Amikor nem a fényképezőgép készít képeket

 A nagyvadak fotózása – amikor nem a fényképezőgép, hanem a terep tudása készíti a képet

A nagyvadak fotózása kívülről talán egyszerűnek tűnik. Az ember felül egy lesbe, maga elé teszi a fényképezőgépet egy hosszú teleobjektívvel, vár néhány órát, aztán előbb-utóbb megjelenik egy szarvas, egy őz vagy egy vaddisznó. Megnyomjuk a gombot, és már kész is a vadfotó.  A valóság ennél azért jóval összetettebb. Egy igazán jó vadfotó elkészítéséhez sokszor több tudásra van szükség, mint magának a fényképezőgépnek a kezeléséhez. Ismerni kell az állat viselkedését, az élőhelyet, a fényeket, az évszakokat, a széljárást, a vad mozgását, és nem utolsósorban azt is, hogy mikor kell várni, mikor lehet közelebb menni, és mikor kell inkább békén hagyni az állatot. A vadfotózás ugyanis nem arról szól, hogy a fotós mindenáron megszerezze a képet. Éppen ellenkezőleg. Arról szól, hogy a kép elkészüljön úgy, hogy közben a vad maradjon vad.

A legfontosabb felszerelés nem a fényképezőgép

Természetesen számít a technika. Egy gyors és megbízható autofókusz, jó magas ISO-teljesítmény, megfelelő felbontású érzékelő és egy jó teleobjektív rengeteget segíthet. 

Nagyvad fotózásánál a 300, 400, 500 vagy 600 milliméteres gyújtótávolságoknak komoly szerepük lehet, de egy 70–200-as objektívvel is nagyon sokféle helyzet megoldható. Nem feltétlenül az a cél, hogy az állat minden egyes szőrszála kitöltse a képkockát. Sőt. Néha éppen az a jó kép, amelyben az állatnak van környezete is. Mégsem ezek tesznek valakit vadfotóssá. A legfontosabb felszerelés a tudás. Aki nem ismeri a vadat, annak a legdrágább fényképezőgép sem fogja megmutatni, hogy merre fog érkezni az állat. Aki viszont ismeri a viselkedését, az sokszor már akkor sejti, mi fog történni, amikor a fényképezőgép még elő sem került a táskából. A jó fotós nem egyszerűen várja a vadat. Olvassa a terepet. Látja a friss nyomokat, a túrást, a dagonyát, a fekvőhelyeket, a váltókat, az agancsdörzsölés nyomait, a táplálkozási helyeket. Figyeli a szélirányt, a növényzetet, a domborzatot, a víz jelenlétét, és azt is, hogy a vad milyen útvonalakon közlekedik. A terep ugyanis elárulja, hogy merre jár az állat. A tapasztalat pedig azt, hogy mikor.

A vadfotós első szabálya, a vad nyugalma mindennél fontosabb!

Ezt talán érdemes minden kezdő vadfotós fényképezőgépére felírni. „A jó kép soha nem lehet fontosabb a vad nyugalmánál.”

A természetben nem mi vagyunk az egyetlenek, akik használják az erdőt. A vad számára minden idegen szag, zaj, mozgás vagy megváltozott tereptárgy információ. A fotós számára egy apró zaj jelentéktelen lehet. Egy őz vagy egy szarvas számára viszont azt jelentheti: veszély van a közelben. Ezért a les megközelítése legalább olyan fontos, mint maga a lesben töltött idő. Ha valaki végigcsörtet az erdőn, becsapja az autója ajtaját, beszélget, telefonál, majd a lesben elkezdi mozgatni a felszerelését, nem igazán vadat fotóz. Legfeljebb arra vár, hogy valami, ami addig nyugodtan használta a területet, elmenjen. Viszont, aki vadat akar fotózni, az egyik legnagyobb erénye ezért a láthatatlanság. Nem az a cél, hogy a vad semmiképpen ne vegyen észre bennünket. Az a cél, hogy a jelenlétünket ne tekintse fontosnak. Van azonban valami, ami a láthatatlanságnál is fontosabb, tudni kell, hogy ki van még az erdőben

