Indul az október

 

Utolsó lehellet

 

Egy szeptember végi nap

 

Amikor nem a fényképezőgép készít képeket

 A nagyvadak fotózása – amikor nem a fényképezőgép, hanem a terep tudása készíti a képet

A nagyvadak fotózása kívülről talán egyszerűnek tűnik. Az ember felül egy lesbe, maga elé teszi a fényképezőgépet egy hosszú teleobjektívvel, vár néhány órát, aztán előbb-utóbb megjelenik egy szarvas, egy őz vagy egy vaddisznó. Megnyomjuk a gombot, és már kész is a vadfotó.  A valóság ennél azért jóval összetettebb. Egy igazán jó vadfotó elkészítéséhez sokszor több tudásra van szükség, mint magának a fényképezőgépnek a kezeléséhez. Ismerni kell az állat viselkedését, az élőhelyet, a fényeket, az évszakokat, a széljárást, a vad mozgását, és nem utolsósorban azt is, hogy mikor kell várni, mikor lehet közelebb menni, és mikor kell inkább békén hagyni az állatot. A vadfotózás ugyanis nem arról szól, hogy a fotós mindenáron megszerezze a képet. Éppen ellenkezőleg. Arról szól, hogy a kép elkészüljön úgy, hogy közben a vad maradjon vad.

A legfontosabb felszerelés nem a fényképezőgép

Természetesen számít a technika. Egy gyors és megbízható autofókusz, jó magas ISO-teljesítmény, megfelelő felbontású érzékelő és egy jó teleobjektív rengeteget segíthet. 

Nagyvad fotózásánál a 300, 400, 500 vagy 600 milliméteres gyújtótávolságoknak komoly szerepük lehet, de egy 70–200-as objektívvel is nagyon sokféle helyzet megoldható. Nem feltétlenül az a cél, hogy az állat minden egyes szőrszála kitöltse a képkockát. Sőt. Néha éppen az a jó kép, amelyben az állatnak van környezete is. Mégsem ezek tesznek valakit vadfotóssá. A legfontosabb felszerelés a tudás. Aki nem ismeri a vadat, annak a legdrágább fényképezőgép sem fogja megmutatni, hogy merre fog érkezni az állat. Aki viszont ismeri a viselkedését, az sokszor már akkor sejti, mi fog történni, amikor a fényképezőgép még elő sem került a táskából. A jó fotós nem egyszerűen várja a vadat. Olvassa a terepet. Látja a friss nyomokat, a túrást, a dagonyát, a fekvőhelyeket, a váltókat, az agancsdörzsölés nyomait, a táplálkozási helyeket. Figyeli a szélirányt, a növényzetet, a domborzatot, a víz jelenlétét, és azt is, hogy a vad milyen útvonalakon közlekedik. A terep ugyanis elárulja, hogy merre jár az állat. A tapasztalat pedig azt, hogy mikor.

A vadfotós első szabálya, a vad nyugalma mindennél fontosabb!

Ezt talán érdemes minden kezdő vadfotós fényképezőgépére felírni. „A jó kép soha nem lehet fontosabb a vad nyugalmánál.”

A természetben nem mi vagyunk az egyetlenek, akik használják az erdőt. A vad számára minden idegen szag, zaj, mozgás vagy megváltozott tereptárgy információ. A fotós számára egy apró zaj jelentéktelen lehet. Egy őz vagy egy szarvas számára viszont azt jelentheti: veszély van a közelben. Ezért a les megközelítése legalább olyan fontos, mint maga a lesben töltött idő. Ha valaki végigcsörtet az erdőn, becsapja az autója ajtaját, beszélget, telefonál, majd a lesben elkezdi mozgatni a felszerelését, nem igazán vadat fotóz. Legfeljebb arra vár, hogy valami, ami addig nyugodtan használta a területet, elmenjen. Viszont, aki vadat akar fotózni, az egyik legnagyobb erénye ezért a láthatatlanság. Nem az a cél, hogy a vad semmiképpen ne vegyen észre bennünket. Az a cél, hogy a jelenlétünket ne tekintse fontosnak. Van azonban valami, ami a láthatatlanságnál is fontosabb, tudni kell, hogy ki van még az erdőben

Erről különösen fontos beszélni, mert a vadfotózásnak van egy olyan oldala, amelyről a fényképezőgépek és objektívek világában ritkábban esik szó. Ez pedig a biztonság. A vadászterület nem fotóstúdió. Ott rajtunk kívül más emberek is dolgozhatnak, mozoghatnak, vadászhatnak, vadgazdálkodási feladatokat végezhetnek. A vadász pedig nem feltétlenül tudja, hogy a bokor mögött, a sűrűben vagy egy les közelében éppen egy fotós ül. Éppen ezért én azt tartom helyesnek, hogy mielőtt valaki rendszeresen fotózni kezd egy vadászterületen, vegye fel a kapcsolatot a vadászatra jogosulttal, és jelezze számára, hogy mikor, hol és milyen céllal szeretne a területen tartózkodni. Ez nem egyszerű formaság. Ez a saját biztonságunkat és a vadászok biztonságát is szolgálja. A vadászatra jogosultnak jogszabály alapján meghatározott felelőssége és feladatai vannak a vadászati jog gyakorlásával kapcsolatban. Ha pedig a területen egy rejtőzködő fotós tartózkodik úgy, hogy erről senki nem tud, az olyan kockázatot teremthet, amelyet néhány jó kép kedvéért egyszerűen nem érdemes vállalni. Ezt saját tapasztalatból is mondom. Az évek során én is megtapasztaltam, hogy a vadfotózás nem mindig jelent automatikusan igent. Különösen augusztus végétől januárig sokszor kaptam nemleges választ, amikor fotózni szerettem volna. Ezt el kell fogadni. A korrekt fotós nem sértődik meg, nem kerülőúton próbál bejutni, és főleg nem megy be illetéktelenül egy elzárt területre. Ha ma nem lehet, majd lehet máskor. Egy kapcsolatot sokkal nehezebb felépíteni, mint egy fotót elkészíteni. És egy jó kapcsolat a vadászatra jogosulttal sokszor később sokkal több lehetőséget ad, mint amennyit egy egyszeri „besurranás” valaha is hozhatna.

A vadász és a fotós nem feltétlenül ellenfelek

Erről is sok tévhit él. Pedig a vadász és a természetfotós között nagyon komoly közös pontok vannak, mindketten sok időt töltenek a természetben, figyelik a vadat, ismerik az élőhelyeket, és sok esetben egészen pontosan ugyanazokat a jeleket olvassák. A különbség elsősorban abban van, hogy mit keresnek. A vadász a vadgazdálkodás részeként dolgozik. A fotós képet keres. De egy jó vadfotós a vadgazdálkodó számára akár egyfajta plusz szem is lehet. Észreveszi, ha egy területen megjelenik egy különleges állat, látja a szarvasok mozgását, megfigyelhet egy érdekes bikát, és olyan viselkedési pillanatokat is rögzíthet, amelyek később értékes információt jelenthetnek. Ehhez azonban először bizalom kell. A bizalom pedig nem azzal kezdődik, hogy „én csak fotózni jöttem”. Hanem azzal, hogy: „Itt vagyok. Tudjátok, hogy itt vagyok. Egyeztessünk.”

A jogszabályokat nem megkerülni, hanem ismerni kell

A vadfotósnak nem elég a fényképezőgép használatát ismernie. Tisztában kell lennie azokkal a jogszabályokkal is, amelyek a területre, a vadra és a természetvédelmi értékekre vonatkoznak. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény szabályozza többek között a vadászati jog gyakorlásának rendszerét és a vadászatra jogosult jogállását. A természetvédelmi szabályokat pedig a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény határozza meg. Különösen fontos tudni, hogy védett állatfajok esetében a törvény kifejezetten tiltja az egyed jogellenes zavarását, valamint az olyan tevékenységet, amely a szaporodását vagy más élettevékenységét veszélyezteti. Ez vadfotósként nagyon fontos határvonal. Nem az számít, hogy „csak egy fényképet szerettem volna”. Ha azért megyünk közelebb, azért bújunk be a sűrűbe, azért használunk hangot, fényt, csalit vagy más eszközt, hogy az állat természetes viselkedését megváltoztatva jobb képet kapjunk, akkor már nem ugyanarról a természetfotózásról beszélünk. A fotós felelőssége ezért nem ér véget az exponálógomb megnyomásával. Ismerni kell a terület természetvédelmi státuszát, az esetleges korlátozásokat, a védett fajokra vonatkozó szabályokat, valamint az erdő- és vadgazdálkodással kapcsolatos előírásokat is. A jogszabály nem azért van, hogy akadályozza a természetfotóst. Azért van, hogy a természet, a vadgazdálkodás és az emberek érdekei egyszerre érvényesülhessenek.

