Tegnap reggel gondoltam, meghallgatnám itthon hogy bőgnek a bikák. Gyorsan írtam egy SMS-t kerület vezető vadásznak, hátha... Hát nem. Írtam másik barátomnak, reméltem ő nem vadásztat. Nyertem... Délután ki is mentem. Sok sikerrel nem jártam, de ez a rész mindig magával ragad. A szárazság miatt a kis tó ki van száradva, de a körülötte lévő fák, erdő csodás. Valamiért, itt mindig eltudok szunyókálni. Most sem tettem másképp. Arra ébredtem, mit ébredtem, riadtam, hogy iszonyatos erővel csapódik a földhöz egy hatalmas fa. Azt sem tudtam hol vagyok. Kicsit körülnéztem, majd furcsa farokcsóválást véltem felfedezni a fák közt. Le a lesről, osonkodás az úton, majd az avarban. Bárhová is léptem zörgött, a dámok -mert, hát azok csóválták a farkukat- minden egyes lépésemre felkapták a fejüket, és riadtan néztek felém. Egyre lassabban, de óvatosan próbáltam menni a száraz leveleken, ami alatt természetesen apró száraz gallyak, mint valami csapdák lapultak. Megérkeztem. Két nagyobb fa mögött találtam fedezéket, de már rég engem figyeltek. Eszembe jutott gyermekkori bújócskás történetem, mikor eltakartam a szemem azt hittem akkor senki sem lát. Láttak. Nagyon is láttak. Az idősebb, tapasztaltabb bika, szinte ügyet sem vett rám, a fiatal idegesen leskelődött, majd el is vitte a kis csapatot.
Viszont a fények nagyon tetszettek. Tartva attól, hogy még is lesz vadászat -az engedély kérés ellenére-, gondoltam átmegyek a másik területre, kerítésen kívül úgy sem zavarok, viszont hallgatózni nézelődni lehet. Így is tettem. Leálltam, és amíg készülődtem a szemem sarkából megláttam, hogy jön a kerületvezető vadász. Gyorsan váltottunk pár szót, merre, hol bőgnek a bikák, itt láthatok e valamit, csupa általános kérdés. Megnyugtatott napszállta előtt lesznek itt bikák. Éppen csak hogy elült a por a guminyomában, mikor a látóhatáron megjelent egy érdekes agancsú dám. Eléggé a lő-világ végén jártunk, csak magas ISO-n lehetett képet készíteni, s ráadásul baromi messze is van. Távcsövem fényereje jobb, mint az optikámé, így inkább azon keresztül csodáltam a kecses állatot.
A vadföld közepén egy vackor fa van, ide járnak nassolni a szarvasok, vaddisznók és még a muflonok is. Őkelme is ezért jött, majdhogy nem fel is ágaskodott, hogy elérje a finom falatokat. Nem nagyon sikerült, majd megunván a nyújtózást, odébb állt a kukoricásba. Lassan kezdett éledezni az erdő. A látóhatáron egyre nagyobb lett a forgalom. A kis fiatal bikától a középkorúig mindenki megfordult. Néhányan bokszolgattak egy kicsit, csak hogy a rangsor tisztázva legyen. Befutottak még a disznók is vagy húszan, rohangáltak a malacok a szarvasok lábai között. Itt-ott erőteljes hangon intézett küzdelemre felhívást egy két marcona vitéz. Felbátorodván, előkaptam hevenyészett bőgő alkalmatosságom -mert kürtnek még erős jóindulattal sem nevezném- és válaszoltam. Meglepetten tapasztaltam, hogy 'értették' az üzenetem, és kaptam választ. Ez így ment néhány percig, majd egyszer csak közeledett a hang. No ez az igazi kihívás -gondoltam-, majd próbáltam kicsit idegesíteni, talán jól csinálgatom a bőgősösdit. Hát mint is mondjak... elég pipa volt, de a kerítésen nem ugrott át, egy erőteljes öh öh őőőő -vel elintézett és ismét elveszett a sűrűben. Én is összepakoltam a cuccom és elvesztem a sötétben..., majd felkapcsoltam a fényszórót.