Erről különösen fontos beszélni, mert a vadfotózásnak van egy olyan oldala, amelyről a fényképezőgépek és objektívek világában ritkábban esik szó. Ez pedig a biztonság. A vadászterület nem fotóstúdió. Ott rajtunk kívül más emberek is dolgozhatnak, mozoghatnak, vadászhatnak, vadgazdálkodási feladatokat végezhetnek. A vadász pedig nem feltétlenül tudja, hogy a bokor mögött, a sűrűben vagy egy les közelében éppen egy fotós ül. Éppen ezért én azt tartom helyesnek, hogy mielőtt valaki rendszeresen fotózni kezd egy vadászterületen, vegye fel a kapcsolatot a vadászatra jogosulttal, és jelezze számára, hogy mikor, hol és milyen céllal szeretne a területen tartózkodni. Ez nem egyszerű formaság. Ez a saját biztonságunkat és a vadászok biztonságát is szolgálja. A vadászatra jogosultnak jogszabály alapján meghatározott felelőssége és feladatai vannak a vadászati jog gyakorlásával kapcsolatban. Ha pedig a területen egy rejtőzködő fotós tartózkodik úgy, hogy erről senki nem tud, az olyan kockázatot teremthet, amelyet néhány jó kép kedvéért egyszerűen nem érdemes vállalni. Ezt saját tapasztalatból is mondom. Az évek során én is megtapasztaltam, hogy a vadfotózás nem mindig jelent automatikusan igent. Különösen augusztus végétől januárig sokszor kaptam nemleges választ, amikor fotózni szerettem volna. Ezt el kell fogadni. A korrekt fotós nem sértődik meg, nem kerülőúton próbál bejutni, és főleg nem megy be illetéktelenül egy elzárt területre. Ha ma nem lehet, majd lehet máskor. Egy kapcsolatot sokkal nehezebb felépíteni, mint egy fotót elkészíteni. És egy jó kapcsolat a vadászatra jogosulttal sokszor később sokkal több lehetőséget ad, mint amennyit egy egyszeri „besurranás” valaha is hozhatna.

A vadász és a fotós nem feltétlenül ellenfelek

Erről is sok tévhit él. Pedig a vadász és a természetfotós között nagyon komoly közös pontok vannak, mindketten sok időt töltenek a természetben, figyelik a vadat, ismerik az élőhelyeket, és sok esetben egészen pontosan ugyanazokat a jeleket olvassák. A különbség elsősorban abban van, hogy mit keresnek. A vadász a vadgazdálkodás részeként dolgozik. A fotós képet keres. De egy jó vadfotós a vadgazdálkodó számára akár egyfajta plusz szem is lehet. Észreveszi, ha egy területen megjelenik egy különleges állat, látja a szarvasok mozgását, megfigyelhet egy érdekes bikát, és olyan viselkedési pillanatokat is rögzíthet, amelyek később értékes információt jelenthetnek. Ehhez azonban először bizalom kell. A bizalom pedig nem azzal kezdődik, hogy „én csak fotózni jöttem”. Hanem azzal, hogy: „Itt vagyok. Tudjátok, hogy itt vagyok. Egyeztessünk.”

A jogszabályokat nem megkerülni, hanem ismerni kell

A vadfotósnak nem elég a fényképezőgép használatát ismernie. Tisztában kell lennie azokkal a jogszabályokkal is, amelyek a területre, a vadra és a természetvédelmi értékekre vonatkoznak. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény szabályozza többek között a vadászati jog gyakorlásának rendszerét és a vadászatra jogosult jogállását. A természetvédelmi szabályokat pedig a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény határozza meg. Különösen fontos tudni, hogy védett állatfajok esetében a törvény kifejezetten tiltja az egyed jogellenes zavarását, valamint az olyan tevékenységet, amely a szaporodását vagy más élettevékenységét veszélyezteti. Ez vadfotósként nagyon fontos határvonal. Nem az számít, hogy „csak egy fényképet szerettem volna”. Ha azért megyünk közelebb, azért bújunk be a sűrűbe, azért használunk hangot, fényt, csalit vagy más eszközt, hogy az állat természetes viselkedését megváltoztatva jobb képet kapjunk, akkor már nem ugyanarról a természetfotózásról beszélünk. A fotós felelőssége ezért nem ér véget az exponálógomb megnyomásával. Ismerni kell a terület természetvédelmi státuszát, az esetleges korlátozásokat, a védett fajokra vonatkozó szabályokat, valamint az erdő- és vadgazdálkodással kapcsolatos előírásokat is. A jogszabály nem azért van, hogy akadályozza a természetfotóst. Azért van, hogy a természet, a vadgazdálkodás és az emberek érdekei egyszerre érvényesülhessenek.