És mi a helyzet az etetéssel?

Ez az egyik legkényesebb kérdés. A fotós számára nagyon csábító lehet, hogy egy adott helyre rendszeresen élelmet helyezzen ki, mert így sokkal nagyobb eséllyel készíthet közeli képeket. De a vadfotózás és a vad mesterséges odaszoktatása nem ugyanaz. A vadgazdálkodási célú takarmányozásnak megvan a maga szakmai és jogi rendszere. Egy természetfotós nem tekintheti saját fotósprojektje részének azt, hogy önállóan elkezdi a vadat egy adott helyre szoktatni. Ráadásul szakmailag is felmerül a kérdés. Mennyit ér egy olyan természetfotó, amelynek elkészítéséhez mesterségesen megváltoztattuk a természetes viselkedést? Számomra a vadfotózás egyik legfontosabb értéke éppen az, hogy a természetes pillanatot mutassa meg. Nem a beállítottat.

Les vagy cserkelés?

A nagyvadak fotózásának több útja van. A lesfotózás talán a legkiszámíthatóbb. Kiválasztunk egy helyet, ahol a vad rendszeresen megjelenik, és hosszú időn keresztül várunk. De a jó les nem egyszerűen egy ülőhely. A jó les egy gondosan megtervezett fotós pozíció. Számít a háttér, a fény iránya, a szél, a megközelítés útvonala, a várható vadmozgás, a talaj és az is, hogy mennyire tudunk beleolvadni a környezetbe. A cserkelés egészen más. Ott maga a fotós mozog, miközben folyamatosan figyeli a szelet, a hangokat, a terepet és a vad jeleit. Egyetlen rossz lépés, egy száraz ág reccsenése vagy egy rossz mozdulat elég lehet ahhoz, hogy a találkozás véget érjen. És talán éppen ezért olyan különleges. Amikor sikerül úgy megközelíteni egy szarvast, hogy néhány másodpercig még nem tudja, hogy ott vagyunk, az egészen más élmény, mint egy előre ismert lesen várakozni. De mindkettőnek megvan a maga szépsége.

Tanulj meg várni

A vadfotózásban nincs újravétel. Ha a bika rossz irányba fordul, nem lehet megkérni, hogy még egyszer álljon oda. Ha a nap felhő mögé bújik, nem lehet visszatekerni az időt. Ha a szarvas három méterrel arrébb áll meg, akkor három méterrel arrébb állt meg. Ezt el kell fogadni. A természet nem stúdió. Volt már olyan, hogy hosszú órák után sem készült egyetlen igazán jó kép sem. És volt olyan is, amikor néhány perc alatt történt minden. Ezért ülünk vissza újra a lesbe. Ezért megyünk ki újra hajnalban. Ezért cserkelünk újra. Mert a természet nem ígér semmit. És éppen ettől hiteles. 

A fényképezőgép csak akkor segít, ha a fotós tudja, mit akar

A nagyvadfotózásban természetesen fontosak a technikai beállítások. Tudni kell, mikor kell nyitni a rekeszt, mikor kell emelni az ISO-t, milyen záridő szükséges a mozgó állathoz, hogyan működjön az autofókusz, és mikor érdemes sorozatfelvételt használni. De ezeket a döntéseket jó esetben már nem akkor kell megtanulni, amikor a szarvas kilép a fák közül. A technikának ösztönössé kell válnia. Mert amikor megjelenik az állat, már nem a menüket kell keresni. Látni kell. Érezni kell. Dönteni kell. A jó fotós nem azért készít jó képet, mert gyorsan megnyomja az exponálógombot. Azért készít jó képet, mert már az exponálás előtt tudja, mit akar elmondani. A jó vadfotó nem feltétlenül a legélesebb A digitális korszak egyik érdekes mellékhatása, hogy hajlamosak lettünk a technikai tökéletességet összekeverni a jó képpel. Pedig egy vadfotó attól még nem lesz emlékezetes, hogy minden egyes szőrszál borotvaéles rajta. A képnek történetet kell mesélnie. Meg kell mutatnia valamit az állatról, a környezetről, a pillanatról vagy akár a fotós és a természet kapcsolatáról. Lehet egy közeli portré. Lehet egy tájba komponált szarvas. Lehet egy ellenfényes sziluett. Lehet egy ködös erdei jelenet.  Lehet egy olyan kép is, amelyen az állat szinte eltűnik a növényzetben. A vadfotózás nem egyszerű állatportrézás. A vadfotózás történetmesélés.

Hogyan lesz valakiből jó vadfotós?

Nem attól, hogy megveszi a legnagyobb teleobjektívet. És nem attól, hogy megtanulja a fényképezőgép összes menüpontját. A jó vadfotós először megtanulja a természetet figyelni. Aztán megtanulja az állatot. Utána megtanulja a fényt. És csak ezután kezd igazán fényképezni. Érdemes órákat tölteni úgy az erdőben, hogy az ember nem készít egyetlen képet sem. Figyelni kell a madarak jelzéseit, a szél változását, az erdő zajait, a vad mozgását. Meg kell tanulni felismerni azt is, amikor valami ott van a közelben, még akkor is, ha még nem látjuk. A természetfotós egyik legnagyobb előnye a türelem. A másik a kíváncsiság. A harmadik pedig az alázat. Mert az erdőben mindig lesz valami, amit még nem tudunk.

És végül van valami, amit nem lehet megtanulni egyetlen könyvből sem

A tisztelet. A vadfotós belép egy olyan világba, amely nem neki készült. Az erdő nem fotóstúdió. A szarvas nem modell. Az őz nem kellék. A vaddisznó pedig végképp nem azért van ott, hogy valaki elkészíthesse vele élete fotóját. Mi vagyunk vendégek. És ha ezt egyszer igazán megértjük, akkor a vadfotózás is más értelmet kap. Nem az lesz a legfontosabb, hogy milyen közel jutottunk. Hanem az, hogy mennyire sikerült észrevétlenül jelen lennünk. Nem az lesz a legfontosabb, hogy hány képet készítettünk. Hanem az, hogy maradt-e közöttük egyetlen olyan, amelyik visszaad valamit abból az érzésből, amit ott, abban az erdőben átéltünk. És talán ezért gondolom úgy, hogy a vadfotósnak nemcsak a fényképezőgépét kell ismernie. Ismernie kell a vadat. Ismernie kell az erdőt. Ismernie kell a szabályokat. Ismernie kell a határait. És ismernie kell azt a pillanatot is, amikor már nem szabad tovább menni. Mert lehet, hogy aznap nem lesz meg a kép. Lehet, hogy vissza kell fordulni. Lehet, hogy a vadászatra jogosult nemet mond. Lehet, hogy órákig ülünk majd a lesen eredmény nélkül. De másnap újra felkel a nap. Az erdő újra megszólal. És egyszer csak ott áll előttünk a vad. A maga természetes valóságában. A maga szabadságában. És ha sikerül úgy megörökítenünk, hogy közben semmit nem vettünk el abból, ami őt vaddá teszi, akkor talán valóban megszületett egy jó vadfotó. Mert a természetfotós feladata nem az, hogy uralja a természetet. Hanem az, hogy megfigyelje. Megértse. Tisztelje. És ha szerencséje van, egyetlen pillanatát úgy őrizze meg, hogy mások is megláthassák benne azt a világot, amelybe ő néhány percre beléphetett.

Az erdő mesél – én pedig megpróbálom elmesélni a történetét. De közben nem felejtem el, ez az ő története, nem az enyém.

 A kép szándékosan MI-vel készült

Milyen kést választanék én?

Amit az erdő tanított a késekről

Van az a mondás, hogy egy kés jó, két kés sok, három kés pedig még mindig nem elég. Nem tudom, ki találta ki, de ahogy teltek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy van benne valami. Mert ha valaki sokat van a természetben, előbb-utóbb rájön, hogy a kés nem egyszerűen egy kés. Más kell a zsebbe, más kell egy túrához, más egy táborépítéshez, és megint más egy vadászathoz.

