„Sárgul a mező, kopik az erdő, megfakul a nádas. Vénasszonyok
simogató árnyai rebbennek az őszi melegben, és bágyadtan táncol az erdei út
szürke, felvert pora az ágak közt beszűrődő langyos napfényben.
A hajnali köd pókhálókon hagyja névjegyét, szajkók civakodnak valahol a
sűrűben, és öreg fák írnak öreg ágaikkal bánatos leveleket arról, milyen is
volt az idei Nyár.
A szarvasbikák már elhallgattak. Ámbár néhol még meg-megszólal egy-két agancsos
dalia, de ez már csak amolyan késői vigasság, záróra utáni ajtózörgetés. Java
részük inkább már megpihen valahol a sűrűben, és csak akkor mozdul, ha nagyon
muszáj. Nagy volt a mulatság, nagy volt a virtus, de már vége, elmúlt, és a
„lakodalom” okozta fáradalmakat ki kell heverni, új erőre kell majd kapni, mert
szépen lassan jön a nélkülözés, a koplalás időszaka, amely nemcsak hideget és
havat hoz majd, hanem elmúlást is.
Elmúlást is, hogy aztán később minden megszülethessen.
Újra és újra.
Valahol a közelben megroppan egy ág, és én a messzelátómért nyúlok. Annyira sűrű
előttem minden, hogy alig látok valamit, de kitartóan faggatom a közel hozott
messzeséget. Aztán az egyik ág megmozdul, széthajlanak a levelek, megremeg a
bokor, és egy szarvasbika ábrázata jelenik meg a távcsövemben.
Pont engem néz, pont bele a látcsőbe, bele a szemembe, azon keresztül a
legmélyebbre, a lelkembe. Vajon tudja, hogy miatta vagyok itt? Vajon tudja,
hogy…? Kissé megremegek szemének perzselő érintésétől, de nem mozdulhatok.
Lassan, óvatosan, mégis büszke tartással elindul, egyenesen felém, és közben le
nem venné rólam két hatalmas szemét. Messze jár még ugyan, de a távcső
valótlanul közelre hozza, kezem kezd már fáradni, de bármennyire szeretnék is,
még mindig nem mozdulhatok, hiszen a legapróbb gyanús jelre is azonnal
elugrana. Nézem, méregetem az agancsát: erős barna szín, vastag szár, hosszú
ágak, a hófehérre kifent ágvégek, mint megannyi hosszú gyertya… „