És mi a helyzet az etetéssel?

Ez az egyik legkényesebb kérdés. A fotós számára nagyon csábító lehet, hogy egy adott helyre rendszeresen élelmet helyezzen ki, mert így sokkal nagyobb eséllyel készíthet közeli képeket. De a vadfotózás és a vad mesterséges odaszoktatása nem ugyanaz. A vadgazdálkodási célú takarmányozásnak megvan a maga szakmai és jogi rendszere. Egy természetfotós nem tekintheti saját fotósprojektje részének azt, hogy önállóan elkezdi a vadat egy adott helyre szoktatni. Ráadásul szakmailag is felmerül a kérdés. Mennyit ér egy olyan természetfotó, amelynek elkészítéséhez mesterségesen megváltoztattuk a természetes viselkedést? Számomra a vadfotózás egyik legfontosabb értéke éppen az, hogy a természetes pillanatot mutassa meg. Nem a beállítottat.

Les vagy cserkelés?

A nagyvadak fotózásának több útja van. A lesfotózás talán a legkiszámíthatóbb. Kiválasztunk egy helyet, ahol a vad rendszeresen megjelenik, és hosszú időn keresztül várunk. De a jó les nem egyszerűen egy ülőhely. A jó les egy gondosan megtervezett fotós pozíció. Számít a háttér, a fény iránya, a szél, a megközelítés útvonala, a várható vadmozgás, a talaj és az is, hogy mennyire tudunk beleolvadni a környezetbe. A cserkelés egészen más. Ott maga a fotós mozog, miközben folyamatosan figyeli a szelet, a hangokat, a terepet és a vad jeleit. Egyetlen rossz lépés, egy száraz ág reccsenése vagy egy rossz mozdulat elég lehet ahhoz, hogy a találkozás véget érjen. És talán éppen ezért olyan különleges. Amikor sikerül úgy megközelíteni egy szarvast, hogy néhány másodpercig még nem tudja, hogy ott vagyunk, az egészen más élmény, mint egy előre ismert lesen várakozni. De mindkettőnek megvan a maga szépsége.

Tanulj meg várni

A vadfotózásban nincs újravétel. Ha a bika rossz irányba fordul, nem lehet megkérni, hogy még egyszer álljon oda. Ha a nap felhő mögé bújik, nem lehet visszatekerni az időt. Ha a szarvas három méterrel arrébb áll meg, akkor három méterrel arrébb állt meg. Ezt el kell fogadni. A természet nem stúdió. Volt már olyan, hogy hosszú órák után sem készült egyetlen igazán jó kép sem. És volt olyan is, amikor néhány perc alatt történt minden. Ezért ülünk vissza újra a lesbe. Ezért megyünk ki újra hajnalban. Ezért cserkelünk újra. Mert a természet nem ígér semmit. És éppen ettől hiteles. 