Én pedig elég sok időt töltök kint. Hol fényképezőgéppel a vállamon, hol vadászaton, hol egyszerűen csak az erdőt járva. És az évek alatt a késekhez is kicsit másképpen kezdtem viszonyulni. Ma már nem azt kérdezem elsőként, hogy melyik a legjobb kés.

Hanem azt: nekem melyik lenne a jó? És ez szerintem nagyon nem ugyanaz.

Nem könyvből tanultam, ha valaki most azt gondolja, hogy ezt egy késes könyvből olvastam ki, akkor ki kell ábrándítanom. A saját tapasztalataimra támaszkodom.

Már 2011-ben elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen lenne egy olyan kés, ami kifejezetten az én kezemhez és az én használatomhoz készülne. A Woodlore és Bear Grylls kései adták az alapötletet, de nem akartam egyszerűen lemásolni egyik formát sem. Inkább azt próbáltam kitalálni, hogy nekem mekkora penge kellene, milyen vastagságú legyen, milyen legyen a markolat, hogyan fogjam meg biztonságosan, és mi az, amit valóban elvárok tőle. Már akkor is az volt az elképzelésem, hogy a kés ne egyetlen feladatra legyen jó. Legyen vele lehetőség fát faragni, aprítani, tüzet rakni, túrabotot készíteni, és ha kell, más erdei munkákra is használható legyen. És persze akkor még azt gondoltam, hogy ezt majd szépen megtervezem papíron, elkészül, és kész.

Nos... nem egészen így lett.

A papíron tökéletes kés

Az első saját késemnél már rögtön kiderült, hogy a rajz és a valóság két külön világ. A kés elkészült, és természetesen nagyon örültem neki. Aztán amikor megfogtam, már láttam is a hibáit. A nyél körülbelül egy centivel rövidebb lett, mint amilyennek szerettem volna. A penge is egy kicsit keskenyre sikerült. És már akkor azon gondolkodtam, hogy az élsíkot feljebb kellene vinni, a markolatot pedig jobban a kezemhez alakítani.

Ez volt az első olyan pillanat, amikor igazán megértettem: egy kés formáját meg lehet rajzolni, de a használhatóságát nem lehet teljesen papíron eldönteni. Ahhoz használni kell. Sokat.

Az erdő a legjobb tesztlabor

A kés igazi próbája szerintem nem az, amikor szépen ráteszed az asztalra és megnézed. Hanem amikor kiviszed az erdőbe. Ott nincs laboratórium. Nincs tökéletes munkapad. Van viszont hideg, nedvesség, sár, fa, ág, gyújtós és mindenféle olyan helyzet, amire otthon nem feltétlenül gondol az ember.

A Cool Breeze nevű késemnél már tudatosan próbáltam ki, mire képes. Túrabot készítés, gyújtós aprítása, vékonyabb száraz ágak darabolása, kisebb fa hasítása – ezekkel egészen jól elboldogult. Aztán természetesen jöttek a hibák is. A hamis fokél például jól mutatott, de bizonyos munkáknál már inkább hátrány volt. A kés hegye emiatt gyengébb lett, és ezt egy idő után sikerült is megtapasztalnom.

Le is tört.

Na, ez például olyan tapasztalat, amit egy katalógusban nem fogsz megtalálni. Utána már pontosan tudtam, hogy a következőnél mit csinálnék másképpen. A penge szélességén változtatnék. A nyelet alakítanám. Az élsíkot szélesebbre venném. A fokélt is ehhez igazítanám. Vagyis egy használat közben szerzett hiba rögtön egy következő kés tervezési szempontjává vált.

És itt kezdett igazán érdekelni a kés

Talán furcsán hangzik, de nekem éppen ez lett az érdekes benne. Nem az, hogy hány kést lehet megvenni. Hanem az, hogy mitől lesz egy kés jó kés. Mert a válasz egyáltalán nem olyan egyszerű, mint hogy „jó acélból készüljön”. Persze az acél fontos. De legalább ennyire fontos a penge formája, vastagsága, az élszög, a markolat, az egyensúly, a tok, és az is, hogy milyen környezetben fogjuk használni.

Egy késes cikkben olvastam, amivel teljesen egyet is tudok érteni: nincs minden feladatra ideális kés, először azt kell eldönteni, milyen munkára szeretnénk használni. Én ezt már a saját tapasztalataim alapján is pontosan így látom.

Bicska vagy fix penge?

Ha csak egy kis mindennapi kés kell, akkor egy jó bicska szerintem tökéletes társ. Zsebben elfér. Könnyű. Mindig kéznél van. Apróbb feladatokra nagyon praktikus. De ha én komolyabban indulok az erdőbe, akkor inkább fix pengét választok.

Miért? Mert egyszerűen jobban szeretem. Masszívabbnak érzem. Nincs zsanér, nincs mozgó szerkezet, és ha megfelelő kialakítású, a tisztítása is egyszerűbb. A vadász számára ez különösen fontos lehet. Ha pedig tényleg nagyobb terhelésre szánom, akkor a full-tang kialakításnak is van értelme: ilyenkor a penge anyaga végigfut a markolaton, ami masszív felépítést ad. Nálam azonban itt is az lenne az első kérdés: Mire fogom használni?

Nem akarok egy olyan kést, amellyel elméletben akár egy mamutfenyőben is alagutat lehet ásni. Azt a feladatot inkább hagyjuk a fűrészre.

Mekkora legyen?

Ezt is megtanultam. Nem kell mindenből a legnagyobb. A Cool Breeze például 13,5 centiméteres hasznos pengehosszával és 220 grammos tömegével nálam már közepes méretű késnek számított. Tábortűzhöz, gyújtóshoz, túrabothoz és kisebb erdei munkákhoz jól használható volt, de vastagabb faanyaghoz már inkább egy összecsukható fűrészt választanék mellé.

És ez is egy fontos tanulság: nem kell mindent egyetlen késsel megoldani. Ha egy kés jó valamire, attól még nem kell mindenre jónak lennie.

Rozsdamentes vagy szénacél?

Na, itt már biztosan lehetne egy jó kis vitát rendezni. A szénacélt szeretem. Van karaktere. Jól élezhető, jó él alakítható ki rajta, és egy használatban lévő szénacél késnek szerintem van valami különleges hangulata. Viszont én, ha olyan kést választok, amelyik rendszeresen velem van az erdőben, valószínűleg a rozsdamentes acél felé hajlanék. Egyszerűen azért, mert nálam a kés használati tárgy. Kap esőt, párát, sarat. És néha az ember nem tud azonnal leülni és tökéletesen karbantartani.

A Cool Breeze-nél is rozsdaálló acélt választottam, éppen azért, mert terepen számított a nedves környezet tűrése. A kés 56–58 HRC körüli keménységűre lett edzve.

Az általam olvasott cikk, annak összefoglalója is hasonló kompromisszumot ír le: a szénacél jól élezhető és jó él kialakítható rajta, viszont több törődést igényel; a rozsdamentes acél kevésbé kényes, ezért kültéri használatnál praktikus lehet. Én pedig ismerem magamat. Nekem ez számít.

A markolatnál dől el sok minden

Egy kés lehet bármilyen jó acélból. Ha nem áll jól a kezemben, nekem nem jó. Már a Bushy tervezésénél is az volt a szempont, hogy a markolat ne legyen túl szögletes, mert hosszabb használatnál kényelmetlen lehet, de túlságosan ovális se legyen, mert akkor könnyebben elfordulhat a kézben. Arra is gondoltam, hogy nedvesen se legyen csúszós, ezért akkor lakkozatlan fa markolatban gondolkodtam. Ma már biztosan másképp közelíteném meg. A fa továbbra is gyönyörű.

Egy szép fa vagy agancs markolatnak megvan a maga hangulata, különösen egy klasszikus vadászkésen. De ha nekem az a fontos, hogy esőben, hidegben, nedves kézzel is stabilan fogjam, akkor egy G10 vagy Micarta jellegű modern anyaggal is nagyon komolyan számolnék. Nem azért, mert szebb. Hanem mert dolgozni akarok vele.

