Kis kikapcsolódásért mentünk ki a borsó földre fényképezni. Pontosabban, én egy kicsit előbb, mint Orsi. Az előző napi beszámolók után, már szinte tűkön ültem és vártam a délutánt. Még fel sem készültem rendesen, mikor az első nyiladéknál három fiatal dámbikába botlottam. Nem is izgatták magukat, viszonylag közelre beengedtek, majd lassan kicsit unottan odébb álltak. Nem is törődtek velem, már már sértve éreztem magam. Lassan poroszkáltam előre, kezdtem felölteni az "erdős" ruhám további kellékeit, ha netán belefutnék még valakikbe. A következő kereszt nyiladéknál már láttam is a hűs árnyékban kérődző dámokat. Szinte már láthatatlannak éreztem magam. Nyugodtan feküdtek és rám se hederítettek. De az is lehet, hogy én vagyok már ennyire jó a "szakmában".
Mikor már elkezdett kellően zsibbadni a lábam, akkor már nem bírtam tovább a négykézláb állást és a fokuszálást, így kénytelen voltam felállni. Meg sem riadtak. Nehézkesen, zsibbadtan álltak fel ők is, majd az erdő sötétebb, árnyékosabb részébe léptek. Lassan lépdeltem tovább a magas fűben, izgulva, hogy érett e már kellően a borsó, illetve megnyitották e a vadaknak. Sajna a felső rész még nincs megnyitva, csak az alsó. Elég sok zavaró elem van, mivel a kis veteményest villanypásztorral védik. Ennek természetesen az állatok nem örülnek, az idióta embereket meg kifejezetten vonzza. Miért van az, hogy vala(k)mi rendszerint megzavarja ezeket a kis fotós túrákat. Most sem történt ez másképp. Kis családi, baráti összejövetelt szerveztek nagymami veteményesében. Emberek vonultak át a vadföldön, mit sem zavartatva magukat. A lessátorból figyelve röhögtünk rajtuk, hogy észre sem vettek bennünket. Persze az állatok hussssss.... Nekünk se kellett több, egész délután csak a szarvasokra vártunk, amiket néhány ingyen borsóra vágyó tönkretesz. Az még csak hagyján, hogy szed egy kilót, de amikor hátizsák és "hajléktalan szatyor" szám akar szüretelni, mi ez itt szedd magad mozgalom? Ráadásul, még meg is akarja magyarázni, hogy neki ezt megengedték. Most nem jött be.
Mivel kezdett beborulni, elment a fény, a vadak, lányom is hívogatott mikor érek már haza, így lassan csomagoltam. Felmálházva indultam, a vadföld közepéig sem értem, mikor az erdőből vagy húsz gím bika rontott ki, futottak a borsó földre. Hirtelen leguggolva, majd ülve azért nem állhattam meg, hogy ne fotózgassak. Fantasztikus élmény, amikor rohannak feléd, és ezek az óvatos patások ügyet sem vesznek rólad. Jó kis élmény volt ismét.
