl messze ezektől a jószágoktól. A reggeli bevásárlásnál Orsi vett közel egy raklapnyi kocka cukrot, konkrétan a falu teljes készletét megvette, mert ez az egyik kedvencük a malackáknak -mint később kiderült inkább tojás kellett volna-. A távolból szemlélődőnek talán szemet szúrhatott az a pár ember a szántásban aki két vaddisznót kerget, hol be a nádasba, hol ki. Az igazság persze más. Nem kergettük mi őket, megkértük. Sanyika légyszíves állj meg, mert most szép a háttér, kicsit turkálj, dagonyázz stb. Sankó természetesen mindenben rendelkezésünkre állt, mint egy kezes bárány. Na, megint a kép zavar... kezes disznó. Nem is hangzott volna olyan rosszul, ha tényleg így történik. E helyett rohangáltunk hárman a disznók körül, szépen kezdtünk azonosulni velük, mind küllemben, mind illatban. Amit talán helyesebb lenne szagnak nevezni. Így ment ez szinte addig, amíg láttunk. Volt még kis erdei hancúr, vizesárok ugrás némi segítséggel, egyszóval egy fantasztikus napot töltöttünk egy nagyon jó, kellemes társaságban. Köszönet ezért az izgalmas, élmény dús feltöltődésért!
 |
| Sankó és a tojás |
 |
| Hazafelé |