A tok is része a késnek

Ezt szerintem sokan elfelejtik. Pedig egy erdei késnél a tok nem valami mellékes tartozék. Ha hordom, akkor fontos, hogy biztonságosan tartsa. Ne essen ki. Ne akadjon mindenbe. Ne zavarjon járás közben. És akkor is hozzáférhető legyen, amikor szükségem van rá.

A saját késeimnél én is egyre inkább rájöttem, hogy a kés és a tok tulajdonképpen egy rendszer. Lehet egy fantasztikus pengéd, ha a tok miatt kényelmetlen viselni. Akkor előbb-utóbb otthon fog maradni.

Az apróságok csak használat közben derülnek ki

És itt jön egy másik régi tapasztalatom. Azt hinné az ember, hogy egy késnél a nagy dolgokat kell jól megtervezni. A penge. A markolat. Az acél. A méret. Persze ezek fontosak. De néha egy apróság mutatja meg, mennyire gondoltad át az egészet. Például egy zsinórfurat. Elsőre jelentéktelen részlet. Aztán amikor használod a kést, rájössz, hogy milyen kialakítás lenne igazán praktikus. Ugyanez a markolat hossza. Egy centiméter papíron semminek tűnik. A kézben viszont már nagyon nem az. Ezt az első saját késemen is megtapasztaltam. A nyél egy kicsivel rövidebb lett, és rögtön tudtam, hogy legközelebb másképp csinálnám.

Ma már máshogy terveznék

Ha ma kellene saját kést terveznem, biztosan nem egyszerűen lemásolnék egy meglévő modellt. Inspirációt persze továbbra is keresnék. Megnézném, mit csináltak azok, akik nálam sokkal többet tudnak erről. Megnézném a Woodlore-t. Az STS-5 formavilága továbbra is tetszik. A Bark River kései között is vannak olyanok, amelyek formailag közel állnak hozzám. De már tudom: nem a másik ember kezéhez kell tökéletes kés. Hanem az enyémhez.

Ezért ma már először azt rajzolnám le, amit használni akarok. Utána fognám meg. Aztán kipróbálnám. Ahol nyom, ott faragnék. Ahol kevés, ott változtatnék. Ahol túl sok, ott visszavennék. És csak utána mondanám azt, hogy: na, most már kezd olyan lenni, amilyennek szeretném.

Ha ma kellene választanom...

Ha most kellene magamnak egy olyan kést választanom, amit rendszeresen vinnék az erdőbe, fotózni, túrázni vagy vadászatra, akkor én egy közepes méretű, fix pengés, rozsdamentes acélból készült, masszív, de nem túl nehéz kést választanék. Nem kellene óriásinak lennie. Nem kellene tízféle funkciót tudnia. Nem kellene feltétlenül katonásan kinéznie. Legyen jó vágóképessége. Legyen erős hegye. Legyen jól kiegyensúlyozott. Legyen kényelmes a markolata. Legyen jó a tokja. És ami a legfontosabb: legyen olyan, amit tényleg szívesen használok. Mert én nem vitrinbe venném. Egy jó kés idővel lesz igazán a tiéd. Talán ez az egész késes történet legfontosabb része. Az első saját késem nem lett tökéletes. A második sem. Sőt, valószínűleg, ha most újra elkészíteném ugyanazokat, ma már azokon is találnék valamit, amin változtatnék.

De pont ettől lett érdekes az egész. Minden használat megmutatott valamit. Minden hiba adott egy új ötletet. Minden terepi próba egy kicsit közelebb vitt ahhoz, amit valójában keresek. És ezért ma már egészen más szemmel nézek egy késre. Nem az érdekel elsőként, hogy milyen márka. Nem az, hogy mennyibe kerül. Nem az, hogy mit írnak róla a katalógusban.

Hanem: jó lesz nekem?

Mert lehet egy kés nagyon jó. Csak éppen nem nekem való. És lehet egy másik egyszerűbb, szerényebb, kevésbé híres darab, ami viszont minden alkalommal azt csinálja, amit szeretnék. Nekem az lesz a jó kés. Talán végül mégis ez a lényeg, aki sokat van a természetben, annak egy idő után kialakulnak azok az eszközei, amelyekhez ragaszkodik. Egy jól bevált fényképezőgép. Egy objektív. Egy hátizsák. Egy bakancs. És egy kés.

Nem azért, mert ezek feltétlenül a világ legjobbjai. Hanem mert már bizonyítottak. Én pedig ma már nem egy mindent tudó kést keresnék. Inkább egy olyat, amelyik pontosan azt tudja, amire nekem szükségem van. Egyet, amit jó érzés kézbe venni. Egyet, amit nem féltek használni. Egyet, amelyiknek tudom a határait. És ha egyszer újra saját kést tervezek, már azt is tudom, honnan kell kezdenem. Nem a pengével. Nem az acéllal. Nem a márkanévvel. Hanem magammal. Mire fogom használni? Hol fogom használni? És mit várok el tőle? A többi már csak tervezés kérdése. Mert egy jó kés szerintem nem attól jó, hogy mindent tud. Hanem attól, hogy amikor szükséged van rá, pontosan azt tudja, amit kell.

És talán ezért szeretem én is a késeket. Nem a kés miatt.

Hanem azért, amit az erdőben jelent. Egy egyszerű, megbízható eszközt, amelynek a valódi értékét nem a katalógus, hanem a használat mutatja meg.

Őz hívás

 Nem is emlékszem mikor volt ilyen sikeres napom. Hajnalban két őzet hívtam be, az egyik egy suta volt gida hangra, majdnem letarolt úgy rohat felém, a hang irányába. Hatalmas élmény volt. Mikor már csak pár méter választott el minket egymástól, hírtalen riasztással elrohat... volna, de újra sípoltam és zavartan megállt megint.

A masik, viszont egy bak volt, egy egyszárú bak. Először nem ie vettem észre a hiányát, mondtam is magamban egy közepes, de szép egyforma hatos bak. Ahogy szembe fordult, már látszódott, hogy kicsit felemásan hiányos az a korona a fejtetőn. Talán egy két centis csont maradt, mechanikai sérülés áldozata lett az agancsszár.

Séta a Budakeszi Vasasparkban

 Groupamás fotóstúrát szerveztünk, kis tematikával. Nagy segítség volt, hogy véletlenül egy mosómedve tréningbe és két látványetetésbe csöppentünk. A látványetetés nem is akármi volt, medve és farkas. Az igazán nagy szám a farkas volt, mert, ha jól emlékszem három év után most kerültek ide újra farkasok,szám szerint hárman. Mikor itt jártunk a nagyközönségnek nem volt meghírdetve, hogy újra lesznek farkasok. 

A tematika egyszerű volt, az állatokról olyan részleteket mutassunk meg melyről beazonoítható, valamint extrém portré képek legyenek. A többi kicsit bonyolultabb volt :)

Íme néhány kép

SIREN7 Max tapasztalatom

Az ember, ha eleget jár erdőszélen, mezőgazdasági utak mellett vagy hajnalban országúton, előbb-utóbb megtanulja tisztelni a vadat. Nem csak vadászként, természetjáróként vagy természetkedvelőként, hanem autósként is.

Sokáig én is úgy gondoltam, hogy a vadgázolás elleni védekezés legfontosabb eszköze a figyelem, a megfelelő sebesség és a helyismeret. Ma is ezt gondolom. De az elmúlt időszakban elkezdtem használni a Siren7 Max vadriasztót, és érdekes tapasztalatokat szereztem vele.

Először is fontos tisztázni valamit: szerintem nincs olyan eszköz, ami garantáltan megakadályozza a vadbalesetet. Aki ezt állítja, az vagy túl optimista, vagy jó marketinges. A vad viselkedése kiszámíthatatlan. Egy megriadt őz, egy hajtott vaddisznó vagy egy bőgésben lévő szarvasbika nem mindig úgy reagál, ahogy azt egy prospektus sugallja. A Siren7 használatát ezért én nem csodafegyverként, hanem egy plusz védelmi rétegként kezdtem kezelni.