A fényképezőgép csak akkor segít, ha a fotós tudja, mit akar

A nagyvadfotózásban természetesen fontosak a technikai beállítások. Tudni kell, mikor kell nyitni a rekeszt, mikor kell emelni az ISO-t, milyen záridő szükséges a mozgó állathoz, hogyan működjön az autofókusz, és mikor érdemes sorozatfelvételt használni. De ezeket a döntéseket jó esetben már nem akkor kell megtanulni, amikor a szarvas kilép a fák közül. A technikának ösztönössé kell válnia. Mert amikor megjelenik az állat, már nem a menüket kell keresni. Látni kell. Érezni kell. Dönteni kell. A jó fotós nem azért készít jó képet, mert gyorsan megnyomja az exponálógombot. Azért készít jó képet, mert már az exponálás előtt tudja, mit akar elmondani. A jó vadfotó nem feltétlenül a legélesebb A digitális korszak egyik érdekes mellékhatása, hogy hajlamosak lettünk a technikai tökéletességet összekeverni a jó képpel. Pedig egy vadfotó attól még nem lesz emlékezetes, hogy minden egyes szőrszál borotvaéles rajta. A képnek történetet kell mesélnie. Meg kell mutatnia valamit az állatról, a környezetről, a pillanatról vagy akár a fotós és a természet kapcsolatáról. Lehet egy közeli portré. Lehet egy tájba komponált szarvas. Lehet egy ellenfényes sziluett. Lehet egy ködös erdei jelenet.  Lehet egy olyan kép is, amelyen az állat szinte eltűnik a növényzetben. A vadfotózás nem egyszerű állatportrézás. A vadfotózás történetmesélés.

Hogyan lesz valakiből jó vadfotós?

Nem attól, hogy megveszi a legnagyobb teleobjektívet. És nem attól, hogy megtanulja a fényképezőgép összes menüpontját. A jó vadfotós először megtanulja a természetet figyelni. Aztán megtanulja az állatot. Utána megtanulja a fényt. És csak ezután kezd igazán fényképezni. Érdemes órákat tölteni úgy az erdőben, hogy az ember nem készít egyetlen képet sem. Figyelni kell a madarak jelzéseit, a szél változását, az erdő zajait, a vad mozgását. Meg kell tanulni felismerni azt is, amikor valami ott van a közelben, még akkor is, ha még nem látjuk. A természetfotós egyik legnagyobb előnye a türelem. A másik a kíváncsiság. A harmadik pedig az alázat. Mert az erdőben mindig lesz valami, amit még nem tudunk.

És végül van valami, amit nem lehet megtanulni egyetlen könyvből sem

A tisztelet. A vadfotós belép egy olyan világba, amely nem neki készült. Az erdő nem fotóstúdió. A szarvas nem modell. Az őz nem kellék. A vaddisznó pedig végképp nem azért van ott, hogy valaki elkészíthesse vele élete fotóját. Mi vagyunk vendégek. És ha ezt egyszer igazán megértjük, akkor a vadfotózás is más értelmet kap. Nem az lesz a legfontosabb, hogy milyen közel jutottunk. Hanem az, hogy mennyire sikerült észrevétlenül jelen lennünk. Nem az lesz a legfontosabb, hogy hány képet készítettünk. Hanem az, hogy maradt-e közöttük egyetlen olyan, amelyik visszaad valamit abból az érzésből, amit ott, abban az erdőben átéltünk. És talán ezért gondolom úgy, hogy a vadfotósnak nemcsak a fényképezőgépét kell ismernie. Ismernie kell a vadat. Ismernie kell az erdőt. Ismernie kell a szabályokat. Ismernie kell a határait. És ismernie kell azt a pillanatot is, amikor már nem szabad tovább menni. Mert lehet, hogy aznap nem lesz meg a kép. Lehet, hogy vissza kell fordulni. Lehet, hogy a vadászatra jogosult nemet mond. Lehet, hogy órákig ülünk majd a lesen eredmény nélkül. De másnap újra felkel a nap. Az erdő újra megszólal. És egyszer csak ott áll előttünk a vad. A maga természetes valóságában. A maga szabadságában. És ha sikerül úgy megörökítenünk, hogy közben semmit nem vettünk el abból, ami őt vaddá teszi, akkor talán valóban megszületett egy jó vadfotó. Mert a természetfotós feladata nem az, hogy uralja a természetet. Hanem az, hogy megfigyelje. Megértse. Tisztelje. És ha szerencséje van, egyetlen pillanatát úgy őrizze meg, hogy mások is megláthassák benne azt a világot, amelybe ő néhány percre beléphetett.

Az erdő mesél – én pedig megpróbálom elmesélni a történetét. De közben nem felejtem el, ez az ő története, nem az enyém.

 A kép szándékosan MI-vel készült