Pénteken reggel nekivágtam ismét a vadonnak. Kissé beborult, de majd ISO-t állítok gondoltam. Nem foglalkoztatott nagyon. Mikor elindultam, még reménykedtem, hogy jó lenne havazásban vadakat fotózni, de már elmúlt. Jó lesz így is. Mire elértem az átjárót -nem az észak nyugatit- addigra valami darát fújdogált a szellő. Elővettem a gépre a takarót, hogy ne ázzon és mentem tovább. Tán még kétszáz méternyit se tettem meg, mire Holle anyó úgy megrázta dunyháját, hogy szakadni kezdett a hó. A látótávolság is rohamosan csökkent. Még sikerült kiszúrnom a szórónál a múltkori dámokat, majd hirtelen felbukkant három gím bika. Lekaptam a vállamról a gépet, csak elfelejtettem, hogy rajta a huzat. Amíg bénáztam vele a gímek elrohantak, a túloldalról is magukkal víve még hármat. A dámok annyira még nem izgatták magukat. Ahogy közeledtem azért megugrottak. Nem akartam nagyon mászkálni, mert egyre erőteljesebben kezdett havazni, közben feltámadt a szél is és forgatta ezt a jeges hódarát. Közel egy óra alatt 2-3 centi esett. Feltelepedtem egy lesre, majd vártam a vadakat. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy elég hamar meguntam a havazást, már alig láttam, a szemem is begyulladt. Felkerekedtem, mentem egy kisebb kört, talán látok valamit és húzok haza. Erre felé nem igen takarítják az utakat és nem olyan biztos, hogy gyorsan haza jutok. Mire kiértem az erdőből, addigra mindent ellepett a hó, fújta a szél mindenhová. Az arcomon kezdtem érezni, hogy ebben már van egy kis ónos eső féle is. Már nem volt kedvem kint lenni, egy meleg fürdőre vágytam inkább. Késő délutánra meg is jött az ónos eső is...