Ami számomra érdekes volt, hogy rendszeres használat mellett bizonyos szakaszokon érezhetően többször tapasztaltam azt, hogy az út mentén álló vad korábban reagált. Nyilván ezt egzakt módon mérni nehéz, hiszen ugyanazt a helyzetet kétszer nem lehet reprodukálni. De, aki sokat vezet ugyanazokon a vadveszélyes útvonalakon, az elkezd észrevenni mintázatokat. „Szakmai” szemmel nézve a készülék legnagyobb előnye szerintem nem maga a hangkibocsátás, hanem az, hogy aktív rendszerről beszélünk. A passzív sípokkal szemben nem kizárólag a menetszélre támaszkodik, hanem kontrollált módon működik. Ez fontos különbség.

A másik előny a használhatóság. Ha valaki évente néhány ezer kilométert vezet városban, valószínűleg soha nem fogja kihasználni. Viszont aki rendszeresen jár hajnalban, alkonyatkor, mezőgazdasági területeken, vadászterületek környékén vagy erdős szakaszokon, annak egészen más a kockázati profilja. Én különösen autópálya lehajtók, mellékutak, illetve ismert vadváltók közelében érzem hasznosnak. Főleg ott, ahol pontosan tudom, nem az a kérdés, hogy van-e vad, hanem az, hogy mikor jelenik meg.

Persze vannak hátrányok is.

Az első, hogy ez egy újabb eszköz, amivel foglalkozni kell, igaz nincs töltés, nem igényel karbantartást, de ott kell lennie nálunk :) . A második, hogy a hatásosságát nehéz laboratóriumi pontossággal bizonyítani hétköznapi használat során. Emiatt sokan szkeptikusak vele kapcsolatban — részben jogosan. A saját következtetésem mégis az lett, hogy ugyanúgy tekintek rá, mint a jó gumikra, a megfelelő világításra vagy a vezetéstámogató rendszerekre. Önmagában egyik sem ment meg minden helyzetben, de együtt csökkenthetik a kockázatot.

És végül talán ez a legfontosabb gondolat: a legjobb vadriasztó még mindig a vezető fejében van. A Siren7 nálam nem helyettesíti az óvatosságot. Inkább emlékeztet rá.

Ha pedig egyetlen alkalommal korábban veszi észre a vad az autót – vagy én veszem észre korábban a vadat –, akkor már lehet, hogy megérte használni.

"Képben vagyunk" tavaszi tárlat megnyitó

Tegnapi napon került megrendezésre a Biatorbágyi Fotóklub Egyesület tavaszi tárlata, mely most a "Képben vagyunk" címet viselte. Azt, hogy mit jelent a cím, sok féle képpen lehetne magyarázni. Lehet úgy érteni, hogy a világ eseményeivel kapcsolatban vagy ahogy itt is elhangzott egy "önismereti tréning"-ben megismerni magunkat, egymást. Ki hogy lát minket a képeken keresztül. Mindenki próbálta azt a környezetet bemutatni a "párja" által készített képen, képeken keresztül, amely a személyiségéhez igen közel áll. A fotózás alkalmával közelebb kerültek egymáshoz a párok, sok apró titkot tudhattak meg a másikról és ezt próbálták képbe helyezni.

A kiállítást Kércz Tibor EFIAP/platina díjas természetfotós (ötletgazda) nyitotta meg, köszöntőt mondott Kocsis József Biatorbágy polgármestere és Bozzai Attila a klub előző elnöke.

A kiállítás 2026. május 4-ig tekinthető meg Biatorbágyon a Juhász Ferenc Művelődési Központban

az általam készített kép, áldozat: Nagy Albert :)

MEGHÍVÓ

 

ARS POETICA

 Aki sokat olvas, sokat ír, nála úgy gondolom elő jön az, hogy meg kell fogalmaznia a saját hitvallását. Ha elkötelezed magad valami felé, például nálam a fotózás vagy valahol a vadászat is ilyen, akkor azt el kell mesélnem, hogy nekem ez mit jelent. A kedd esti vadászat csak ráerősített erre az érzésre. Kint ülni a lasen, várni, hogy rádesteledjen és hallgatni az erdő neszeit... fantasztikus élmény. Mindenkihez másképp szól, mindenkit másképp szólit meg az erdő. Nekem mesél. Erről az jutott eszembe - nem nagyon hiszek a sorsban -, de lehet mégsem volt véletlen az a kis könyv, aminek szerkesztői feladatait vállaltam. "Az öreg tölgy meséi" valahogy mostanában folyton eszembe jutnak. Sokszer élek meg hasonló pillanatokat és ez jó, megnyugtató. Azt hiszem maga az Ars Poeticám is pont azért szól az erdőről, a meséről, mert nekem ez így lett kerek.

„Az erdő mesél – én csak elmesélem a történetét.”

Gyerekkorom óta a természet az otthonom. A hajnali harmat, az őszi avar illata, a madárdalos reggelek – ezek formálták a gondolkodásomat. Amikor a fényképezőgépet a kezembe veszem vagy a vadászösvényre lépek, ugyanazt keresem: a kapcsolatot. Kapcsolatot önmagammal, az erdővel és azzal a renddel, amely bennünket is körülvesz.

A fotózás számomra nem egyszerűen képkészítés. Történetmesélés. Egyetlen pillanatba sűrítve mutatni meg valamit abból a szépségből, ami az emberi szem elől gyakran rejtve marad. Vadászként pedig megtanultam, hogy a természetben minden cselekvésünknek súlya van – és hogy az igazi vadászat nem a zsákmányról, hanem a megértésről, a jelenlétről és a tiszteletről szól.

Közel érzem magam Fekete István gondolatához, aki úgy írt az erdőről, mint egy régi, bölcs barátról, és Széchenyi Zsigmond hitvallásához, aki számára a vadászat elsősorban kultúra, hagyomány és a természet rendjének elfogadása volt. Ezek az értékek számomra is iránytűk.

Ez az én ars poeticám:

Nem kitalálom a történeteket – megtalálom őket. Meghallgatom, mit mesél az erdő, és képekben, élményekben, szavakban adom tovább azoknak, akik kíváncsiak rá.

Ha megállsz egy pillanatra, és engeded, hogy a természet megszólítson, talán ugyanazt hallod meg benne, amit én: hogy az erdő mesél. És én itt vagyok, hogy elmeséljem neked.

Mezőlakók

 Egy hete voltam vadászni egy nagyszerű helyen, eredményesen. Gondoltam megkérdezem a kísérőm, van-e lehetőségem kijönni fotózni erre a részre. Lankás terület, repce és bíborhere kultúrával vetve. Nagyon régóta szerettem volna bíbor herében őzeket fotózni és reménykedtem, hogy lesz ilyen lehetőségem.

Lett. Örültem, hogy Kinga írt, hogy lehet menni. Hajnalban mentem, mintha vadászni mennék. Repce szélén kiszálltam a kocsiból, kísérőm eligazításai alapján el is indultam. Még a kocsiban megfigyeltük, hogy a másik repce szélében szarvas tarvadak legelésznek. A repce már akkora, hogy nekik is csak a fejük látszik a sárga tengerből. Kicsit harmatos volt a fű, ami kezdetben még nem zavart... majd egyre jobban. Láttam egy igen jó bakor a bíbor here elején, gondoltam a kis ligetes erdőben cserkelve jó helyet tudok majd találni egy két fotóra. Hát az erdőben a harmatos fű gyakorlatilag a derékszíjamig ért. Felvettem a vízhatlan nadrágom, a bakancsomból már akkor folyt a víz, pedig ez sem ázik át. Kérdeztem is Kingát, kell-e csizma, mondta, hogy nem árt... Igaza volt. A helyiek mindig tudják. Persze, mire felöltöztem a tábla közepén egyedül már csak én álltam. Ilyen ez... 

Lassan haladtam felfele a bíbor tengerben, mely valóban olyan érzést keltett, mintha hullámozna, azután később leginkább egy mocsárra kezdett hasonlítani. Hamar megtapasztalja az ember, hogy az a szerény 6-700 méter hosszú út is tud gyötrelmes lenni. Több, mint egy órámba került és mellkasig lettem vizess. Szerencsére kezdett sütni a nap és nagyon lassan, de szaradt a ruhám. 

Azért láttam pár bakot és sutát, ami nagy öröm vol. Kinga később jött értem és még kocsival mentünk tovább.

Sikerült becserkésznünk egy fácánt és egy fiatal suta olyan örömmel közeledett felénk, azt hittük fel is fog lökni.

Erkölcs nélkül nincs harmónia

Lassan több, mint 10 éve Sanyi bácsival a VKE elnökségi ülésén beszélgettünk és meséltem neki, hogy az egyik közösségi oldalon olvastam egy beszédét. Azon nyomban meg is kérdeztem, hogy közre adhatnám e a blogomon, mert nagyon szeretném ha ezeket a gondolatokat mások is megismerhessék. Sanyi bácsi persze igent mondott a maga szerénységével.

Köszönöm neked itt is. :)

Természetesen ha a közösségi oldalon leltem rá, álljon itt a teljes cikk:

Világjáró Magyar Vadászok Klubja

Békés Sándor barátunk, aki hosszú évekig a klubunk elnöke ként tevékenykedett, rendelkezésünkre bocsátotta, a Székesfehérváron, a VVK megalakulásának 15. évfordulóján előadott beszédének anyagát. Aki teheti olvassa el, mert a magvas gondolatoktól bölcsebb lesz, és amellett kiváló időtöltés is.

Békés Sándor:

ERKÖLCS NÉLKÜL NINCS HARMÓNIA

A vadászetika aktuális kérdései

Modernnek mondott korunk egyik alapfogalma a szabadság, melynél kevesebb magasabb értékű emberi eszmény van.

Valamennyien szabadságpártiak vagyunk, ám néha – és újabban egyre gyakrabban –, tapasztaljuk, hogy ami egyes csoportok és személyek számára saját szabadságuk megélését jelenti, az másoknak, esetleg éppen nekünk, gond, teher, kellemetlenség, sőt nem egyszer károkozás. Más szóval: saját szabadságunkat sértő, semmibe vevő megnyilvánulás.

A szabadság tehát nem azt jelenti, hogy mindenki azt tehet, amit akar.

Ilyen világ sohasem volt, és soha nem is lesz.

Ádám és Éva se tehetett meg mindent a Paradicsomban. Az Úr nem sok mindent tiltott meg nekik, de amit megtiltott, azt komolyan kellett venni. A tilalom megszegése súlyos következményekkel járt. A tiltott fa gyümölcsének fogyasztásának következménye a Paradicsomból való kiűzetés volt.

Az emberi életnek, cselekvési szabadságnak tehát mindig is voltak és mindig is lesznek korlátai. Lehetőségeink, tetteink határait az ERKÖLCS és a TÖRVÉNY jelöli ki. Mindkettő, tehát az erkölcs és a törvény is, elvárási rendszer. Az erkölcs az ősibb, a lassabban változó. A törvény az erősebb, a változásokhoz, az érdekekhez dinamikusabban alkalmazkodó.

Az erkölcs KÖZÖSSÉGI, a törvény ÁLLAMI elvárási rendszer.

A törvény és az erkölcs nagy felületeken átfedik egymást, hisz számos erkölcsi alapvetés, mint például a ne lopj, ne ölj Tízparancsolatban megfogalmazott tilalma már évszázadok óta törvényi tilalom is. Ám az erkölcs hatóköre tágabb, mint amit a törvények valaha is lefedhetnek. Az emberi jóság, segítőkészség, szeretet, áldozatvállalás, mértékletesség, önmegtartóztatás sohasem írható elő törvényileg.

A törvény érdekeket szabályoz, az erkölcs viszonyokat. Mint például az ember Istenhez, emberhez, természethez, állatokhoz, szokásokhoz, hagyományokhoz, ideákhoz való viszonyát.

Az emberi élet minden területének megvannak a maga törvényi és erkölcsi elvárásai. Természetesen ez a vadászatra nézve is igaz. Az úgynevezett vadászati törvény mellett a fegyvertörvény, az erdőtörvény, a természetvédelmi törvény, az élelmiszerbiztonsági törvény szabályozza egyebek mellett a tevékenységünket.

És természetesen az erkölcs.

A vadászat erkölcsi elvárási rendszerét vadászetikának nevezzük.

Az erkölcsi elvek mindig küzdelem árán jutottak, és jutnak ma is, érvényre. Az embereknek meg kell küzdeniük egymással és önmagukkal is. Az erkölcs önmegtartóztatást, esetenként áldozatvállalást feltételez. Az erkölcsös élet azt jelenti, hogy képesek vagyunk önmagunk fölé nőni.

A vadászat, egyebek mellett, ösztön-tevékenység, az ösztönökön pedig nem könnyű úrrá lenni.

„Etika csak egy van, s ennek az egynek éppen olyan része a vadászetika, mint a másik, amelyről a pap prédikál a templomban. Kölcsönösen kiegészítik, támogatják egymást, hisz mindegyiknek az a veleje: légy jó, nemes lelkű, szeresd Istent és becsüld meg teremtményeiben. Ha nem így mondjuk is, ez a lényege. Ez az etika forog megint olyan veszedelemben, amilyenben talán még soha, s ennek az etikának a gyengülésével, sorvadozásával függ össze sok minden, amin a vadásztársadalomnak a jövőjére is gondoló tagjai töprengenek.

Mert sok a baj, az bizonyos. És az is bizonyos, hogy igen sok baj nem volna, ha minden vadász úgy gondolkodna, ahogy kellene.”

Ez az idézet Sólyomtól való, azaz Láng Rudolftól, aki Kittenberger Kálmán NIMRÓD-jában több mint 300 cikket írt, többségükben erkölcsi kérdéseket boncolgatva.

Minden szava ma is aktuális.

Megérdemli, hogy pár mondat erejéig itt és most is emlékezzünk rá.

Láng Rudolf 1881-ben született és 1963-ban halt meg. Végzettsége szerint magyar–latin szakos tanár volt. A mosonmagyaróvári piarista gimnáziumban tanítva – melynek falán emléktábla őrzi a nevét –, alkotta meg vadászetikai életművét. Ennek az életműnek a lényege egy mondatban is összefoglalható. Miszerint:

„Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika”

A fenti idézet egyébként a NIMRÓD 1943. augusztus 1-i számából való. A dátum azért fontos, mert arra figyelmeztet, hogy a nagy történelmi változások (1943-ban ugye már tetőpontjára jutott a 2. világháború) mindig együtt járnak az erkölcs fellazulásával.

Istennek hála, ma nincs háború, nálunk legalábbis nincs. De a világ változásai, melyek minket is érintenek, óriásiak. Történelmi változások korát éljük, ez nem vitás. Szinte minden változik, kevés a stabil pont.

Értékek tűnnek el, értékek, eszmék kérdőjeleződnek meg. Eszmék, ideák helyett többnyire ÉRDEKEK vezérlik az emberi cselekedeteket.

A JÓ EMBER eszményét maga alá gyűri a SIKERES EMBER eszménye.

A siker mindent legalizálni látszik.

A kultúra fogalma is szűkül, és ma már egyre több ember számára egyet jelent a modern technikai eszközök használatával. Pedig a számítógép, az okos telefon, avagy vadászok esetében az éjjel-látó, a fényképes SMS-t is küldő vadkamera, a 4-500 méteres távlövést is lehetővé tevő, ballisztikai számításokat végző, önbeállító ultramodern céltávcső nem azonos a kultúrával.

Ezek a kultúra termékei, de a legkevésbé sem azonosak azzal.

A terrorista, a gyilkos, az orvvadász is használja ezeket az eszközöket, pedig ők éppen hogy a kulturálatlanság megtestesítői.

A kultúrának nagyon sok megfogalmazása van. Maga a kultúra szó a latin agroculturából származik, eredeti jelentése tehát művelést jelent. Mai értelmezésünk szerint művelődést.

Említsük fel a kultúra néhány meghatározását!

– Az emberiség által létrehozott szellemi és tárgyi értékek összessége

–A társadalom és a környezet változásaira adott emberi reakciók és válaszok milyensége, illetve összessége

– Az a mód ahogy az emberek egyes csoportjai megoldják a problémáikat

A végletekig leegyszerűsítve tehát: a kultúra nem más, mint az a mód, ahogyan élünk.

Ebből következik, hogy a vadászati kultúra sem más, mint az a mód, ahogyan vadászunk!

A vadászati szakismeret, a vadászat tárgyi eszközei részét képezik a vadászati kultúrának, de a kultúra lényege bennünk, emberekben van. Abban, ahogy gondolkodunk, ahogy másokhoz, illetve a világ dolgaihoz viszonyulunk.

Szakmai ismereteink, eszközeink, szerszámaink, házaink, ruháink, autóink, telefonjaink – jelképesen szólva –, a kultúra testét alkotják. A kultúra lelke az ERKÖLCS, amely mindezek felhasználását, azaz tetteinket vezérli.

Az erkölcs, mint arról már szó volt, normarendszer. A helyes és méltó emberi cselekvés iránytűje. Erkölcs csak az emberi világban létezik. Tehát csak az ember etikai lény. Mert az erkölcsi döntés tudatosságot és szabadságot feltételez. Tudatosan meghozott döntéseink közül azokat a tetteinket nevezhetjük értékesnek és erkölcsösnek, melyek belső és külső békét eredményeznek.

Más szóval: melyek a KÖZ JAVÁT is szolgálják, vagy legalábbis nem okoznak kárt annak.

Minden emberi cselekedetnek van alternatívája. Tehetem ezt, tehetem azt. Erkölcsi milyenségünk tehát döntéseink révén jut kifejezésre, és tetteink által válik mások számára is nyilvánvalóvá.

Minden döntés választási kényszer. Az emberi társadalom fundamentuma az erkölcs, felépítménye a törvény.

A törvény kívülről fenyeget, az erkölcs belülről vezérel.

A törvények betartása az erkölcs minimuma.

Igaza van tehát Sólyomnak, amikor azt állítja, hogy a legjobb törvény sem ér semmit, ha nem támogatja azt az erkölcs.

Érdemes ismét idézni őt (Nimród, 1935. szept. 10)

„A vérbeli vadásznak lelkében van az igaz törvény, amely esetleg tilosat jelez akkor is, amikor az írott törvény szabaddá teszi a pályát.”

A törvény az érdekeket, az erkölcs az értékeket preferálja.

Vannak általános, mindenkire vonatkozó erkölcsi normák (ilyen például a szülők, a nők, a gyermekek, az elesettek fokozott tisztelete és védelme), és vannak bizonyos tevékenységekre vonatkozó erkölcsi normák.

Ez utóbbiakat a SZAKMAI ERKÖLCSÖK foglalják rendszerbe.

A vadászetika a szakmai erkölcsök egyike.

Hordákba szerveződő ősember-elődeink csak úgy maradhattak életben és lehettek eredményesek a vadászat során, ha felelősséget vállaltak egymásért, és ki-ki maradéktalanul igyekezett teljesíteni a reá bízott feladatot. A siker másik előfeltétele az „ellenfél” azaz a VAD maximális tisztelete volt. Nem lélektelen hústömegként kezelték a vadat, hanem érző és intelligens lényként. Olyannyira, hogy gyakran túlvilági erővel, hatalommal is felruházták őket. Nem véletlen, hogy isteneiket is legtöbbször állati alakban láttatták.

Mondák, legendák, népmesék őrzik máig elődeinknek azt a hitét, hogy az állatok misztikus erővel, csodatevő hatalommal rendelkeznek. A totemállatok kultusza bizonyítja, hogy a vadász és a vad, az ember és a természet kapcsolata ősidők óta a tiszteleten alapult, sőt misztikus elemekkel is át- meg át van szőve.

Nos, mai vadászetikánk gyökerei ideáig, a tovatűnt távoli múltba nyúlnak vissza.

Az erkölcs viszonyokat szabályoz. Tehát a vadászetika is.

A két legősibb viszony:

1. A vad és a vadász, illetve

2. A vadász és vadász egymáshoz való viszonya, kapcsolata.

A vadászat, mint ősfoglalkozás, hosszú időn keresztül a létfenntartás alapja volt. Ez a szerepe fokozatosan csökkent, az etikai viszonyok is változtak tehát. A vadászetika felelősségi körei úgy bővültek és tágultak, ahogy a vízbe dobott kő által keltett gyűrűk tágulnak és terjednek.

Ma négy nagy viszonylatot szabályoz a vadászetika:

1. Vad és vadász.

2. Vadász és vadász.

3. Vadászok és nem vadászok, valamint

4. Vadászok és a természet egészének kapcsolatát.

A VAD ÉS A VADÁSZ helyes viszonyát vadgazdálkodási szempontból az a felfogás fejezi ki, miszerint korunk vadásza a vadállományok kertésze. Mert ugyanaz a vadgazda feladata, mint a kertészé:

– a védelemre, segítésére szoruló fajok esetében véd, ápol, erősít (lásd az apróvadat)

– gyomlál (lásd dúvadazás)

– visszametsz (lásd a túlszaporodást)

– Szelektál (lásd a selejtezést)

– Leszüreteli az érett gyümölcsöt (lásd az érett egyedek elejtését).

A sport-, vagy úrvadászok esetében a vad és vadász helyes viszonya az állatok méltóságának elve, a szaktudás elve (pld. lőkészség), az önmérséklet elve,az esélyadás elve és a hagyományőrzés elve betartása által érvényesül (pld. utolsó falat, teríték, trófeakultusz).

A mennyiségi és minőségi rekordhajhászás visszatetsző és erkölcstelen. Mint ahogy az is, mely manapság, sajnos, oly jellemző, hogy fokozatosság helyett mindjárt trófeás nagyvaddal, vagy éppen afrikai szafarival kezdi vadászéletét az új vadász. (Széchenyi csak érettségi után lőhette meg első szarvasát…)

A VADÁSZ – VADÁSZ viszony sokszínű és bonyolult.

Egymásrautaltság, mester és tanítvány viszony, baráti kapcsolatok

jellemzik egyrészről, másrészről azonban a vadászok konkurensei is egymásnak, az egymáshoz való viszonyt féltékenység, irigység, vádaskodás, rágalmazás árnyékolhatja be.

Sajnos, gyakoriak is ezek a megnyilvánulások. Sólyom így sóhajtott fel az egyik cikkében: „Milyen szép is volna a vadászat, ha a résztvevők mindegyike azon volna, hogy a másik jól mulasson.” De, sajnos, gyakran nem így van. Azt is Sólyom írja, hogy „Csodálatos dolog, hogy mikor néhány ember azért szövetkezik egymással, hogy ilyen módon tegye lehetővé a mindennapi gondokból való kikapcsolódást, tehát hogy jól érezze magát, csaknem minden társulatban akadnak olyanok, akik mindent elkövetnek ennek megakadályozására…”

A vadásztársaság, mint a vadász–vadász kapcsolatok megélésének alapvető intézménye ma számos vonatkozásban válságjeleket mutat. Ezek a jelek különösen egyértelműek a vadgazdálkodás szervezése és irányítása, valamint a pénzügyi gazdálkodás területén, hisz a vadásztársasági tagok többsége csak vadászni akar, méghozzá a lehető legolcsóbban és a lehető legnagyobb eredménnyel.

A vadásztársaságok eredetüket és lényegüket tekintve érzelmi, élmény- és érdekközösségek. Az érzelmi közösségi jelleg ma, sajnos, nagyon sok helyen megkérdőjelezhető. Sokkal inkább KÉNYSZERKÖZÖSSÉG ma egy vadásztársaság, mintsem érzelmi. Sok új tagot kényszerből vesznek fel, a különböző szemléletű, műveltségű, anyagi helyzetű emberek kényszerből élnek egymás mellett, a kötelezettségeknek kényszerűen tesznek eleget – és így tovább. Meggyengült az összetartó erő, mert nagyon jelentősek a tagok közötti, szociológiai és etikai különbségek.

Törlésvonalak mentén repedezik sok vadásztársaság. Mert vannak földtulajdonosok és föld nélküliek, gazdagok és szegények, városiak és helybéliek, fiatalok és idősebbek, új vadászok és régiek – s akkor az esetleges politikai nézetkülönbségekről még nem is szóltam.

A vadászterületek haszonbérleti szerződéskötési folyamatait nagyon sokan a vadászat Trianonjaként élték/élik meg. Társaságok szakadnak szét, szűnnek meg, évtizedes vadásztársasági tagságok értek véget. De ezt a Trianont nem külső hatalmak kényszerítették a vadászokra, hanem ők maguk. Minden bomlás, osztódás, területvesztés belülről indult…

Természetesen, voltak, vannak és lesznek is észérvek, szakmai indokok a változtatások mellett. De a változások, változtatások többségét eddig, sajnos, az egyéni érdekek, sérelmek, indulatok és ambíciók motiválták. A közösség és a vad érdekei, bizony, háttérbe szorultak.

Az erkölcsös viselkedés lényegét a legrövidebben talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy megtehetném, de nem teszem meg. Vagy ha még ennél is egyszerűbben akarjuk megfogalmazni az erkölcsös viselkedés lényegét akkor azt mondjuk: soha ne tegyél olyant, amit elítélnél, ha más tenné…

A VADÁSZOK ÉS NEM VADÁSZOK kapcsolata és annak alakulása ugyancsak olyan kérdés, mely döntő módon befolyásolja a vadászat jövőjét. Mi, vadászok hajlamosak vagyunk különleges jogokkal, különleges státusszal felruházni magunkat. Az a tény, hogy fegyverünk van, sokak szemléletét torzítja.

Való igaz, vadásznak lenni kiváltság.

Volt idő, amikor az döntötte el, ki lehet vadász, hogy ki, minek született. Aki arisztokratának született, az egyben vadásznak is született. Aztán a pénz, a tehetősség lett a szortírozás szempontja. Majd, nem is olyan régen, a politikai megbízhatóság. És ma, miközben elvileg bárkiből lehet vadász, a földtulajdon, illetve a jövedelmek, a gazdagság mentén a való élet ismét szelektál.

Látszatra tehát nincs új a nap alatt. Ám, mégis van. És ez a nem vadászó többség, az úgynevezett társadalom egyre erősödő kontrollja a vadászok, a vadászati gyakorlat felett.

Etikai szempontból vizsgálva ezt a helyzetet a következőket kell nekünk, vadászoknak tudomásul venni és jó szívvel elfogadni.

1. Lejárt a dölyfösség ideje, nem vagyunk a terület korlátlan urai.

2. A haza minden négyzetmétere több hasznosítású. Ami nekünk vadászterület, az a gazdának a megélhetését biztosító termőföld, az erdésznek erdővagyon, melyért felelősséggel tarozik, a folyók és tavak a halásznak halgazdaságot jelentenek, a szép táj a turistának túraútvonal, az ornitológusnak madarak élőhelye. Egymás jogainak és érdekeinek elismerése tehát a harmonikus együttműködés alapja.

3. A társadalmi érdeklődést és kontrollt, mely gyakran a sajtó útján nyilvánul meg, nem tekinthetjük gonosz ellenségeskedésnek. Sőt. Miután ezek az észrevételek, illetve bírálatok az esetek túlnyomó többségében a vadászati túlkapásokra, etikátlanságokra reagálnak, segítségként kell értelmeznünk az esetleges kritikákat.

4. Kapcsolatápolás, informálás, beavatás nélkül nem várhatunk megértést és támogatást. A szó jelképes és tényleges értelmében is szélesre kell tárni a vadászközösségek kapuit.

5. A tiszteletet nem kiharcolni, hanem kiérdemelni kell. A mundér becsületét nem a hibák, vétkek, esetleges bűnök tagadásával, hanem a vétkesek, bűnelkövetők kitagadásával kell és lehet csak védeni.

A VADÁSZOK FELELŐSSÉGVÁLLALÁSA A TERMÉSZET EGÉSZÉÉRT az etikai felelősség legtágabb köre, minden más felelősségi viszony szintézise.

Nem könnyű értelmezni. De nem is lehetetlen. Videcz Ferenc, a neves vadászíró így fogalmazta meg ennek a felelősségnek a lényegét: „A Természet minden élő gyermeke – az egysejtűtől az emberig –, egyenrangú. Ha mégis akad közöttük minőségi különbség, az nem létükből, hanem küldetésükből fakad. A vadász ennek jegyében cselekszik, amikor Natura szolgálójaként nevel, óv, vagy életek sorsáról dönt, s feladatát bevégezvén tisztelettel fejet hajt terítéke előtt.”

Egyszerűbb szavakkal ez azt jelenti, hogy érdekeltek vagyunk a fajgazdagság, a biológiai sokszínűség fenntartásában, ami a természeti stabilitás alapja, hisz a vad és annak élőhelye az egy és oszthatatlan természet része.

De ha már idéztem Videcz Ferencet, essék pár szó a vadászirodalomról is.

Érdemes, sőt kellene olvasni. Valamikor az együtt élő nemzedékek tagjainak beszélgetései által öröklődtek át a tapasztalatok, erkölcsi normák. Manapság, sajnos, keveset beszélgetünk. Az irodalom lehetősége és feladata áthidalni a nemzedékek, sőt az egyes emberek között tátongó szakadékot is.

A vadászirodalom, még nem is olyan régen, fiatalok nemzedékeit indította el a vadásszá válás útján. És aztán a példák és példaképek erejével az igaz vadásszá válás útját is egyengette. Rangos vadászirodalom ma is van, nyújtja is felénk segítő kezét, de egyre kevesebben fogják meg azt.

Erről is beszélni kell/kellene a vadásztársasági közgyűléseken, közösségi rendezvényeken, baráti összejöveteleken. Erkölcsös, felelős vadász ugyanis csak tájékozott, művelt ember lehet, ami egyébként, természetesen, nem féltetlenül magas iskolai végzettséget jelent…

Ma már több mint 60 ezer vadász van hazánkban, és az úgynevezett vadász-könyvek jó ha 1000–1500 példányban jelennek meg. És ezek jelentős része se fogy el. A vadászok jelentős része ma úgy vadászik, hogy szinte semmit se tud a múltról, nagy elődeinkről, hagyományainkról és értékeinkről. De a jelen gondjairól, feladatairól se sokat.

A jövő, a jövőnk érdekében útját kell állnunk annak a folyamatnak, melyet akár bunkósodási folyamatnak is nevezhetünk.

A vadászetika mindenkori állapota, mint egy szakma, egy speciális tevékenységi kör erkölcse, a vadászközösség mindenkori állapotát tükrözi. A közösség ugyanis az erkölcs forrása, őrzője és továbbfejlesztője.

A közösség közös ideák, eszmék, célok, élmények, értékek és érdekek alapján létrejövő kisebb-nagyobb, jellemzően önkéntes, vállaláson alapuló emberi csoportosulás.

A legjellemzőbb és talán legerősebb közösségek a vallási és etnikai közösségek. A vadásztársaságok is közösségek, ámbár, mint arról már szó volt, sok vadásztársaság esetében meggyengült az összetartó erő.

Szerencsére, van ellentétes irányú, pozitív folyamat is. Új közösségek jönnek létre, melyek ereje abban van, hogy NEM KÉNYSZER, hanem az ÖNKÉNTES AKARAT hozza őket létre. A Vadászati Kulturális Egyesület, a Világjáró Vadászok Klubja, a Safari Klub, a Diana Hölgyvadász Klub, a vadászkürt együttesek, a szalonka klubok, a művészeti körök, vadászkutyás közösségek, stb jó példák erre.

Előadásom bevezetéseképpen Sólymot idéztem, és most vele is zárom mondandómat , mert szavai ma talán még aktuálisabbak, mint akkor voltak.

Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika. Mert a vadászati etika nem egyéb, mint azoknak a megíratlan szabályoknak – azt is mondhatnám: becsületszabályoknak –, összessége, melyek a vadászt kiemelik a hurkolók és lesipuskások nem nemes céhéből, a vadászatot a húsiparból. A vadászati etika – és csakis az! -, teszi lehetővé, hogy a vadászok békességben megférjenek egymással, mert a törvény csak a vadat védi, a vadászt a vadász ellen már nem. (…) Szóval, a vadászati etika a vadászok társadalmában az, ami a társaságban az úri gondolkodás, a hivatalnoknál a kötelességtudás, a közéletben a polgári lelkiismeret, a pénzvilágban a tiszta kéz, a bírónál a hozzáférhetetlenség, a papnál a meggyőződés, a katonánál a makulátlan kardbojt, a kereskedőnél a becsület, az újságírónál a felelősségérzet, az iparosnál a tisztesség, a politikusnál az önzetlenség – mind olyan dolgok, amelyeket törvénnyel rákényszeríteni senkire se lehet, de amelyek nélkül felborulna az egész emberi társadalom.

Amit mondani akartam, az egyébként egyetlen, rövid mondatban is összefoglalható:

Erkölcs nélkül nincs harmónia!